Telihold. Ugatnak a szomszéd kutyák. Csak tudnám, mi zavarja őket annyira… Engem ők. Alszanak, esznek, szarnak a világra. Gondtalanok, mégis pofáznak. Én meg percenként fordulok egyet. Jobbról balra, és vissza. Hátamról hasamra. Mintha sehogy nem lenne jó. Nincs melegem. Nem is fázom. Kényelmes az ágy. Üres…
És megint rá gondolok. Eljött ez a perc is. Akárhogy kerülném, vagy küzdenék ellene, megtalál. Talán eddig is ő motoszkált bennem, én meg a szerencsétlen kutyákat okolom. Kínomban én is ordítanék. Csak tudnám, miért hiányzik még mindig. Már csak arra jó, hogy ébren tartson. Pedig nincs is itt. Nem is lesz. Bárcsak…
Bekapcsolnám a tévét, nyúlok is a kapcsolóért. Mondván az segít. De kérdezem magamtól: segítette-e valaha? Azt is mindig együtt néztük. Nem tudok aludni. Akkor sem tudtam, amikor itt volt, de legalább boldog voltam. Most tudom csak, hogy az voltam. És nekem az sem volt elég. Hányszor akartam, te jó ég hányszor, elterülni egyedül az ágyban? S nem nyomorogva feküdni mellette az ágy szélén, csak hogy neki minden kényelmes és jó legyen. Most még ez is hiányzik. Most reggelig ölelgetném. Bár ne férnék el tőle. Bár itt lenne az én hercegnőm. Csak még egyszer! Most minden az enyém, még sincs semmim.
Vajon hol rontottuk el? Vajon ÉN hol rontottam el? Csak most jövök rá, mennyit jelentett? Nem igaz! Nem lehettem csak én… Hogyan hűlhetett ki ennyire az a forró láng? Már nem is beszél velem… Miért nem? Kerül engem, nem érdeklem. Biztos mással van. Biztos boldog. Hogy lehet ő boldog, amikor én szenvedek? Hogy tehette ezt velem? Miért teszi ezt velem? Hiszen itt sincs…
Meddig fog ez tartani? A világon mindenre megesküszöm, kibírom! Csak mondd meg! Meddig fog ez még tartani? Én elengedtem őt, Istenemre mondom, elengedtem őt. Miért nem enged el végre ő is? Miért kísért?
Kihúzódom könnyes szemekkel az ágy szélére, remélve, hogy nyugalmat találok. A megszokott helyemen. Már csak egy gondolat zavar szüntelen: miért nem nappal gyötörsz? Miért pont éjszaka?