Gary
Nem tudom, hol kezdjem. Talán ott… ahol a hangod még hallható volt. Az a furcsa, cinikusan villanó árnyalat, amit senki más nem tudott úgy ejteni, ahogy te. Négy év telt el. Csak a túloldalon találkozunk legközelebb. Még maradhattál volna, de te más utat választottál, s én csak találgatom, miért. Akkor sem tudtam elbúcsúzni, most sem… De történt valami, ami miatt muszáj. Morbid, hogy a sírodnál állok, és hozzád beszélek – de ez a mi helyünk, ugye? Talán így érthetőbb.
Szerettünk temetőkben járni. Mohalepte sírkövek között, elszáradt koszorúk és halkan suttogó gesztenyefák alatt. Olykor itt adtunk egymásnak „találkát” – nem a szó hétköznapi értelmében. Te másként szerettél – másként és mindenhogyan. Mégis összetartoztunk. Ezt te mondtad nekem, mikor egyszer megkérdeztem: „Mi köt össze bennünket?” „Az, hogy emberek vagyunk” – felelted. Két kirekesztett lélek: téged a szívedért, engem a névtelenségemért. Sértődős voltam… minden szó tüskét szúrt belém, és ezek lassan rákos emlékekké váltak. Ha te nem lettél volna… már az elsőt sem élem túl. De voltál…és most az üres levegőt markolom a kezemmel. A tiédet szeretném!
Szóval… el kell búcsúznom. Megkeresett valaki a múltadból. Bejárta a világot, hogy visszatérhessen hozzád – ameddig a sors engedi. De már nem talált. Engem ismert, így megkeresett, hogy rólad halljon. Rémülten hallgattam. Mert eddig eltemettem téged a lelkemben – most meg fel kell idézzelek. Legalább a szavaimmal.
Nem tudok rád úgy gondolni, mint aki elment. Mindig itt vagy. Hol a hangod szól, hol egy képed villan be – mint egy árnyék, ami vigyáz rám. „Most és mindörökké” – mondtad te. Annyira gyönyörű szavak! Az itt, és a végtelen.
Életemben nem láttam gyönyörűbb férfit nálad. Emlékszel, hányszor ugratlak? „Egyszer bemászom hozzád, és úgysem tudsz elzavarni.” Nevettél, de ezt is szomorúan tetted. A szád szélén ott volt mindig az a ránc – a gyermekkor kegyetlensége, az apád értetlensége. Nem ismerte fel benned a művészt. Nem látta benned azt a gyöngéd, sebezhető lelket, aki csak szerelmet akart – feltételek nélkül. Órákig néztelek. Színek varázslójának hívtalak. Gary… jaj, úgy hiányzol!
A húgodnak neveztél – nem kötött közös vér, de a szemedben testvér voltam. Senki nem vigyázott rám úgy, mint te. Aggódtál, ha nem hívtalak. Sírtál velem. Festettél színeket, hogy elrepíts valahová, ahol csak a boldogság létezik. Órákig bolyongtunk a temetőben. Megálltunk a gyermeksíroknál. Imát mondtunk azokért, akiket már senki nem látogat. Neked is volt egy lánytestvéred – csak pár napot élt. Azt mondtad, rá emlékeztetlek. „De az arcát sem tudod!” – értetlenkedtem. „A lélek ugyanaz” – válaszoltad gyöngéden. „A szemembe nézel… és ő ott van.”
Valóban egyedül voltunk. Két árva a világban. Minket boldognak hitt mindenki – téged, a gazdag művészt, engem, aki megtanulta: panaszkodni lehet, de nincs értelme. Látszólag minden rendben volt – csak mi tudtuk, hogy semmi sincs rendben. A lelkünk fázott – még a nyári nap sem tudta felolvasztani a jeget. A kedvenc játékunk volt: te festettél, én olvastam a szent könyvből. Néha rám néztél, néha előre. Láttam a könnycseppeket… De úgy tettem, mintha nem venném észre.
Az egyetlen szerelmed elment. Ő is úgy döntött: ennyi volt. Csak a jók mennek el – mondja a dal. Ez az egyetlen mondat, amit még elhiszek.
Egyik nap olyan színeket akartam, amilyet csak te tudtál. De én nem tudok utánad festeni. Senki sem tud. Nézem a képeket – keresem bennük a lüktetést, az energiát – és nincs bennük semmi. Varázsló voltál. Ott fent is az vagy, igaz? Felhőből kevered ki a színeket, szivárványt festesz az égre. Ezért nem tud senki utánad színeket festeni.
Hoztam neked egy fehér rózsát – kedvenc virágod. Édesanyád virága volt. Ő is egy fehér rózsa volt. Halála után már csak látszólag kötődtél a világba. Most vele vagy? Beszélsz rólam neki? Vagy majd akkor, ha én is ott leszek? Nekem is van lányom – én is fehér rózsának látom. Talán rokonok vagyunk, lélekben. A gyertya is lassan elég – fehér a lángja. Más színt nem tudnék neked hozni. A fehérben benne van minden szín – ezt is tőled tudom. Nézd a képeket – mit akart mondani a festő? Komor szín – komor lélek. Fényes szín – még van remény.
Mikor elmentél, a virágaid is veled mentek. Hiába kaptak vizet – meghaltak veled együtt. A házvezetőnőd szerint megszakadt a szívük. „A virágoknak is van szívük?” – kérdeztem. „Van bizony” – felelte, és a tekintetében tisztaság volt. Még most is él – és várja, hogy újra találkozzatok.
Te, Gary! Nem voltál magányos. Itt voltam neked én. Itt volt az öreg néni. És itt van az a régi barát – a világ túlfeléről jött, hogy veled lehessen. És ott voltak a virágaid – elkísértek. Azt hiszem, máskor is kijövök hozzád. Most sem búcsúzni jöttem. Akkor sem, amikor elmentél és az ég is sírt. Eljövök beszélgetni. És te betartod a szavad: Vigyázol rám. Most. És mindörökké.
Lassan alkonyodik – véres az ég alja. Ezt is te tudtad festeni. A vér – az élet színe. Te az életet festetted. Nem értem a döntésedet. De el kell fogadnom. Mert szerettelek. És most is szeretlek. Visszahívnálak… De nem lehet. Neked ott jobb. Sokkal jobb, mint itt, ebben az üres világban. A szivárványt veled festetik, ugye? És a fehér rózsa csak miattad nyílik. Nem fogok sírni. Ígérem.