A múzsa csókja

Összes megtekintés: 141 

A nap jóindulatú sugarai arannyal vonták be a várost június első kora reggelén. A városka mellett csordogáló patak vize lebukfencezett a kisebb- nagyobb köveken és, mint aki rég nem látta kedvesét, úgy rohant a nála nagyobb folyó karjaiba. Sietett, hogy fodrai belevesszenek, mert át akarta adni magát szerelmének, hogy az minél nagyobb és szebb lehessen általa.
A nyár első napja mindig üdítően gyönyörű. Most különösen, hiszen ez a június elseje vasárnapra esett és hozott magával valami megmagyarázhatatlan édes nyugalmat. A kisváros lakóinak többsége még a takaró alatt szunnyadt, de akadt olyan is, aki már talpon volt, ahogy a Szent Ferenc templom plébánosa is. Pali atyára nem a legnagyobb frissességében talált rá a virradó Nap mosolya: papucsát kacsalábra húzta és fel sem tűnt neki sokáig. Reggeli kávéjába pedig cukor helyett sót tett, bizony ettől olyan rosszul lett, hogy megfogadta magának: ez év június elsejétől nem issza cukorral a kávét… se sóval. És valóban kedves olvasóm, azóta ízesítés nélkül issza a kávét és még azt a kevés tejet is kezdi elhagyni, amennyit bele szokott önteni. De miért is kelt fel ennyire korán az öreg? Hiszen vasárnap van, a Szent nap, mikor mindenki kipiheni az elmúlt hat nap fáradalmait, ahogy annak idején az Úr is. Tegnapi rossz időbeosztása miatt, bizony nem készült a vasárnapi prédikációra. Pedig a hívek ezt mindig úgy várták, mint a gyermekek a legnagyobb hőségben a fagylaltot. Tudniillik, Pali atya szerette halogatni a dolgokat… ez volt az ő fő gyengesége. Tegnapi kötelessége helyett inkább hegedült. Pedig a mondás is úgy tartja: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Bár azt is mondogatják: ki korán kel aranyat lel.
Az atya tolla alatt immár sercegett a papír! Szikrákat is vethetett, úgy körmölt füzete fölé görnyedve. De nem azért mert sietett és kapkodott volna, nem. Hanem, mert az éjjel a jóságos Isten olyan gondolatpalántákat ültetett el fejének zugaiban, hogy azok most egyszerre kinőtték magukat. Szemben a nagy ablakkal, fekete kopott asztalkájánál szorgoskodott, előtte kinyitva a Szentírás a napi evangéliumnál. Noteszén nagy betűkkel ez állt: ÚGY HALLOTTAM FÜZET. Ennek a füzetnek nagy híre volt a kisvárosban, szinte mindenki tudta, hogy ebbe írja le velős prédikációit az öreg. Az is köztudott volt, hogy a szentbeszédeit ezzel a bevezetéssel kezdi: ;Kedves testvéreim, úgy hallottam…;
Pali atya egy pillanatra megállt munkájában és elrévedve arra gondolt, milyen szépen is kezdődik ez a nyár.
De sajnos nem mindenki találta meg ígért aranyát ezen a júniusi reggelen. Skezol Tódor karikás szemekkel bámulta festővásznát. Egy ezer éves sámlin ücsörgött, így hosszú lábai szinte a nyakában voltak, kezében repedt bögre benne kihűlésre ítélt feketekávé. Szürke nadrágján festékpacák éktelenkedtek, szárai bokáin harangoztak; gyűrött inge pedig félre lett gombolva. Már jó ideje csak meresztette táskás szemeit a csupasz vászonra, ami mintha gúnyosan kacsintgatott volna rá. Egyszer csak Tódor nagyot sóhajtott: ;Hát igaz, amit a nagyok beszélnek! Az ihletet nem osztogatják csak úgy, belőle csak a szerencsések kapnak bőkezűen;.
Azzal felállt és kinyitotta az ablakot. Ekkor az éjjeli álmok szagával megtelt levegő kibuggyant a nyitott ablakon és helyet cserélt vele a friss, kamasz június. Miközben a nyolcadik emeletről szemlélődött festőnk, kávéját szürcsölgette. Egy nagyobb korty közepette szemei elkerekedtek és hirtelen elhajította bögréjét a szoba túlsó felébe, majd sietve a vászonra kezdett firkálni valamit. Szíve hevesen dobogott. ;Ez lesz életem főműve!;- és ehhez hasonló gondolatok vágtattak át művészagyán. Húsz perc múltán leeresztette szénplajbászát és hátralépve szemügyre vette műremekének vázlatát. Ám ahogy egyre alaposabban vizsgálgatta, arca úgy torzult fokozatosan s végül valami robbant.
*
Felborított festővászon, törött bögre, összetépett lapok, apró darabokban szétszórt szénceruzák, szanaszét hajigált paletták, kinyomódott temperás tubusok… A káosz közepén pedig ott feküdt hasra vágódva Tódor. Duzzogva szuszogott, összefont karjai alá rejtette fejét. Panaszkodva felnyögött: ;Semmi értelme! Feladom! Nincs. Elfogyott az ihlet. Hol van múzsám csókja, mikor szűkségem van rá?!;. Így dohogott, miközben lábait hisztérikusan föl-le mozgatta fektében… szegény, olyan nevetséges volt így. Kifakadását mély csönd követte. Fiatal festőnk mozdulatlanul feküdt, mint egy partra vetett bálna, aki kénytelen volt végleg beletörődni sorsába, s már csak csendesen szuszog. Micsoda mártír, kedves olvasóm.
Az ijesztően hosszú némaságot végül egy kismadár vidám éneke törte meg, aki szemtelenül rászállt a nyitott ablak párkányára. Gúnyolódott Tódoron. Vagy éppen ellenkezőleg, bíztatta? Sosem tudjuk már meg, mert csivitelésére felkapta fejét művész urunk és talpra ugrott, ami elijesztette a madárkát. Festőnknek eszébe villant egyik barátjának tanácsa, miszerint: a természetben választ lelhetünk kérdéseinkre. A jó tanács, akkor egyik fülén bement a másikon meg ki, de a kismadár énekének sikerült felidéznie benne.
Ezért hát, felkerekedett és elindult kedvenc mélázó helyére: a patak part mellé. Kilépve a napsütötte utcára nagyot szippantott a reggel édesen hűvös levegőjéből, amitől vidámabb is lett. Mintha a fiatal június adott volna neki egy kortyot a boldogságból. Elindult a macskaköves úton lefelé, a kanyargó, szűk utcácskákon át. Hol jobbra, hol balra fordult. Elhaladt a paplak előtt is. A nagy ablak mögött Pali atya éppen akkor olvasta át elégedetten leendő szónoklatát.
Festőnk hangulata olyannyira feldobódott, hogy fütyörészni kezdett és szórakozottan lépkedett. A Nagylejtőnél úgy találta, hogy milyen nagy móka lesz, ha minél nagyobbakat szökkenve száguld lefelé. Így is tett, szökkent és szökkent, egyre nagyobbat és nagyobbat, minél gyorsabban, majd pang és puff. ;Hát maga sem az eszéről lehet híres.;- szólt lemondó hangon egy ablakban könyökölő öreg nénike fejcsóválva. Tódor arca elvörösödött, miközben bosszúsan feltápászkodott és leporolta magát. ;Persze, hogy az Élet mindig engem leckéztet meg – dünnyögte és komótosan haladt tovább.
Mire leért a patak mellé egy fákkal körül zárt füves kis tisztásra, mérge elpárolgott. A madarak dala, a víz lágy zubogása, a fák susogása egészen elvarázsolta festőnket. Ahogy szemlélődött a szellő pajkosan megcirógatta arcát. A művész úr elnyúlt a puha fövenyen, lehunyta szemét és várt. Hallani lehetett a szép Június közeledő lépteit. Suhogott aranyozott ruhája, haja lehullámzott egészen a térdéig, fején vörös pipacsokból font koszorú díszelgett, kezében pedig almával teli kosarat tartott. Oda suhant a fiatalemberhez és annak fejében egyszerre megjelent egy kép.
A KÉP.
Tódor könnyes szemmel s ámulatba ejtve találta magát. Immár megvan a téma, sőt az egész festményt látta maga előtt. Egy férfi a patak mellett fekszik a fák alatt. Meleg színek, lágy kontúrok, világos tónusok, és a hangulata: tökéletesen kellemes. Már címet is adott neki: ;Megbékélés az élettel;. Az agytekervényei kattogtak és teljesen odáig volt saját zsenialitásától! ;Éreztem, hogy itt megjön az ihlet! Tudtam, hogy tehetségem elég nagy ehhez!;Azon nyomban felkelt volna, hogy noteszébe felfirkantsa a vázlatot.
Fel akart pattanni, akár egy vidám gumilabda.
De csak akart, nem tudott.
Teste nem engedelmeskedett neki! Mozdulatlanul feküdt, mint egy sóbálvány, éppen, hogy csak szemgolyóit tudta ide-oda járatni. Először meglepődött: ;Mi a szösz?;. Utána fokozatosan kétségbeesett. Teste minden porcikája, mintha odaragadt volna a fövenyhez! Ijedten erőlködött, de mind hiába… úgy maradt. Pánikolt. Sikítani, rikoltozni akart, de még száját se tudta szólásra nyitni. Hosszú idő után, mit tehetett, mit nem: belefáradt az ellenállásba és beletörődött. Ekkor hirtelen csilingelő kacajt hallott, de nem tudta arra fordítani fejét.
Június pedig beszaladt a városba és elmondta mindenkinek Skezol Tódor festőművész esetét. Tőle hallottam én is.
Talán még most is ott hever a nagyravágyó festő, így ha arra jársz, kérlek, szánd meg és adj neki egy kicsinyt a pogácsádból.

“A múzsa csókja” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Teodóra! Nagy tetszéssel olvastam ezt az írást, mert – ha szabad ilyen hasonlatot tenni, és miért ne szabadna – kedvenc íróm Móra Ferenc jött velem szembe soraiddal. Az írásod tele van bájjal, közvetlenséggel, örülök, hogy nyertél a pályázaton! Éva

Szólj hozzá!