Hajléktalan

Összes megtekintés: 223 

Tegnapelőtt délután bejött egy rosszul öltözött férfi a munkahelyemre egy papír fecnit tartva a kezében, melyre ez volt írva: ;Hajléktalan vagyok és éhezek;.
Általában nem szeretem, ha csak úgy bejönnek a műhelybe, de ez a fickó valamiért elkezdett érdekelni. Egy bot volt nála, amin egy nagyobb szatyor lógott, talán abba hordta mindenét. Ahogy ott állt az ajtóban, kezében a cédulával, az valahogy megérintett.
– Tudsz beszélni? – kérdeztem.
– Igen, tudok – válaszolta.
A hangja kellemesen csengett. Abból a szakállból nem ezt várta volna az ember.
Sok hajléktalant láttam már, de ő valahogy más volt, akkor még nem tudtam volna megmondani, hogy miért.
– Gyere, adok neked kenyeret, szalonnát és egy kis kolbászt, de csak akkor, ha elmeséled miért lettél hajléktalan. Biccentett, odavezettem az asztalhoz, ahol mi is enni szoktunk a kollégákkal. Kipakoltam a kaját és egy kést, intettem neki, hogy egyen. Nem ugrott neki, mint farkas a gidának, hanem lassú mozdulatokkal kezdett enni. Volt valami méltóságteljes a lényében, mondhatni tartása volt a rongyokból álló ruhájával együtt. Hagytam, hagy egyen, addig elpakoltam még néhány szerszámot, a műszaknak lassan vége. Félszemmel figyeltem, és amikor láttam, hogy befejezi az evést rámutattam az ásványvizes palackra és a pohárra. Töltött magának, és beöntötte a szakállába. Amikor befejezte, rám nézett. Abban a szempárban benne volt minden, amit egy normális ember soha nem szeretne átélni. Nem tudtam megszólalni, ami velem ritkán történik meg. Nyeltem egyet, és elpakoltam a maradékot, mert valamit csinálnom kellett zavaromban. ;A szem a lélek tükre.; Nem tudom ezt ki fogalmazta meg, de én akkor megtapasztaltam. Valamikor kék lehetett, de az élet beszürkítette. Alázat, bánat és értelem keveréke sugárzott felém. Teljesen a hatása alá kerültem, nem éreztem még ilyen furcsán magam. Leültem a másik székre.
– Nem tudnám megsaccolni a korodat.
– Ötvenkettő vagyok.
– Régóta élsz az utcán?
– Három éve.
– Gondolom, van becsületes neved.
– Péternek szólítanak a többiek.
– Na, most te jössz – mondtam utalva a megállapodásunkra.
Egy kis ideig nem szólt semmit, talán gondolkodott, hogyan adja elő nekem a történetét. Nem sürgettem, a munkámat már elvégeztem a műhelyben. Rend és tisztaság volt, mint mindig.
Elővett a belső zsebéből egy fényképet, felém nyújtotta. Elvettem tőle. Egy boldog család volt rajta: apa, anya és két fiú. Vártam, hogy elkezdje.

– Öt éve kezdődött az egész. Éjszaka volt, én vezettem. A gyerekek hancúroztak a hátsó ülésen, a feleségem kávét öntött egy pohárba a termoszból. Jöttünk haza Edina szüleitől, akik egy vidéki kis faluban laknak, ott töltöttük a hétvégét. A gyerekek szerettek ott lenni, játszani a nagy kertben, nézegetni az állatokat. Nagyiék elárasztották őket minden földi jóval. Minden második hétvégén megtettük ezt az utat, a nagyszülők oda voltak az unokákért. Sajnos anyám már akkor nem élt, a rák legyőzte. Apám az alkoholba ölte bánatát.
Éles fényre emlékszem, azután semmi. Amikor magamhoz tértem a kórházban, akkor mondták meg, hogy a két fiam meghalt, a feleségem pedig kómában fekszik.
Éreztem a hangján, hogy megremeg, tartott egy kis szünetet.
Nem tudtam ránézni, a kezeimet néztem az ölemben. Ekkora fájdalmat elképzelni sem lehet.
– Mindkét lábam eltört, és zúzódások voltak a testemen, ennyivel megúsztam. Edinát még két évig tartották életben. Miután kikerültem a kórházból, nem tudtam emberek közé menni. Bezárkóztam a házba, dolgozni sem mentem. Egyetemi tanár voltam, informatikát és robotikát tanítottam. Edinához bementem nagy nehezen hetente egyszer. Fogtam a kezét és sírtam. Hiába nem én voltam a hibás, még is bűntudatom volt. Apósomék nem mondták ki, de éreztették, hogy engem okolnak a balesetért. Kétszer akartam öngyilkos lenni, de a szomszédjaim mindig megmentettek. Valamiért nem halhatok meg. Nem tudtam fizetni a ház hitelét, ezért elárverezték. Odaveszett a családom, a házam, mindenem. Nincs miért felkelnem reggel, nem tudom, mi dolgom van még itt a földön. Amíg vannak ilyen jó emberek, mint te, addig legalább nem halok éhen. Bár lehet, hogy már az is jobb lenne.
Libabőrös lettem nem csak a történettől, hanem attól, ahogy elmondta. A szomorúság és a beletörődöttség olvadt össze minden szóban. Ott volt előttem a fájdalom élőben.
A szívem összeszorult, csak ültem némán. Nehéz volt lélegezni, talán a gombóctól a torkomban. A csend nyomasztóvá vált. Egyszer csak megfogta a kezem.

– Ki ez a sok ember feketében? – kérdeztem a mellettem álló férfit. Megláttam apámat és az öcsémet, egy koporsó mellett álltak.
– Anyu? – érdeklődtem zavartan. Apám rámutatott a koporsóra. Közelebb mentem, és a félig nyitott halottas ládában megláttam anyám arcát. Hátra hőköltem, nem értettem, hogyan került ide. Ő nem halhatott meg, hiszen vasárnap még együtt ebédeltünk. Apámra néztem, láttam a meggyötört tekintetét. Az öcsém lehajtott fejjel zokogott. Körülöttünk sok ember, mindenki sírt. Borzasztó pánik lett úrrá rajtam, egy anya nem halhat meg, nem hagyhatja el a fiait, az egyszerűen nem lehetséges.

Éles nyilallást éreztem a szívemben. Péter velem szemben ült, és sejtelmesen nézett rám.
– Még nem dolgoztad fel édesanyád halálát – mondta, úgy, hogy meg sem mozdult a szakálla.
Éreztem a könny langyos sétáját az arcomon.
– Egy szeretett ember elvesztése olyan sebet ejt, ami sosem forr be. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja, de ez nem igaz. Elég volt meghallanod egy másik ember mélyről jövő bánatát, máris előtört a fájdalom. Ezzel barátom együtt kell élnünk.
Felállt, és lassú léptekkel kiment. Felocsúdtam kábaságomból, és utána szaladtam. – Hé, várj! De nem láttam sehol. Eltűnt. Valami itt maradt belőle, bennem.
Azóta is várom, hátha belép a műhely ajtaján egy rongyos ruhákba öltözött szakállas ember egy cédulával a kezében, amire az van írva, hogy “Fájdalom, szomorúság, kétségbeesés”.

“Hajléktalan” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Szívből gratulálok ehhez a mély érzelmeket tartalmazó írásodhoz!
    Bizony, meg kell becsülnünk mindig azt, amink van. Ahogy írtad, elég egy pillanat, s a jól szituált, dolgos emberből hajléktalan válhat.
    Szeretettel: Marika

  2. Csodálatos történet, mélyen megérintett…
    Bármelyikünkkel megtörténhet, hogy egyik pillanatról a másikra így megváltozik az életünk….
    Szép napokat kívánok: gyöngyi

Szólj hozzá!