Eszter a falu fölötti dombon állt, és onnan nézte a völgyet, ahol minden elkezdődött. A házak között már megült az este kékes árnyéka, a patak felett vékony páraréteg szállt fel. Az apró fények lassan kigyulladtak, mint egykori emlékek, amelyek újra helyet kértek maguknak.
Régen azt hitte, ez a hely az ígéret földje. Ahol minden egyszerű lesz, és örökké. Ahol elég kéz a kézben sétálni, egymás szemébe nézni, és hinni abban, hogy semmi nem veszik el.
Most már tudta: ez lett a tagadás völgye.
Itt suttogta el magának először, hogy Gábor már nem szereti. Nem mondta ki hangosan, soha, de a csöndbe kapaszkodva, mintha csak imát mondana, minden nap újra és újra elismételte. Úgy ejtette ki magában, mint egy mantrát, mint egy védekező varázsszót, amellyel megóvhatja magát a még nagyobb fájdalomtól. Mígnem egyszer csak igaznak tűnt.
A gondolat, amitől félt, előbb meggyőződéssé vált, aztán döntéssé, majd a döntés történelemmé. Egy történeté, amit sokáig elmesélni sem tudott, mert ha kimondta volna, kiderült volna az igazság: hogy nem Gábor hagyta el őt, hanem ő saját magát.
Tizenkét év telt el. Eszter nőtt, érett, megkomolyodott. A vonásai alatt mégis ott maradt valami, amitől mindig huszonkettőnek látszott. Egy pillantás, egy mozdulat, ahogy összekucorodik, ha fázik.
Most újra itt volt. A falu csendes volt, állandó zsongás helyett madárhang, egy-egy kutyaugatás a szomszédból. A pad, ahol mindig ültek, még megvolt. A fán a vésés is: G + E. Az idő épp csak megkarcolta.
Aznap délután Gábor is megérkezett. Nem egyeztettek, nem írtak előtte. Csak valami belső hang úgy hozta, hogy ugyanazt a napot választották.
Gábor észrevette őt a padnál. Nem szólt, csak leült mellé, mint régen, mint mikor még nem kellett szavakba önteni, mit éreznek.
– Tudod, sokszor akartam megkérdezni, miért hagytál el. Aztán évekig győzködtem magam, hogy nem is volt igazi kérdés. Csak én nem voltam elég neked.
Eszter ránézett. A szemében ugyanaz a tűz, csak mélyebb.
– Azt hittem, már nem szeretsz. Egy telefonhívásra emlékszem, meg akartam beszélni valamit, te meg annyit mondtál: „most nem tudok mindennel foglalkozni egyszerre”. Én meg ebből azt hallottam ki, hogy már nem akarsz engem.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Fárasztó időszak volt. Dolgoztam, édesanyám beteg volt, és még… nem is tudom. Próbáltam mindent egyben tartani, de te voltál az egyetlen, akitől nem akartam elszakadni.
Eszter nem nézett rá. A tekintete elidőzött a padkőre hullott falevélen.
– Csak halkan mondtam ki magamban, hogy már nem szeretsz. Először csak próbából. De minél gyakrabban ismételtem, annál inkább igaznak tűnt, mint egy dal, amit nem szeretsz, de annyit hallgatod, hogy végül te is elhiszed, hogy tetszik neked.
Gábor elővette a jegyzetfüzetét. Lapozott benne néhányat, majd kitett egy megsárgult lapot.
– Ez volt az. Két nappal azután adtam fel, hogy összevesztünk telefonon. Akkor sem értettél meg.
Eszter elolvasta a levelet, amit tizenkét éve írt neki Gábor. A kézírása kicsit elmosódott volt , az idő, vagy a kéz remegése miatt, nem tudta. A sorokból fájdalom áradt, de ott volt benne minden, amit akkor nem akart hallani: a szeretet, az aggódás, a bizonytalanság, a vágy, hogy maradjanak együtt, csak egy kis türelmet kérve.
– A postás szerint rossz címre került – mondta Gábor. – A könyvtáros találta meg évekkel később egy folyóiratban, és eltette. Azt mondta, nem tudja miért, de úgy érezte, fontos lesz még valakinek.
Eszter a térdére ejtette a lapot.
– Azt hittem, nem szeretsz már – mondta végül halkan.
Gábor sokáig nem felelt.
– Én azt hittem, majd visszajössz.
Az asztalon álló órában hangosan kattant az óramutató. A levegő megmozdult kettejük közt. Nem vádolták már egymást, csak ott volt súlya annak, amit nem lehet már visszafordítani.
– És most? Most mi lesz? – kérdezte Eszter.
Gábor szomorúan elmosolyodott.
– Most? Most ülünk egymással szemben. Ez már több, mint amit remélhetek.
Kint a szél megmozdította a fák lombját. A nap sugara megvilágította az utat. Eszter lehunyta a szemét. felállt a padról. Nem sietett. Mintha minden mozdulattal időt adna magának és neki is, hogy ez a pillanat végleg a helyére kerüljön. Gábor is felnézett, de nem kérdezett, már nem volt mit.
A levelet óvatosan visszahajtotta, és a padra tette. Nem vitte magával, de nem azért, mert nem volt fontos, hanem mert végre nem kellett többé kapaszkodnia belé. Amit megértett, azt már nem vehette el tőle senki.
– Vigyázz magadra – mondta halkan.
– Te is – felelte Eszter.
Nem érintették meg egymást. A régi mozdulatok emléke ott lebegett köztük, de egyikük sem nyúlt érte. Eszter elindult a domb felé vezető ösvényen. Minden lépéssel könnyebb lett a levegő, mintha a völgy lassan elengedné. Aztán még egyszer visszanézett. A pad üres volt, a betűk a fán mozdulatlanul őrizték egy régi történetet. A völgy nem változott, csak ő. A szél simogatta a fákat, mintha semmi sem történt volna. Nem volt több kérdés. Megértette, hogy a tagadás völgyéből nem mindig lehet kijönni.
