Éjszaka: Első történet

– Mama, ne hagyj itt egyedül, mert félek egyedül!
– Tündérbogár, mitől félsz hát? Fent vagyunk a hatodik emeleten, az ajtót pedig bezártuk!
– A szörnyek mindig a szekrények alá bújnak… – jegyezte meg a kislány, félénken sandítva a szekrénysorra, és még az sem zavarta, hogy telitalpas szekrény volt, nem pedig lábakon álló.
– Kincsem, azt a szekrényt nekünk csinálta az asztalos bácsi, és nem kértünk hozzá szörnyeket! – mosolygott a nagymama a kislányra.
A gyermek néhány másodpercig szótlanul nézegette a szekrényt, aztán az asztalra vándorolt a tekintete, mellette a fotelnek is beillő székkel.
– Akkor az asztal alatt lesz, csak a széktől nem látni…
– Azt meg a nagyapád szerelte össze! Együtt bontottuk ki a dobozából, amikor megvettük. Nem volt benne szörny, de ha lett volna sem szereljük bele az asztalba, gyermekem. – simogatta meg a kis félős haját.
– És az ágy alatt?
– Oda meg nem férne, annyi ágyneműt tartok a szuszékban az ágy alatt! – a nagymama már nehezen állta meg a nevetést, de nem vette volna a lelkére, hogy kinevesse a kis unokája félelmét.
– És ha itt van mellettem az ágyon, csak még nem látszik? – jött a gyermeki logika következő kérdése.
– Hát nem ezért van veled Aszlán, az oroszlánod? – mutatott a gyermek kezében szorongatott, mintegy félméteres barna-narancssárga oroszlánra.
– De éjjel neki is aludnia kell! Mi van, ha pont alszik, mikor a szörny támad?
– Hát a szörnynek nem kell éjszaka aludnia?
– Nem kell, ő nappal alszik, mert nappal nem tud félelmetes lenni!
– Az más, így már értem… – Nagymama elgondolkodott egy csöppet, aztán a mutatóujjával viccesen megpöccintette a gyermek orrát. – Tudod mit? Van egy ötletem! Én úgyis sokat vagyok ébren éjszaka. Idefekszem melléd, és majd ha elfáradtam, felkeltem Aszlánt. Így felváltva vigyázunk rád. Jó lesz?
– Igen, így jó lesz, mami! – derült fel az eddig aggódó arcocska.
– Rendben tündérem. De akkor én most még kimegyek kicsit a papához, de mindjárt itt vagyok.
– Mikor van mindjárt?
– Mondj el egy mesét Aszlánnak, és már itt is vagyok!
– Igyekezz, mami! – azzal a kislány már vackolta is be magát az ágyba, és az asszony még hallotta, ahogy vékony, gyermeki hangocskáján egy kíváncsi verébről kezdett el mesélni.
Kint az asszony még váltott néhány szót a férjével és megágyazott neki a nappaliban a kinyitható kanapén. Eredetileg a kanapét azért vették, hogy az unokák majd ott aludjanak, de a kislány annyira félt volna egyedül ott aludni, hogy a nagyszülők már a vacsora után eldöntötték, hogy a leányka a nagymamával fog a rendes ágyon aludni, a nagypapa pedig az unokáknak szánt kanapén. Az asszony sietett, de az ágyazásnál mégis ügyelt arra, hogy a férje kedvenc párnáját jól felrázza, úgy „ahogy az öreg szereti”.
– Na öreg, ma egyedül alszol! Szép álmokat!
– Szép álmokat, bajuszos angyalokat! – felelte a papa maga recsegős hangján, szeretettel megölelve a feleségét.
Az asszony megcirógatta a férje ráncos arcát, aztán elindult a kisszobába. Az ajtóban megállt, és csak nézte a kis cserfest, aki már nem mesélt semmilyen verébről, mert a párnán fázósan összekucorodva aludt.
– Ej, ej, csipe, hát az esti mesét sem vártad meg? Legalább a takarót magadra húztad volna, még jó, hogy úgyis jövök! – zsémbelt szeretettel, halkan, miközben a kislányt betakargatta, aztán maga is mellé feküdt.
Lámpa nélkül sem volt sötét a szobában, hiszen kintről beszűrődtek az utcai lámpák fényei. Az idős asszony mégis álmatlanul vigyázta sokáig az unokája álmát, elmerengve azon, amikor még ő volt gyermek, és ő fél a szekrényben és ágy alatt megbújó szörnyektől.
Már majdnem elaludt, amikor mellette a kislány mocorogni kezdett, lerúgta a takaróját és mintha szipogott is volna álmában. Az asszony visszatakarta aztán a lányka kezéért nyúlt és megfogta. Az érintésnek varázshatalma volt: a kislány megnyugodott, kinyújtózkodott és végre nem mocorgott már. Még mosolygott is álmában, mire végre a nagymamája is álomba szenderedett.