Myrddin
A Mágus zavartan toporgott, hol elpirult, hol elsápadt szinte egyazon pillanatban. Hogy leplezze megilletődöttségét, finom mozdulattal elhajtott egy rakoncátlan tincset, mely az igéző szépségű arc elé hullott, s ellágyultan futtatta végig szemét a kecsesen ívelt szemöldök vonalán. Szíve heves zakatolásba kezdett, mikor a bűvös szempár reá szegeződött; lélegzete megakadt, kihagyott egy, majd két ütemet is, hogy aztán fojtott zihálást követően térjen vissza eredeti ritmusához.
Szerelmének látványa elméjére és testére egyaránt hatott, mintha valamiféle bódítószer hatása alatt állna, ami átszínezi a valóságot, és más mederbe tereli életének lassan csordogáló csermelyét. Hogy percek vagy órák teltek el így, nem tudta volna megmondani; az idő elveszítette jelentőségét, sőt, maga a tér is elhajolni látszott, kidomborítva az imádott arcot, háttérbe szorítva mindent, ami azon kívül létezett.
Ekkor hirtelen elviselhetetlen súlyként nehezedett rá a tehetetlenség. Keze reszketegen kutatott nyakában függő, titokzatos fiolája után, s mikor végre meglelte, egy ideig markolászta azt, majd határozott mozdulattal letépte onnan, felpattintotta az üvegcse tetejét, és kiitta sűrű, olajos tartalmát.
Szemeit ismét szerelmére emelte, s annak tekintetéből gyengéd beleegyezést vélt kiolvasni, mely furcsa, merengő mosolyt merevített a nagytudású ember arcára.
A következő pillanatban a Mágus holtan rogyott össze a tükör előtt.
Kedves Steve!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni az időt és az energiát, amit a novella olvasására és véleményezésére fordítottál, főként annak tudatában, hogy ritkán érzel erre késztetést. Megtisztelve érzem magam.
Véleményedet olvasva örömmel állapítottam meg, hogy a mű úgy működik, ahogy reméltem.
Tudatosság és ösztön együtt formálták, hol egyik hol másik kerekedett felül.
A túlzott jelzőhasználat jó példa erre. Ösztönösen folynak ki az ujjaimból, megnehezítve az életem, de Myrddin esetében akarattal nem szabtam gátat ennek, szerettem volna ha fojtogatóan édes, fullasztóan mázas, már-már csöpögően romantikus, ami szinte éber kómába ringat. Szándékom volt feloldani az olvasót ebben a rózsaszín szerelmi idillben, elaltatni az éberségét, megszilárdítani benne a bizonyosságot, hogy aztán a legvégén jól “felpofozzam”. 🙂
(Simót mindig óvatosan olvasson az ember!)
Köszönöm a javaslatokat is, örömömre szolgál minden észrevétel!
Remélem hamarosan újra arra foglak ingerelni, hogy véleményt alkoss!
Tisztelettel:
Anita
Kedves Anita!
Bár ritkán vetemedek rá, hogy véleményt alkossak szerzőtársaim munkájáról, de most megteszem; tudom, hogy minden szerzőnek jólesik, ha visszajelzést kap a művéről. És abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy most mint olvasó jól odamondogathatok, ha tetszik, ha nem. (Bátran olvasd csak tovább, nem harapok!)
Íme az én véleményem, ami bizony hosszabb, mint maga a mű:
EGY JÓL MEGÍRT, hatásos, sűrű szövésű mininovellát olvashattam, amely a romantika, a misztikum és a lélektan határán billeg.
A Cím és az indító mondat hatásos, figyelemfelkeltő, kíváncsivá teszi az olvasót. Le a kalappal!
A novella legnagyobb erénye véleményem szerint mégis az igazán váratlan, arcul csapó, mindent vivő zseniális zárómondat. Végig, az utolsó szóig azt hisszük, egy romantikus találkozásról van szó, a „tükör” szó azonban mindent felülír, és az öngyilkos önimádat tragédiájává emeli a történetet. Ügyes, váratlan csattanó!
Érzékletes az atmoszférateremtésed. Jól használod a testi reakciókat az izgalom fokozására (zakatoló szív, elakadó lélegzet, elpirulás).
Érződik a stilisztikai tudatosság, de ha ösztönből jön, az még jobb. A mondatok ritmusa (például a lélegzetvétel leírásánál) követi a tartalom zaklatottságát, ami beszippantja az olvasót.
Magamról tudom, milyen nehéz ellenállni, de a túlzott jelzőhasználat nem minden esetben emel a történeten. Az olyan kifejezések, mint az „igéző szépségű arc” vagy „kecsesen ívelt szemöldök”, kissé talán sablonos, romantikus fordulatnak hatnak, de most mégsem hördültem fel.
Ha a jelzőidet szikárabbá tennéd, a befejezés még nagyobbat üthetne. Bátran húzd meg a véglegesnek szánt szöveget! A „nagytudású ember” jelző kissé didaktikus. Érdemes lenne megfontolni, hogy ne nevezd meg ennyire direkt módon a bölcsességét. „…a nagytudású ember arcára.” helyett csak röviden: …az arcára. A „gyengéd beleegyezés” a tükörkép tekintetéből viszont zseniális motívum, hiszen önmagának bocsát meg.
Összességében egy jól felépített, klasszikus szerkezetű mininovellát alkottál, amely ügyesen játszik az olvasó elvárásaival. A nárcisztikus önpusztítás metaforájaként kiválóan működik.
Köszönöm az élményt, meglepően ügyes, figyelemre méltó írást olvashattam tőled. Légy büszke magadra! A mininovella egy emberpróbáló műfaj, de szerintem jó az út, amire léptél.
Várom a következő írásod.
Egy szakmai (baráti) tanács még így a végére: ha gondolkoztál már „új” szerzői néven, a Sinita talán illene hozzád, így első blikkre.
Kézcsók: Steve