PÁRVÁLASZTÓK
1. Pályacsúcs
A televíziós csatornák nézettségégéről készült statisztikai felmérések szerint az a legnézettebb reggeli magazinműsorok egyike, melyben ma 7 és fél nyolc közötti időpontban végre vendégként szerepelhetek az Életmód Tanácsadó és Rendezvényszervező Bt. beltagja, s egyben ügyvezetőjeként. Ezzel negyvenéves koromra egyszer, s mindenkorra megerősíthetem cégünk országos ismertségét, melyet korábban már megalapozott az internetes profilunk és rendszeresen pörgő hirdetésünk. Reggel hat órára várnak a televízióban, állítólag csak profi sminkesek és fodrászok közreműködését követően kerülhetek a képernyőre, mint mindenki más. Csakhogy én nem vagyok „mindenki más”! Piszke Paulina vagyok, akit negyvenévesen sem néznek többnek harmincévesnél, genetikai örökségemnek és kitűnő stílusérzékemnek köszönhetően. Párommal és egyben üzlettársammal, Ákossal, igazi álompár vagyunk. Összetartozunk, mint borsó meg a héja, pedig tizenkét évvel ezelőtt, amikor összeköltöztünk, óvtak engem attól, hogy elvált szülőként, egy hatéves kisfiú, Danika, édesanyjaként a nálam tíz évvel, fiatalabb férfivel összekössem az életem.
A szüleimnek is szétváltak útjaik, és minket a húgommal együtt Anya nevelt fel, egyedül. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy megteremtse számunka önálló boldogulásunk feltételeit, úgymint fizesse egyetemi tanulmányainkat és megvegye az első önálló otthonunkat jelentő garzonlakásokat. Ennek érdekében feláldozta a magánéletét is. Bár akaratlanul is egy jó ideig hasonló helyzetbe kerültem, miután elvált szülőként egyedül neveltem Danikát, de abban eltökélt voltam, hogy nem akarom egyedül, társ nélkül leélni az életem. Anya még hetvenkét évesen is napi nyolc órát dolgozik.
Amikor megismerkedtünk Ákossal, mindketten egy cég alkalmazásában dolgoztunk. A közös munka során kiderült, sok mindenben egyetértünk. Egymásba szerettünk. Összeköltöztünk. Danika és Ákos jól kijöttek egymással. Közös gyermeket is akartunk, ám mint kiderült, ez a projekt Ákos egészségügyi gondja miatt nem valósulhat meg. Kilenc éve alapították a közös Bt-t, amely valósággal betört a piacra, álmainkban sem remélt anyagi jólétet biztosítva számunkra. Ma már egy kétszintes, négyszobás családi házban lakunk, kétutcányira Anyától. Udvarunkon két prémium kategóriás személyautó és egy kisbusz parkol. ,
Bátran kijelenthetem, hogy pályám csúcsán állok és szerető társam mindenben mellettem áll.
Igyekszem lábujjhegyen közlekedni a lakásban, mert Ákos még alszik, és nagyon morcos tud lenni, ha valamely külső zaj felébreszti.
Fogmosás és tusolás után döntenem kell, mit vegyek fel. A Royal kék, fehér paszpólos, ceruzaszoknyás kosztüm mellett döntök, melynek egészen extravagáns blézere vonzza a férfiak tekintetét. Fehér táska, fehér körömcipő, még egy leheletnyi parfüm és máris indulhatok. Megtorpanok a nappali közepén. Hohó, ebben a tíz centis vékony sarkú cipőben nem tudok vezetni! Gyorsan hívok egy taxit.
– Édesem, ugorj be anyádhoz, ne felejtse el kirakni a kukánkat! – szólal meg a hátam mögött álmos hangon életem párja.
– Köszi, de nem felejtettem el! Kimegyek a kapu elé, mindjárt itt lesz a taxi! Puszika!
– Miért nem kocsival mész? Drága a taxi!
Ákos kérdését elengedem a fülem mellett. Képtelen vagyok megszokni párom pénzhez való viszonyulását. Garasoskodik azon a nyavalyás taxi költségen, ahogyan azt Danika zsebpénzével is nem egyszer megtette, máskor pedig gátlástalanul nagyvonalú, amikor édesanyját a 65. születésnapjára meglepi egy amerikai társas utazással, vagy motorgyűjteményét újabb méregdrága ócskavassal gyarapítja.
Kiérek a kapuhoz, már ott áll a taxi. Kiugrik a sofőr:
– Jó reggelt! Piszke Paulina? – nyitja az ajtót – Parancsoljon!
Megmondom az első úti célt. Elkomorul.
– Ez nem lesz hosszú fuvar! – szűri a szót a foga között.
– A televízió reggeli adására megyek, csak előbb beugrok Anyához! Egy perc és jövök vissza! – közlöm kimérten, mire megnyugszik.
Anya házában nincs fény. Van kulcsom, csendben bemegyek. Szegénykém még alszik, nincs szívem felkelteni. Írok neki egy cédulát, hogy munkába menet rakja ki a kukánkat és máris rohanok vissza a taxiba.
– Mikorra kell odaérnie?
– Reggel hatra.
– Ó, akkor igyekeznünk kell. Mondja csak, nem maga az a Piszke Paulina, aki az interneten hirdeti az életmód tanácsadó cégét?
– Igen, az vagyok!
– Akkor azért volt olyan ismerős a neve és az arca! Képzelje, a húgom is az ügyfele volt! Nagyon jó és praktikus tanácsokat kapott magától a minden ellen lázadó tizenhat éves fia megzabolázásához! Azt mondta, hogy magának is van egy hasonló korú fia és maga kitűnő anya lehet!
Erre mit válaszoljak? Halkan megjegyzem:
– Idén érettségizett a kisfiam, jeles eredménnyel!
– Gratulálok! Hanem most abban a betelefonálós magazinműsorban szerepel?
– Igen, abban. A cégem tevékenységéről beszélgetünk.
– Mondta a húgom, hogy esküvőszervezéssel is foglalkoznak.
– Valóban, az a másik üzletágunk.
– Na, ha megkérem a barátnőm kezét, kizárólag magukat bízzuk meg az esküvőnk lebonyolításával. Sőt, ha összezörrenek az asszonnyal, akkor is cégük lesz a békéltetőnk.
– Előre is köszönjük.
– Szólok a húgomnak, hogy nézze meg a műsort! Biztosan betelefonál és elmondja mennyit segítettek neki!
– Megtisztel vele. Nekem is lenne egy kérésem. Visszajönne értem negyed kilencre? Haza kell érnem kilenc órára, akkor lesz egyfontos megbeszélésem.
– Természetesen, asszonyom!
– Köszönöm. Megérkeztünk. Mennyivel tartozom?
– Most semmivel! Majd kifizeti a visszaúttal együtt. Siessen, mert öt perccel múlt hat óra! Itt várom negyed kilenckor!
Az asszisztens azonnal a sminkszobába vezet, közben hadarja a tudnivalókat. Elsősorban a cég tevékenységének ismertetése a beszélgetés célja, de természetesen szó esik a sikeres párkapcsolatunkról is, utána pedig a betelefonálók kérdéseire kell válaszolnom. A riporter az általam is ismert és nagyon kedvelt Tormási Tamara lesz. Viselkedjek természetes módon, a rendező érti a dolgát. Vegyem úgy, mint egy reggeli kávézást Tamarával.
Elképesztő gyorsasággal dolgozik az arcomon a sminkes, a hajamon pedig a fodrász. Közben halkan megbeszélik az előző napi eseményeket. Nem figyelek rájuk. Gondolatban összeállítom a Bt. tevékenységéről mindazt, amit feltétlenül el kell mondanom, kérdezzen bármit Tamara, nem hagyhatok ki egyetlen momentumot sem. Ákos szerint a betelefonálók esetleges provokáló, vagy pimasz kérdései alapvetően őket minősíti, nem pedig az interjú alanyokat. Én bizonyára nem kapok ilyen kérdéseket, miután az interneten az elégedett ügyfeleink elárasztanak bennünket dicséreteikkel.
A hétórás hírek alatt bevezetnek a stúdióba, ahol a beszélgetés díszlete egy modern lakás nappalija is lehetne. Üdvözöljük egymást Tamarával és leültetnek vele szemben. Azonnal elém készítenek a dohányzóasztalra egy csésze kávét és egy pohár ásványvizet.
Tamara nagyon felkészült. Gördülékenyen zajlik a bemutatásom és a cégünk tevékenységének ismertetése. Megemlíti, hogy Bt.-nk családi vállalkozás, miután párommal közösen működtetjük. Elsőként a rendezvényszervezéssel kapcsolatos kérdéseket teszi fel, melyekre könnyedén, röviden, mégis valamennyi lényeges jellemzőjét összefoglaló válaszokat adok. Szóba kerül az esküvőszervezéstől és a kisebb céges összetartó hétvégi programoktól kezdve az 50-100 fős szakmai konferenciákkal bezárólag szinte valamennyi rendezvény típusunk, melyhez megbízóinktól kapott felvételeket is bejátszanak. Ezt követik az életmód tanácsadáshoz kapcsolódó témakörök, a párkapcsolati, a gyermeknevelési és az önbizalom hiány okozta lelki problémák feldolgozásához adott segítségünk, amely témakört Tamara azzal zár le, hogy e téren sikerünkhöz nagymértékben hozzájárul az Ákossal kialakított közös, boldog, kiegyensúlyozott magánéletünk.
A következő öt perc a betelefonálóké, akiknek elég elárulni a keresztnevüket, mégis azonnal ráismerek az első bejelentkezőre, a taxisom húgára, aki valósággal áradozik rólunk. Elvált szülőként egyedül neveli a korábban szinte kezelhetetlen, magába zárkózott kamasz fiát, akiből mára – a mi tanácsainkat követő szülői magatartásának köszönhetően – nyitott, életvidám, hosszútávon megvalósítható tervekkel rendelkező fiatalember lett.
A második betelefonáló hangjától görcsbe rándul a gyomrom.
– Jó reggelt kívánok! Dániel vagyok, negyvenkét éves, elvált, kerekesszékkel közlekedő rokkantnyugdíjas. Az ügyvezető asszony tanácsát szeretném kérni! A kiváló anyagi körülmények között élő volt feleségem a jeles érettségijét követően kidobta az egyetlen fiunkat az utcára, mert nem jöttek ki az élettársával. Befogadtam a gyereket a huszonnyolc négyzetméteres lakásomba. Csakhogy felvették az egyetemre és én a rokkant nyugdíjamból képtelen vagyok taníttatni. Gyerektartást nem kapok. Mit tanácsol, mit tegyek?
Volt férjem kérdésétől elönt a forróság. Gőzkalapácsként dübörög a szívem. Lebénulok. Néma kacsaként kapkodom a levegőt. Mielőtt elájulok, még hallom Tamara hangját:
– Kedves Dániel! Köszönjük jelentkezését! Kérem, kollégáimnak adja meg az elérhetőségét, az ügyvezető asszony hamarosan felveszi önnel a kapcsolatot. Most pedig egy reklám következik.
—————————————————————————————————————–
2. Kettő duplája az egynek
Elkerül az álom, pedig úgy szeretném kipihenten, higgadtan kezdeni a napot, mert mindkettőre nagy szükségem lesz. Illetve csak lenne, hiszen amint lecsukódik a szemem, negyedórás borzasztó álmok gyötörnek, melyekből felriadva megkönnyebbülést érzek, mert itthon vagyok. Ernő, a férjem, békésen ott szuszog a franciaágy másik oldalán. Hatéves iker fiaim a mellettünk lévő szobában az igazak álmát alusszák és reggel hét óránál korábban nem szabad felébreszteni őket, mert nehezen viselik a korán kelést. Amióta az első házasságomban született tizenhárom éves kislányom, Annamari a nagymamájánál lakik, csak takarításkor lépek be a szobájába.
Ránézek az órára, négy óra múlt öt perccel. Felkelek, legalább lesz időm nyugodtan felkészülni a mai nehéz napomra. Ötkor indul a zónázó vonat a járási székhelyre, hat órára beérek a munkahelyemre, és két órát előre ledolgozok, mert a főnököm nem engedett el szabadságra, hiába mondtam, hogy életbevágóan fontos magánügyben tíz órakor meg kell jelennem a hivatalban. Nem részletezetem melyikben, elvégre az nem tartozik rá.
– Decemberben senki sem mehet szabadságra! Ez magára is vonatkozik! Két órára elengedem, ha azt előre ledolgozza. Megegyeztünk?
Pontosan tudta, hogy elfogadom. Betanított munkásként a minimálbért kapom, ami nettó 194 ezer forint, ám szerencsére hivatalosan is be vagyok jelentve, ami nagydolog a környékünkön. Egyébként is nyolc általánossal jobban fizető munkát nem találnék a közelben.
Hosszan állok a tus alatt, mintha a meleg víz lemosná lelkemről az elmúlt félév alatt rárakódott és lassan megkövesedő gondokat, de képtelen rá, ahogyan a torkomban érzett gombóc is mozdulatlan, se lenyelni, se kiköpni nem tudom. A tükörből az életvidám, szép, pirospozsgás, harminckét éves fiatalasszony helyett egy megnyúlt arcú sápadt nő néz vissza rám, akinek szeméből akkor is süt a bánat, ha éppen mosolyog, pedig ma egy jól öltözött, kiegyensúlyozott, háromgyermekes anyaként kell megjelennem. Ehhez felveszem a hibátlan alakomat kihangsúlyozó legszebb ruhámat és a táskámba teszem a rózsaszín ajakfényt, amit majd a hivatal előtt felkenek a számra.
Útnak indulok és bízom benne, hogy a mi kis kétezer-háromszáz lelket számláló alföldi falunkból kevesen járnak ezzel a korai vonattal. Az ingázók többsége személykocsival közlekedik, akár úgy is, hogy az egy helyen dolgozók összefognak és heti váltásban mindig más autóját használják.
A sötét, ködös időben szedem a lábam az állomásig. Útközben rádöbbenek, hogy elfejeltettem szendvicseket készíteni, a férjemnek és a gyerekeknek reggelire, magamnak meg ebédre. Egyedül üldögélek a rosszul világított, hideg váróteremben. Ismerősök nélküli utazás elé nézek. Ennél jobb nem is történhetne velem.
Csakhogy édesanyám szomszédja, Vilma néni, kinn várakozik a peronon és ugyanabba a kocsiba szállunk fel,
– Szervusz, Marikám! Jó, hogy találkoztunk, legalább nem egyedül utazunk!
Köszönök neki, ám nem biztatom a beszélgetésre. Mondja ő magától is, s az sem zavarja, hogy kevéssé vigyázom a mondandóját.
– Jaj, drága gyerekem, már másodszor kérdem, mikor akarsz elválni az uradtól?
Hogy mit akarok?
– Vilma néni, én nem akarok elválni a férjemtől! – suttogom mérgemben.
– Nem-e? Hát én bizony kirúgnám, ha molesztálná a lányomat! – fonja össze karját a mellén. – Az a szegény Annamari a nagyanyja gyámsága alá került! Barátném pedig hetvenéves fejjel együtt tanul az unokájával! Igaz, amióta nála van, jobb jegyeket hoz! Gondolom a gyerektartást fizeted utána! Meg azt is odaadod anyádnak, amit az apjától kap! Mondtam én, annak idején, biztos emlékszel, hogy ne válj el Bercitől, rendes ember az! Ládd-e, kinn dolgozik Németországban és szépen gyarapodik! Bezzeg a mostani urad egy semmire való gazember! Képes volt molesztálni a nevelt lányát! Nem szégyelli magát? Kimiskárolnám, az biztos, ha én hoznám a törvényt!
– Ugyan, Vilma néni! Hiszen még nem bizonyosodtak meg arról, hogy valóban minden úgy történt, ahogyan a kislányom előadta! Hiszen csak egy kamaszlány! Nagy a fantáziája! Vagy félreértett valamit!
– Nem, Marikám, azt nem lehet félreérteni! Annamari mindenkinek ugyanazokat az eseményeket mondta el! Ha hazudna, akkor kiszínezné, hogy hihetőbb legyen!
– Miért mond ilyet, Vilma néni! Nagyon rendes ember Ernő. Hazaadja a keresetét, törődik a fiaival, és Annamarival is csak szavakban csipkelődtek egymással!
Az öregasszony közelebb hajol hozzám, mert halkra fogja szavát, nehogy más is meghallja, pedig csupán ketten vagyunk a kupéban.
– Én mondom neked, Marikám, hogy már Ernő apja is, a Bernát Barna, nagyhatú ember volt! A legyet elkapta röptében! Szegény anyósod, isten nyugosztalja, sokat szenvedett mellette! Nehogy te is az ő sorsára juss! Én mondom neked, mielőbb szabadulj meg tőle!
Megérkezik a kalauz, megváltjuk a jegyeket, majd helyet foglal a Vilma nénivel szembeni ülésen.
– Vilma néni drága, aztán hozott-e nekem körtepálinkát?
Az út hátralévő idejében ők ketten hosszan üzleteltek.
A munkahelyemen csóválja fejét a portás.
– Bernátné, nem tudott aludni? Most egymagának beindítja a szalagot? Többe kerül a leves, mint a hús!
Nem magyarázkodom. Teszem a dolgom. Automatikusan jár a kezem. A gond az, hogy a gondolataim is nagy sebességre kapcsolnak. Vilma néni szavai megingatják az eddig holtbiztos álláspontomat, miszerint a férjem egyetlen ujjal sem ért a kislányomhoz. Ezt a nőgyógyász is megállapította. A rendőrségi vizsgáló szerint azonban az abúzusnak több formája létezik, nem csupán a szexualitás. Az is tény, hogy Annamari a barátnőjének panaszkodott arról, hogy zaklatja a mostoha apja, ha kettesben vannak, a barátnő pedig elmondta a szüleinek, azok bementek az iskola igazgatóhoz, aki hivatalból elindította a hatósági eljárást. Így kerül anyámhoz a kislányom, akit hetente kétszer láthatok, a szüleim jelenlétben és fizetnem kell a gyerektartást.
Úristen, lehetséges, hogy nem vettem észre a férjem és a kislányom közötti rossz kapcsolatot? Lefoglalt a munkám és az ötfős családról való gondoskodás.
Hol hibáztam? Valóban rosszul tettem, hogy elváltam Bercitől, a jól kereső kőműves mestertől? Igazság szerint én tizennyolc éves voltam, ő pedig harminc, amikor összeházasodtunk. Hozzá költöztem, mert neki addigra már volt egy családi háza. Megszületett Annamari és én háztartásbeliként otthon múlattam az időt. Jól keresett a férjem, nem volt szükség arra, hogy én is munkát vállaljak. Ez volt a baj. Drága ruhákra szórtam a pénzt, a barátnőimmel cukrászdába jártunk, és mi tagadás, rákaptunk a likőriszogatásra. Szaladt a lakás, gyakran elfelejtettem főzni, és a porszívót meg a vasalót még véletlenül sem használtam. Végül Berci beadta a válópert. Abban állapodtunk meg, hogy eladja nekem a házát, aminek az árát a mindenkori gyerektartás összegéből kell törlesztenem. Magyarán nem fizet gyerektartást. Berci kiment dolgozni Németországba. Rólunk teljesen elfeledkezett.
Volt hol laknunk, de nem volt jövedelmem. Egy ideig a szüleim tartottak el bennünket, mígnem apám megelégelte a dolgot és munkát kellett vállalnom. Akkoriban vált el Bernát Ernő, ott hagyta a fővárost és ideköltözött a szüleihez. A megyeszékhelyen vállalt munkát, és reggelente találkoztunk a vonaton. Egy év múlva összeházasodtunk. Annamari és Ernő jól kijöttek egymással. Anyagi helyzetünk is stabilizálódott. Kocsit vettünk, gyarapodtunk. Megszülettek az ikerfiaink. A három gyerek a mai napig nagyon szereti egymást.
Ahogyan nőttek a gyerekek, Ernő kezdte előtérbe helyezni a fiúkat, s a kamaszodó kislányunkat gyakran viccesen ugratta. Időként Annamari pimaszul visszaszólt a mostoha apjának, amin mindannyian jókat derültünk.
Megállt a szalag. Mi történt?
– Jó reggelt, Bernátné! – köszön rám a főnök. – Látom, reggel hat óra óta dolgozik! Kérem, hagyja abba a munkát, öltözzön át és menjen isten hírével! Mára szabadnapot kap! Holnap reggel nyolckor találkozunk!
A kirendelt pszichológus nálam jóval fiatalabb nő, aki nem visel jegygyűrűt. Valószínűleg a könyvekből ismeri az életet. Ápolt a keze, műkörmén megcsillan a villanyfény. Ridikülöm mögé rejtem a kezem, mert azon meglátszanak a munkám során szerzett sérülések. Ó, legalább a szájfényt használtam volna!
Peregnek a kérdések és a válaszok. Elsősorban a családi viszonyokra koncentrál a pszichológusnő. A szokásostól eltérő momentumokat firtatja. Igen, kiegyensúlyozott férjemmel a kapcsolatunk, igen, a szexuális életünk is megfelelő, igen, a gyerekeink között is testvérei a viszony, nem, a férjem nem tett semmi rosszat a lányommal, mert egészséges lelkületű, valóban igaz, hogy a lányom fantáziája nem ismer határokat, nem, az édesapja nem keresi velünk a kapcsolatot.
– Mit szólna, ha a gyámhatóság Annamarit véglegesen a nagyszüleihez helyezné? A férje mellett maradna, vagy elválna tőle?
Elszakad bennem a cérna.
– Tudomásul venném. És a férjemmel maradnék, mert a kettő duplája az egynek.
Nem érti, mire gondolok.
– Tudja, az iker fiaimnak apára és biztonságra van szükségük! Nincs jogom ezektől megfosztani őket! Annamari pedig jó helyen lenne a szüleimnél!
Másodpercekre közénk telepszik a csend.
– Még egy kérdés! Mikor beszélgetett utoljára kettesben a lányával?
Fogalmam sincs!
– Mindig, ha éppen akadt szabadidőm! Igen nehéz beszélgetni egy magába zárkózott kamasszal!
Nem várom meg a délutáni zónázó vonatot. A buszt választom. Egyenesen az iskolába megyek, kikérem a lányomat és megpróbálok vele szót érteni. Bár nem vihetem haza, mert azt megtiltotta a gyámhatóság, ám sétálhatunk egy nagyot.
Az osztályfőnöknek éppen nincs órája. Természetesen az óra végén elvihetem a kislányomat, addig várakozzak a tanári előtti folyosón.
– Odaadom magának a gyerek mobilját, mert reggelente beszedem azokat.
Leülök a padra. Automatikusan bekapcsolom kislányom telefonját. Nincs jelszóval védve. A csevegőben érdekes beszélgetésekre bukkanok. Bence és Annamari hónapok óta arról kommunikál, hogyan tudna kislányom mielőbb az édesapjához költözni Németországba oly módon, hogy én a kizárólagos szülői felügyeletem okán ne akadályozhassam meg azt. Összeesnék, ha nem ülnék. Volt férjem azzal kecsegteti lányunkat, ha kinn járna középiskolába, akkor neki nem kellene gyerektartást fizetnie, és visszavenné tőlem a házát, amit neki adna, az érettségijét követően Szóval itt van a kutya elásva!
Ideje keményen megfognom a lányom kezét, mielőtt anyagi érdekből kiszakítanák a családomból! A gyermekvédelmi hatóság kerekei lassan forognak, így van időm az elővágásra. Eladom a házat, és a megyeszékhelyen a 3 %-os hitel felhasználásával veszünk Ernővel egy közös otthont. Erről az ingatlanközvetítőn kívül senki sem értesülhet. Biztos vagyok abban, hogy férjem – három gyermeket nevelő felelős apaként – teljes mellszélességgel mellettem áll!
– Szia, anya! Átnézted a mobilomat? Akkor nem kell többet hazudnom! Hazamehetünk? Süssünk diós kiflit az öcsiknek! Azt nagyon szeretik!
Szorosan megfogja a kezem és húz maga után.
—————————————————————————————————————–
3. Újrakezdés
Odahaza ólomlábon cammogott az idő, mintha a fáradtságtól éppen megállni készülne, pedig sohasem tétlenkedtem. Munka után rendszerint a műhelyben háztartási kisgépeket javítgattam, ami szépen hozott a konyhára. Csakhogy amióta kirepültek gyerekeink a családi fészekből, az én drága jó feleségem – jobb dolga nem lévén – állandóan rajtam köszörülte a nyelvét, amint egy légtérben tartózkodtunk. Úgy viselkedett velem, mint egy rabszolgával, akinek a pénzkereset a dolga, de nincs semmi köze a megteremtett javakhoz, mert az egyedül az övé. Besokalltam. Ötvenkét évesen nem akartam hátralévő életemet a házsártos, örökké elégedetlen asszony mellett tölteni és mielőtt infarktust kaptam volna, összepakoltam kétbőröndnyi ruhámat, beletettem a kocsim csomagtartójába, majd közöltem első és remélhetőleg utolsó életem párjával, hogy végleg elmegyek, új életet kezdek.
– Nem bánom, de ezt még vidd magaddal! – felkiáltással utánam dobta a harminc éve vitrinben őrzött mahagóni dobozt, ami immár harminc éve őrizte a Papa nászajándékát.
A pipázás, kisfiam, az egy szent dolog, mondta anno a nagyapám, az adja meg a férfiember tartását. Még a nagyanyád is békén hagy, ha pipázok. A bodorodó pipafüstben tisztábban látom a világot! Ember lett belőled, megnősültél, ezért neked adom a legkedvesebb rózsafagyökér pipámat.
Ily módon a Papa pipájával kettesben nekivágtunk a bizonytalan jövőt sejtető útnak. Új fejezetet nyitottam az életemben, melyben egyetlen fix pontot az jelentette, hogy egyik gyerekkori barátom két évre felajánlotta ideiglenes lakhelyemnek a középiskolás fiának vett fővárosi garzont.
Fellélegeztem a szerényen berendezett parányi lakásban. Kényelmesen elférek benne a ruhámmal és a pipámmal együtt. Eldöntöttem, hogy a női nemet véglegesen kiiktatom az életemből.
Az első időszak az új munkahely keresésével telt. Az állásinterjúkon rendszerint három választ kaptam: vagy a megpályázott álláshoz túlképzett vagyok, vagy nincs elégséges szakmai gyakorlatom, esetleg időközben betöltötték a meghirdetett munkakört.
Feltettem magamnak a kérdést, vajon mi okozza balszerencsémet? Rátévedt szemem a dohányzóasztalon szunnyadó mahagóni dobozra. Ez az! Nem fogadtam meg Papa tanácsát! Az a bajom, hogy eddig nem pipáztam! No, ez hamarosan kiderül! Kivettem dobozából a Papa pipáját, ami kezes jószágként simult a kezemhez. Megtisztogattam. Csutoráján ott volt a Papa foga vájta mélyedés. Számba vettem, ahogyan azt nagyapámtól láttam, de levegőt sem tudtam szívni benne, mert kiesett a fogam közül. Rakoncátlan jószág! Na, várj, csak! – felkiáltással azonnal elindultam a pipadohány beszerző körutamra. Azonban a legközelebbi két dohányboltban nem volt belőle készleten. A harmadikban a negyven év körüli, mosolygós szemű eladó hölgy kedvesen érdeklődött az iránt, milyen márkájú pipadohányt kérek? Hezitálásomat látván kedvesen rákérdezett: uram, ez lesz az első pipázási próbálkozása? Bólintottam.
– A legkisebb kiszerelésben adok magának három fajtát. Vegyen pipaszurkálót is.
Meglepődtem. Hát az meg mi fán terem?
– Tudja, mit? Látom magán a kezdők elszántságát. Megboldogult férjem pipázott. Megtanítom a technikájára, ha este kilencre visszajön.
Hazatámolyogtam. Vigyorgott rám a Papa pipája, mintha velem együtt átélte volna a felsülésemet.
Pontban este kilenckor beléptem a dohányboltba. Bemutatkoztunk egymásnak. Kézfogáskor mintha áramütést ért volna, olyan jól esett az eladónő selymes bőrű meleg kezének érintése.
– Megnézhetem? – kérdezte – Mármint a pipáját!
A következő fél órában készségesen megismertetett a pipázás alapvető tudományával. Elmagyarázta és bemutatta a pipaszurkáló használatát is.
– Most pedig megtömöm dohánnyal a pipáját és adok hozzá gyufát, hogy rágyújthasson. Ne szívja le tüdőre a füstöt, csak pöfékeljen.
Belőlem a pöfékelés is hatalmas köhögő rohamot váltott ki. Sejtelmesen mosolygott Margitka.
– Tessék, Béla, próbáljon ki egy másféle dohányt! Ez talán gyengébb és jobban fog ízleni!
Nem ízlett. Hányingerem lett tőle. Éreztem, hogy a Papa pipája hamarosan újra hosszú időre visszakerül a mahagóni dobozába.
Nagy nehezen összeszedtem magam, hogy megköszönhessem Margitkának a segítségét, és hálám jeléül meghívtam egy pohár italra.
– Nagyon kedves, Béla, de nem fogadhatom el a meghívását. Sietnem kell haza, mert reggel hatkor kezdődik a műszakom.
– Tisztában vagyok azzal, hogy segítsége nem nekem, hanem a potenciális új, jól fizető vevőjének szólt. Azért én még hálás lehetek magának!
Valósággal fuldoklottam mérgemben. Szíven ütött pusztán barátságból eredő meghívásom ilyetén elutasítása! Na, várj csak! Lesz ez még másként is, dohogtam magamban hazafelé menet, miközben kezem a zsebemben lévő pipát szorongatta. Úgy tűnik, Margitka egyik nap délelőttös, másik nap délutános. Ettől kezdve minden másnap este kilenckor megjelentem a trafikban és vettem egy kis csomag pipadohányt, azt a látszatot keltve, mintha a pipázás életem szerves része lenne.
Rendszerint kényelmes félórás sétával értem el a trafikot. Ennyi mozgásra szükségem volt, ráadásul útközben kimódoltam, mit mondjak Margitkának, aki annyira hozzászokott a megjelenésemhez, hogy késedelmem esetén is megvárt a napi zárással.
Lassan mindkettőnk számára természetessé vált a késő esti egyórás beszélgetésünk. Beszámoltunk egymásnak a napi történésekről és képesek voltunk kellő humorral kezelni a kudarcainkat is.
A tizenötödik pakli pipadohány megvásárlását követő napon végre állást kaptam egy kisgépszerelő vállalkozásnál, amely napi 24 órában állt a lakosság szolgálatában. Három műszakban dolgoztunk. Budapest bármely kerületéből kaphattunk megbízást, így szinte állandóan úton voltunk. Ennek ellenére úgy alakítottam a dolgaimat, hogy este kilenckor tízperces szünetet tartsak, ami annyira volt elég, hogy Margitkával megigyak egy kávét a dohányboltban.
Névnapomra meglepett Margitka egy fazék töltött káposztával, mert tudta, hogy az a kedvenc ételeim egyike, ráadásul adott két puszit is, ami, megvallom, rendkívül jól esett. Kellemes parfümjének illatát még három nappal később is az orromban éreztem, amikor a fővárosba költözésem óta először felhívott a lányom. Felköszöntött és érdeklődött anyagi hogylétem iránt, miután addigi gyakorlat szerint, az aktuális pénzügyi nehézségein nekem kellett átsegítenem. Őszintén bevallottam, hogy nincs tartalékom, egyik napról a másikra élek. Nyilvánvalóan ezért zárta le azonnal a beszélgetésünket. A fiamnak pedig eszébe sem jutottam.
A harmincadik pakli dohány megvásárlása közben a lánya felhívta Margitkát a közelgő születésnapja megünneplése okán. Bár a pontos dátumot nem tudtam, mégis úgy döntöttem, hogy én is megajándékozom. Módszeresen körbejártam a drogériákat, remélve, hogy előbb-utóbb rábukkanok kedvenc illatú parfümjére. Ha nem pontosan azt, de egy hét múlva hasonlót találtam a bevásárlóközpont első emeleti üzletében. A díszcsomagolású ajándékkal a kezemben összefutottam a menyemmel, aki azonnal kiszúrta, milyen drága holmival flangálok. Jaj, papa, csak nem nekem vetted a névnapomra? – felkiáltással nyúlt a csomagocskáért, melyet sikerült zsebre tennem, mielőtt elérte volna. – Igaza van mamának! – sipította fejhangon – Tényleg egy pesti ribanc miatt költöztél el hazulról!
Úriember erre nem válaszol! Egyszerűen faképnél hagytam.
Este kilenckor beléptem a dohányboltba. Szerényen beálltam a sorba, még két vevő állt előttem. Amint távoztak, Margitka bezárta az ajtót mögöttük és elindult kávét főzni. Alig bírtam kivárni, míg megjelent kezében a két csésze gőzölgő feketével. Felköszöntöttem és átnyújtottam az ajándékát. Meglepődött és nagy izgalommal kibontotta a csomagolást. A parfüm láttán felsikoltott, átölelt és a fülembe súgta:
– Drága Bélám! Már egy vagyont költöttél el miattam! Most is elég lett volna, ha két puszit adsz!
Nem adtam! Az igazán drága! Felváltottam egy csókra. Egy kifulladásig tartó hosszú csókra.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy nem pipázol? – kérdezte hamiskásan. – Hozd vissza a pipadohányokat, majd visszaveszem. Az árán pedig meghívhatsz egy italra!
Félév múlva Margitkához költöztem. Rögvest otthonosan éreztem magam a kispesti kétszintes családi házban, melyben a Papa pipája örök mementóként a mai napig ott díszeleg a nappali ülőgarnitúrájához tartozó dohányzóasztal közepén.
Amikor a lánya rákérdezett, hogy miért nem tesszük ezt a pipát is az édesapja pipatóriumába, Margitka azonnal megválaszolta:
– Azért nem, kislányom, mert ez a Béla nagyapjának a pipája. Neki köszönhetjük a megismerkedésünket, ezért itt a helye közöttünk!
————————————————————————————————————