Éjszaka: Nyolcadik történet: Vívódások

Összes megtekintés: 346 

A csendes magány. Elhalkul minden, szeretem ilyenkor a munkám. Hallgatom az éjszakai neszeket, ahogy nyikorognak az ágyak, köhög néhány beteg, kihallatszik szuszogásuk. Néha megszólal a nővérhívó, a szubintenzív őrző gépeinek hipnotikus pityegése megnyugtat. Némán teszem a dolgom, kigyógyszerelek, adminisztrálok, fertőtlenítek, feltöltöm a kiürült készleteket. Aztán ha minden kész, leülök a pultnál, és az asztali lámpa fényénél olvasok. Bulgakovot, vagy Márait. Az jót tesz. Bizonyos időközönként körbenézek az osztályon, minden rendben van e. A félhomályban járom a folyosót, ezer éve itt dolgozom, lehunyt szemmel is eligazodom. A szobákban világító éjjeli lámpák narancssárga fénye feldereng, minden békés. A folyosó végén lévő ablaknál kinézek egy kicsit a nyári éjszakába. Milyen régóta nézek ki ugyanitt, ugyanúgy. Csak én változtam, lettem idősebb, gyakorlottabb. És még mindig itt vagyok, rendületlenül. Szeretem ezt a hivatást, erre születtem, csak ezt tudom csinálni, máshoz nem értek. Kihívásokkal teli, fizikailag és szellemileg is megterhelő, de mégis… van benne valami semmi máshoz nem hasonítható. Visszafordulok és bekukkantok a szobákba, szépen sorban. Megállok az ágyak végénél, és várok kicsit, meggyőződöm, hogy alszanak e a betegek, nincs e valami probléma. Aztán megszólítanak: – Nővérke! Öntene nekem egy pohár vizet?
Az ablaknál lévő betegem az, Péter. Odalépek hozzá, teljesítem a kívánságát. – Miért nem alszik?- suttogom. – Nem tudok, gondolkozom – válaszolja. Nehéz döntés előtt áll. Komoly érbetegsége van, elveszítheti a lábát. Nyugtatom, biztatom, próbálok egy kis lelket önteni belé. Kortyol a pohárból, halványan rám mosolyog, megköszöni a segítséget. Magára kell hagynom a kételyeivel, megtettem, amit lehet. A másik szobában halk nyöszörgés hallatszik, valaki sír. Idős néni, egy nagy műtét után lábadozik. Mi lehet a baj? — Fájdalma van? Kér valami gyógyszert? – kérdezem tőle. Könnytől fátyolozott szomorú tekintetét rám emeli, és vékony ráncos öreg kezével a karomat szorítja. – Nem kérek semmit nővérke, köszönöm! Csak a papáért aggódom. Tudja, ötvenkét éve vagyunk házasok, összenőttünk, mint a csiga meg a háza. Mi lesz vele, ha én nem leszek, ha a betegség egyszer győzedelmeskedik felettem. – De hát a gyerekek, meg az unokák – súgom feléje halkan. – Dolgoznak, tanulnak aranyom. Elfoglaltak, fiatalok. Így van rendjén, mi is voltunk azok.
Arca csupa jóság, és szeretet. Megsimogatom a dolgos öreg kezét, és lekapcsolom az éjjeli lámpát. Sorsok, korok, generációk. Elgondolkodom, belém ívódnak betegeim mondatai, helyzetük, nehézségeik, kicsit magammal viszem őket. Pár percre lepihenek, aztán vérnyomást mérek, vércukrot ellenőrzök, végzem a munkám szakmai gyakorlati részét. Lassan hajnalodik, kinézek a folyosó végi ablakon, az esthajnalcsillag még itt ragyog, de a hold már tovakúszott az égbolton. A horizont már a pirkadat aranyló fényét idézi, készülődöm hazafelé. Átadom az osztályt a következő műszaknak, elköszönök. Az éjszaka alatt megfogalmazódott, kiéleződött gondokra, problémákra remélem megoldást kínál a nappal fénye, az örök körforgás, mely megújulást reményt és nap mint nap újabb lehetőségeket kínál.

“Éjszaka: Nyolcadik történet: Vívódások” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!
    Megkönnyeztem az írásodat. Szinte süt belőle, hogy hivatásod van, nem munkád, amit szeretettel csinálsz, még ha néha nehéz és fárasztó is lehet (vagy talán nem is annyira néha). De a szeretetért, ami a sorok közül kiolvasható a rád bízott emberek felé, azért minden tiszteletem!
    Szeretettel gratulálok:
    Kata (f)

Szólj hozzá!