Mégis szép az élet

Egy egyetemista naplójából

Persze, hogy nagyon megörültem, mikor megkaptam ezt a féléves New-Zealand-i ösztöndíjat. Ugyan nemrég egy német komikus azon viccelődött, hogy az osztrákok jobban félnek a cápától, mint a síelés közbeni lábtöréstől, holott ez utóbbi lényegesen gyakoribb náluk, én úgy érzem, hogy nem tartozom azok közé, akik a cápáktól félnek. Nem is lenne jó, ha már egyszer az egyetemen a választott kedvenc témám a Csendes-óceáni élővilág. Abban cápák is vannak.
Anyám és apám korántsem fogadták olyan kitörő lelkesedéssel a hírt, mint én magam. Az a világ végén van, sóhajtott nagyot anyám. Egy fél évig nem látunk majd, tette hozzá szomorúan apám. Nem értettem őket. Nem olyan idősek még, hogy gondoskodásra szorulnának, a fiataloknak viszont az a jó, ha mennek. Minél többször, minél messzebbre. Majd hetente egyszer jelentkezem Skype-on, próbáltam vigasztalni őket. A megnyugtatásuk kedvéért még azt is megígértem nekik, hogy bejelentkezem a külügyminisztérium honlapján, ha netán történne valami, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármi is történik, amihez erre szükség lenne.
Január első hetében mentem ki, a télből a nyárba, ami fölöttébb jó érzés. Minden a lehető legkellemesebben alakult. A témavezetőm egy kedves fickó és kitűnő búvár. Szinte minden alkalommal együtt mentünk le, igaz, ő ott otthon volt a tenger mélyén, és segíteni akart, hogy gyorsan kiismerjem magam. Már az első hónap alatt rengeteg felvételt készítettem. A szállásom kellemesnek bizonyult, pedig látatlanban foglaltam le, és közel lévén az egyetemi laborunkhoz, biciklivel tudtam bejárni. A megértéssel sehol sem akadt gondom, mert még a szomszéd nénivel is jól megértettük egymást angolul, pedig ő maori. (Egy megjegyzés, ha valaki nem tudná: New Zealandon a maori is hivatalos nyelv, nemcsak az angol.)
Minden nagyon szépen alakult, és akkor kitört a járvány. Egy-két napig nem vettem komolyan az egészet: influenza járvány itt a melegben? Nevetséges dolognak tűnt. Aztán ahogy körülnéztem a neten, kezdtem jobban érteni az egészet. Mikor március közepén a szüleimmel beszéltem, az ő hangjukban már több volt az aggodalom, mint valaha. Mi jól vagyunk, kisfiam, miattunk ne aggódj, de gyere haza minél előbb, mondta anyám. Apám pedig még hozzátette: Gyere haza, amíg lehet!
Morogtam magamban a telefonálás után, mi az, hogy amíg lehet? Rendszeres repülőjáratok vannak New Zealand és Európa között, bármikor lehetne, de az én jegyem junius végére szól. Hová siessek? Még rengeteg elvégeznivalóm van!
Aztán néhány nappal később kihirdették a karantént. Hiába szerettem volna még sok mindent lefotózni, több tervezett helyre elmenni – már nem lehetett semmit sem csinálni. A hírek egyre aggasztóbbak lettek. Újabb néhány nappal később kezdték leállítani a menetrendszerinti repülőjáratokat. Anyámék már nagyon idegesek voltak: A külügyminisztérium elkezdte az emberek hazahozását, mesélték. Ahogy a neten láttam, több tízezren ragadtunk külföldön és sokan más földrészeken.
Elköszöntem telefonon és interneten a kollégáimtól, akik maguk is támogatták azt, hogy menjek minél előbb haza. 'Nem tudjuk meddig tart ez az egész, menj, amíg van lehetőség'. Megpróbáltam eljutni Aucklandba a repülőtérre, de nem sikerült. A rendőrök visszafordítottak. Kijárási tilalom van és a repülőjáratokat leállították, mondták, még örülhettem, hogy nem büntettek meg. Akkor felhívtam telefonon Wellingtonban a követséget, hogy segítséget kérjek. 'Haza szeretnék jutni, de a repülőjegyem csak juniusra szól, és még a repülőtérig sem tudok eljutni!'. Tisztában voltak mindennel, nyilván nem én voltam az egyetlen ember hasonló helyzetben. 'Éppen szervezünk egy utolsó hazaszállító járatot, jöjjön el idáig lehetőleg minél hamarabb, de legkésőbb egy hét alatt', magyarázta egy kedves hölgy, akinek a türelmét utólag belegondolva csak csodálni tudom. Küldött faxon egy hivatalos, a követség által lepecsételt és aláirt igazolást arról, hogy Wellingtonba kell mennem, onnan visznek haza.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire szükségem lehet, de most volt. Több, mint egy tucatszor igazoltattak azalatt a három nap alatt, míg sikerült Wellingtonba érnem.
A repülőtérhez közeli szálláshelyen, amelyet a követség bérelt az ideszakadt hazakészülődők számára, már majdnem százan voltak. Két nappal később, mikor az Austrian Airways piros csíkos gépét leszállni láttuk, örömujjongás tört ki. Amikor a gépbe beszálltunk, és a gépben hangosan szólt a Kék Duna keringő, többen elsírták magukat. Istenem, ez már félig olyan, mint otthon!
Mikor közel huszonnégy órával később Schwechaton rendben leszálltunk, én is sírtam. Mindenki sírt. A boldogságtól, az örömtől, hogy otthon vagyunk. Menet közben ugyan az egyik kedves stewardess informált minket arról, hogy nem mehetünk rögtön haza, mert két hétre karanténba kell mennünk, de mit számított az! Karantén Bécsben és nem valahol elveszve a nagyvilágban. Megtapsoltuk a pilótát és megköszöntük mindannyiuknak, hogy értünk jöttek.
Lehet járvány, lehet sokféle baj, de mégis szép az élet. Ha van egy haza, egy otthon, amelyik gondol rád, gondoskodik, ha kell. Ahová jó hazamenni.