Éjszaka: Tizenegyedik történet: Álomból felverve

A férfi örökké hajnalban kelt. A folytonosság és a koránkelés felőrölte, hiába fogadta már el régen azt, hogy „ez egy ilyen szakma”. A gyerek is apró volt még, nem aludta át az éjszakát, hiába kedveztek neki bármivel, minimum kétóránként felébredt. Az apának így alig maradt néhány kurta órája a pihenésre, de az sem igazi alvás volt, inkább csak bóbiskolt, mint a madár az ágat markolászva.
Azon az estén viszont alig múlt hét óra, és a baba teljesen kidőlt. Ki kellett azt használni. A férfi maga is leheveredett, ám nem takarózott be, gondolta, megvárja az asszonyt, akivel – ha a nő végez a fürdővel -, beszélhetnek nap végén pár szót. Oly keveset figyeltek akkoriban egymásra. Egy idegig nézte a békésen szunyókáló kisbabát, hallgatta a ritmikus szuszogását, majd a fáradtság végül is győzedelmeskedett. A férfi hamarosan mély álomba zuhant.
Nem lehetett tudni mennyi idő telt el. Vaksötét volt már, és az éjszaka csöndje kitöltötte a falakat, amikor a nő félénk, de egyben meg nem alkuvó hangja próbálta kirángatni a férfit az ébrenlétbe.
– János… János! – hogy hányszor szólította őt az asszony, senki nem számolta, egyszer mégis rezegni kezdtek az álommal összetapasztott szemhéjak. A nő belekapaszkodott azokba a villanásokba, és beszélni kezdett a férfihoz. Halkan darálta a szavakat, nehogy a baba is felébredjen.
– A dolgozószoba ajtaját mintha becsapták volna…
A férfi megpróbálta félálomban értelmezni a szavakat, majd különösebb gondolkodás nélkül rávágta:
– Biztos, hogy nem! – tisztán emlékezett ugyanis arra, hogy a házzal folytatólagosan kialakított mellékhelyiséget maga zárta be. Talán még a kulcscsomó csörgésére is emlékezett.
A nő nem mert erősködni, épp csak annyit kérdezett még:
– Biztos? – benne hagyva a levegőben a frusztráló bizonytalanságot. A férfi érezte maga mellett a nő éber jelenlétét, tudta, hogyha nem megy ki, és nem ellenőrzi le azt a nyavalyás ajtót, akkor az asszony sokáig forgolódik majd álmatlanul, minden apró zajra összerezzenve. Előbb-utóbb őt is felkelti majd azzal.
Dohogva szaggatta ki magát az ágy öleléséből, és elindult kifelé. A konyhában hideg volt a csempe, mégsem húzott papucsot, érezte, hogyha sokat szöszmötöl, végleg kimegy az álom a szeméből. A házból nem volt közvetlen átjárás a „dolgozóba”, ki kellett lépni az udvarra, hogyha be akart menni oda. A férfi úgy lépett az udvarra, ahogyan az ágyból felkelt; meztelen felsőtesttel, gatyában, papucs nélkül. November lévén már ugyancsak friss volt a levegő, de gondolta, ha siet, nem fázik meg.
Néhány gyors lépés volt az egész. Kellő indulattal markolt rá a kilincsre, ami minden bizonyossággal zárva volt.
– Megmondtam! – morogta, majd visszaindult. A bejárati ajtóban, azonban még egy pillanatra megállt, ránézett a ház első udvarára is. Nem látott mozgást ott sem.
Valami azonban nem hagyta nyugodni, maga sem tudta mi, csak azt érezte, hogy nincs minden rendben. Az ajtó egy résnyire már nyitva volt, a férfi azonban megakasztotta saját mozdulatát, és a kilincset markolászva még egyszer visszafordult. Fürkészve bámulta az évtizedes tujasort, amely bástyaként ölelte körbe az apró kis birodalmat. A fák lombjait kíméletlenül tépte a szél. A férfi megbabonázva nézte egy pillanatig sötét árnyjátékukat. Eszébe jutott, hogy a legenda szerint valaha arrafelé egy temető volt. Családi sírkert.
Nem hitt abban sohasem.
Azon az estén azonban nyugtalanok voltak a tuják, ahogy a szél dobálta őket. A férfi nem tudta elvenni róluk a pillantását. Mintha egy láthatatlan tekintettel nézett volna farkasszemet.
Az ajtó nyitva volt. Még mindig nyitva. A résen át egy sötét árnyék hangtalanul befolyt a házba. A férfi nem láthatta azt. A fákat nézte.
Furcsa volt az a tujasor, mi több hideglelős. Mintha emberi alakok lettek volna. Sivalkodva bólogattak, ahogy a hideg szélrohamok a kényük-kedvük szerint hajtogatták gerincüket. A férfi megbabonázva nézte azokat, majd egy fagyos széllöket nekiütközött az ő mezítelen testének is, felkúszott az orrába, mintha csak fojtogatni akarta volna őt.
Megborzongott.
„Badarság!” – józanodott ki egy csapásra, majd nagy lendülettel belépett az enyhet adó falak közé. Amikor a kulcs nagyot kattanva elfordította a zárat, a férfi még mindig abban reménykedett, hogy vissza tud aludni.
A keze nagyot ütött a villanykapcsolóra, aztán a házra ráborult a sötétség.

“Éjszaka: Tizenegyedik történet: Álomból felverve” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Csaba!
    Gratulálok írásodhoz! Egy kicsit féltem, milyen lesz a vége, pedig pár év után már tudhatnám, Te csak jókat írsz. További sikereket kívánok írásaidhoz!
    Zseraldina

Szólj hozzá!