Éjszaka: Hetedik történet

Éjszaka van. Nem tudom, hány óra. Voltam az illemhelyen, ezért vagyok ébren. Az ágy szélén üldögélek, és írok. Az ablakban rádió szól: ontja a román népzenét. Még most is. Összesen ötön vagyunk a szobában. Mind férfiak. Hárman horkolnak. Kórusban: különböző hangnemben, más-más ritmusban. Törülközők száradnak a most nem működő fűtőtesten.
Az ajtó és az ablak tárva-nyitva. A meleg miatt. A folyosón ég a villany, ahogy ez már kórházakban szokás. Odakint friss a levegő. Innen, az ágyamról látom a város fényeit: egy patika szívgyógyítóan zöld keresztjét, egy-egy elsuhanó autó fehéres-pirosas fényszóróit, az üzletek hideg-fehér cégéreit, az utcalámpák meleg-sárga fényeit.
Odamegyek az ablakon. Tátva marad a szám. Velem szemben csoda szép az ég. A Rák csillagai tisztán fénylenek a messzeségből. A sötétkék égbolton fehér bárányfelhők: az esti eső foszladozó maradványai. Fújdogál a szél, lehűti a levegőt. A közeli Somostetőről idelátszanak a parabolaantennák tartóoszlopának pirosan villogó fényei.
A kórház udvarán a szökőkút most is varázslatos, valósággal vonzza a tekintetet. Meg van világítva, a belseje csodás, nyugtató türkizkék. A víz csobogása is idehallatszik. Lent a park fáinak sötétzöld lombjai integetnek. A második emeletről nők beszélgetésének foszlánya hallatszik fel a nyitott ablakon keresztül. Ők sem tudnak aludni. Galambok gubbasztanak a külső ablakpárkányokon. Párosával összebújnak és úgy szundítanak…
Gyönyörű az élet. Annak ellenére, hogy most, egypár napra kórházban vagyok. Annak ellenére, hogy nem kerülget az álom. Hálás vagyok neked, Istenem! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Szólj hozzá!