Éjszaka: Második történet: A másik fél

Összes megtekintés: 65 

Nem féltem kint a sötétben. Nem féltem kint az udvaron, az utcán, de még falun sem nyáron, ha elballagott a csorda, s elcsendesedett a falu. Otthon kilestem nagybátyámat, aki épp hozzánk indult. A két szomszéd ház között az utcán nagy, kardlevelű íriszbokrok sötétlettek. Elbújtam alájuk a sötétben, s amikor nagybátyám elhaladt mellettem, ráugrottam a lábára, elkaptam a térdét. Szólni sem tudott, a hang benne rekedt, azt hitte, kutya kapott bele. Utána senki nem dicsért meg a bátorságomért.
Nem féltem a baglyoktól, sem a denevértől, melyről az járja, hogy képes a hajunkba kapni. Sem a cserebogártól, a bodobácstól. Sem varangyos békától, sem kígyótól. Sem a szilaj játéktól, a kíméletlen versenyzéstől. Sok mindentől nem féltem, később az emberektől a sötét utcán, éjszaka hazamenve sem. Ijedős sem voltam.
Féltem viszont szinte gyógyíthatatlanul – magam szuggerálva alig mulasztottam el félelmem önmagam megszégyenítésével, gondolat- és ábrándvezetéssel már a kamaszkor küszöbén – a sötétben. Féltem a zárt szobától, melyben sötétedni kezdett. S ha lefekvésre készültünk, élénk fantáziám betöltötte kígyókkal, sárkányokkal a teret. Csecsemő húgomhoz a kiságyba bújtam éjszakánként, néha szándékosan bepisiltem, hogy felkeljenek, és villanyt gyújtsanak. Ágyam mellett a varrottas falvédő minden villanyoltás után sárkányfejjé vált. Már ismertem. Szájából vékony, villás nyelv nyúlt ki, feje lassan elmozdult, s minél állhatatosabban néztem, szinte rögzítettem tekintetemmel a falra, annál inkább forgatta a fejét.
A fotel, melyre csipkét vagy ruhát terítettek, lassan elindult, már medve volt, már oroszlán volt, cammogó léptei lassan karcolták a deszkapadlót. Felém tartott? Vagy csak elindult dolgára? A szomszéd falon nagyméretű perzsaszőnyeg. Cifra, keleti mintái leginkább gyíkokat formáltak, melyek kis zöld fejükkel, sárga szemükkel vonaglottak, egymásba gabalyodtak, lemásztak a bordó szőnyegről. Látványuk megbénított, fejemet nem tudtam elfordítani róluk. Ha mégis máshova néztem, a csillár is megelevenedett, a szekrény moccant, s a szék? A szék helyett már ember guggolt, nem nézett rám, csak hangtalan motoszkált a földön, valamit sepert, valamit rendezett, a csend zúgni kezdett, a zúgás felerősödött, már kattogott, az ember felállt, már indult, hajladozott, beleolvadt az ajtóba, mely nyílott, rajta ki- vagy bejött valami, vagy csak a csempekályha madármintái kezdtek szárnyalni? A kattogástól nem tudtam megkülönböztetni a szívem dobogását, halántékom lüktetését. Szemem a mennyezetre meredt: a látszólag inger nélküli részére a szobának, mely sima, egyszínű, mintátlan. Az pedig, mint a hajó orra, elhajlott, készült egyesülni az oldalfalalakkal, eltűnt a szobasarok, melyet mindig megszámoltunk nyaraláskor, idegen házban, s már nem láttam, hol a szoba mennyezete, oldala, padlója.
Élénk képzeletem nem hagyott aludni. Újabb és újabb félelmeket kínált. Míg kifáradtam s belealudtam. A legrosszabbak a hangok voltak. Az először halkan, mint posztóba, rongyokba csavart szövőgép: ütemesen járó, ritmikusan tappogó, majd gyorsuló, s felerősödő, riadt szívverésemmel egybeolvadó hangok.
Nem tudom, mi okozta a félelmet. Valamilyen elveszett biztonság, odalett védettség. Valami széttöredezettség, ősrégi egész, mely darabjaira hullt. A gyermek nem tudja, csak öntudatlan keresi azt, ami a hiányt betölteni hivatott.
Valami, ami egészként létezik, egészként működik, s részeire hullva riadalmat, félelmet, hiányérzetet kelt. A másik fél hiányát. Aki benned van, megkétszereződötten lapul a lélek mélyén. S néha ráismerni vélünk. Mint mikor fényűző barokk palotákban a tükörtermek egymással szembeni falain a tükrök végtelen-láthatatlan számban mutatják egymást. Míg a legkisebbek már láthatatlanok maradnak a szem számára, a fényviszonyok miatt tökéletlen tükör-látásunk feladja a kutatást. Amit már nem látunk, az – a legkisebb, véghetetlen, láthatatlan -, az ő. Akit hordunk magunkban, s vélt hiánya, fel nem ismertsége riadalmat kelt. Mint vízzel telt pohár: üvegalja s a víz tükre között megsokszorozza tartalmát – a vizet. Kiismerhetetlen remegés – apró tótükör, ajkunk a peremen szomjas hajó. S ha tóban úszunk, melynek sírmedre láthatatlan, barlangszerű-tág, lebegésünkkor a test érzi a jelenlétét. Annak, aki akár felénk úszhat, átölelhet – akár megkönnyebbült sóhajjal elnyugodhat bennünk.
Kiskoromban kerestem őt, riadtan bújtam testvérhez, szülőhöz, nagyszülőhöz. Ma érzem a másik fél jelenvalóságát. Keresek egy soha át nem élt hangulatot, s egyszer csak megélem egy dallamban. Ő az, akit megismerek egy képen, egy arcon, egy hangon, egy mozdulaton. Egy illat jár vele – mely az enyém. Egy tekintet, mely figyel. Egy gondolat, mely felém irányul. Egy vágy, mely vele egybekapcsol – nagy távolságon átívelve. Akit, ha felismersz, biztosan tudni, hogy ő. Belső hang jelzi felbukkanását. Ha rá gondolunk, mélység nyílik bennünk, néha szaggatva fáj. Felnyílik az idő, mint mohos kút mélye, káváján, karikáin megannyi régmúlt. A legmélyebbek a jéghideg vízbe vesznek, mélysége szemnek láthatatlan. Ott éli életét ő. És én. Ketten együtt, kik odalent a mélyben egyek voltunk kettősségünkben is. S hogy most már kettéváltunk: vele kelünk, vele fekszünk – álomban elenged. Reggelre itt van, magánénak kéri az első, még álomittas gondolatot. Ő az, aki cselekszik bennünk, máskor meg beszél hozzánk. Kimondja belső gondolatodat – saját belső hangoddal.
Ő a másik fél. Aki bennünk él, s néha rávetül képre, személyre, hangra, zenére. Olykor egy-egy mozdulatra, illatra. Ő a lélek másik fele. Hiánya riadalom. Együttlétünk boldogító egység. Fele királyság. Kettéosztva.
A másik fél. Fele-ség.

“Éjszaka: Második történet: A másik fél” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen az észrevételeket. Amikor ezeket papírra – monitorra – vetem, nem gondolkozom azon, amit a lélektan ír, hogy a gyerekkori félelem halálfélelem egyben, és egyedül a társ jelenléte oldja.

  2. Kedves Tollforgató! Mennyi minden van ebben az írásban! Félelmeidtől a társkeresésig jutottunk el. Csodálattal olvastalak! Éva

Szólj hozzá!