Mi marad belőlünk? – IV. rész
Csak bámulom a plafont és próbálom felfogni, hogyan történhetett ez meg újra.
A fejem oldalra billen.
Cesar háttal fekszik, a takaró alatt, az oldala egyenletesen ütemben emelkedik és süllyed. A telihold csak az árnyékát rajzolja meg. A lábam a padló fölé lógatom, majd eloldom az ágytól a hálóing kötőjét, mely pár órája még Cesar játékának a része volt.
Megszorítom a derekam körül, és kiosonok. A lépcső félhomályában óvatosan lépkedek lefelé. Mikor meglátom, hogy a konyha világos, egy pillanatra megtorpanok. Nehéz felfogni, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül.
A széles asztalnál egy férfi görnyed, a bal keze rögzítve, a világos poló alatt vastag kötés.
A hideg márványon széles a kínálat. Hideg húsok, színes saláta. Gyümölcslé és egy megbontott bor.
Mikor belépek azonnal észrevesz, a háta mögé kap, de rájön, a fegyver hiányzik az övéből. Aztán felismer, és a tekintete megnyugszik.
Bruno.
Nem sok esélyt adtam, hogy túléli.
– Ilyen hamar kiengedtek?
Vállat von.
– Szerencsém volt – vigyorog rám, mintha lényegtelen lenne az a lyuk a vállában.
– Megnézem – indulok meg felé.
– Nem szükséges…
Nem érdekel az ellenkezése.
– Hol van kötszer?
Biztos vagyok benne, hogy ez nem egy hiánycikk ebben a házban.
Összenézünk.
Ő marad alul.
– A fiókban – sóhajt fel és az étkező felé mutat.
Felül üvegszekrény tele poharakkal, tányérokkal.
A pulton tollak, papír, egy hatalmas üveg teleszórva apróval. Alább három fiók, a középsőben mindent megtalálok, amire szükségem van.
Bruno enged, hátradől, segítem áthúzni a fején a pólóját. A csipesz hideg a tenyeremben. Megforgatom az ujjaim közt: túl könnyű, túl sima.
Nem nézek rá, miközben dolgozni kezdek. A kezem biztos. A kötést leszedem, óvatosan.
Centiről centire. A seb tiszta.
Lekezelem, újat teszek rá, lezárom.
– Kész – mondom pár perccel később, és hátrébb lépek.
– Elégedett vagy?
– Biztos voltam benne, hogy Cesar nem bíz bárkire – a kukába hajítom a gumikesztyűt, elpakolok és mielőtt megfordulnék a vékony fém lassan csúszik le zsebembe.
Bruno a teljes testével felém fordul felém.
A székből figyel, végigmér.
– Tudod, Liz nem hiszek a véletlenekben, mégis azon agyalok, hogy ennek mégis mennyi esélye volt?
– Hogy egy orvos talál rád?
– Hogy te találsz rám!
A gyomrom összerándul.
Mintha egy kéz belülről szorítaná össze a bordáim.
– Mit akarsz ezzel?
A szemében felismerés villan.
Először csak a szívem ver gyorsabban, aztán a levegő akad meg. A gondolataim szétesnek, mint, amikor túl sok fényt engednek hirtelen egy sötét szobába.
Vannak igazságok, amikkel nem azért nem nézünk szembe, mert fájnak, hanem mert ha kimondjuk, onnantól nincs visszaút.
Túl régóta figyel.
Elkapom a tekintetem.
Elindulok kifelé, nem futok, még nem.
A keze a karomra záródik, nem durván, de elég biztosan, hogy megállítson.
A nevem a szájából idegen.
A levegő bennmarad, a pulzusom megugrik.
És én pontosan tudom mi történik.
Amit nem akarok még egyszer.
A látásom beszűkül, a tér elsötétül, és a következő pillanatban már nem a konyhában vagyok. Nem vele. Hanem ott, ahol már egyszer nem volt kijárat.
– Ülj le, Liz! – húzna lefelé, és akkor kitépem magam.
– Ki kell mennem…!
A gyógyszer a kocsiban.
Ez az egyetlen biztos pont.
Mielőtt kiérnék újra visszarántanak.
Riadtan nézek a kopasz szemébe.
– Nem hagyhatja el a házat, doktornő!
És akkor meghallom a hangját.
A kopasz szorítása a karomon lazul, majd megszűnik.
Csupasz felsőtest, farmer, amit csak felrántott magára. A haja kócos, az arca feszült, a szeme azonnal megtalál.
Az arcát nem látom tisztán, de tudom, hogy ő az.
Cesar.
Kivisz, a hideg falnak dönt.
Meleg tenyere a szétnyíló köntös között a nyirkos bőrömre tapad.
– Mindjárt kiakad a szíved, Liz!
A nyomása több tonna.
– Eressz… – próbálom eltolni.
– Nézz rám! – ragadja meg az állam, nem engedi, hogy elforduljak – Azt mondtam, nézz a szemembe, Liz! – a keze nem szorít, csak tart – Lélegezz!
Próbálom követni, de nem megy elsőre.
A mellkasom ráng, a levegő darabokban jön.
– Nem az én hibám…
Nem érti miért dadog a szám, miért ragaszkodom ehhez a mondathoz. Ez az egyetlen igazság, amit magammal vihetek, mielőtt minden elsötétül.
– Miért mondod ezt?
A nyelvem nem engedelmeskedik.
A mellkasom alatt a szívem kiabál.
A száját még látom mozdulni, de már nem hallom, mit mond. Magára von, és mielőtt teljesen elengedne a testem, mielőtt a sötét végleg rám borulna, egyetlen dologba vagyok biztos. Erről egyikünk sem tehet, és ezzel a súllyal engedem el magam.
A szemem lassan nyílik, minden tompán, furcsán világos. A takaró alatt a testem fárad, nehéz.
A bal kezem nem enged, egy bilincs tartja az ágyhoz.
Felettem egy infúzióstartály, a bőröm alatt tű feszül.
Egy fekete alak közelít, lassan élesedik ki a világos öltönyben. Magas, szőke, vakító kék szemekkel. A haja rendezett, az arca frissen borotvált.
– Jó reggelt, Liz – mosolyog rám és egy fecskendőt helyez az éjjeliszekrényre – Dr. Davis vagyok. Hogy érzi magát?
A fém megmozdul a csuklómon.
– Erre komolyan szükség van? – kérdem kábán, a valóságot keresve.
– Csak legyen türelmes!
– Akkor ne játsszon a türelmemmel, hanem oldozzon el!
– Maga sem az enyémmel!
Hozzám szűkül a szeme.
– Hol van Cesar?
– Most velem kell beérnie. Mióta szedi ezt?
A tekintetem a fehér dobozra csúszik a kezében.
Nem a gyógyszer miatt szorul össze a mellkasom, hanem ami mögötte van.
A papírok.
A dátumok.
A bejegyzések.
Megfeszülök a bilincsben.
Ha Cesar megtudja…
Nem a haragjától félek, hanem attól, hogy összerakja a darabokat. Hogy rájön miért mondta azt, hogy nem az én hibám.
Akkor már nem csak a testem felett vesztem el az irányítást, hanem a múltam felett is.
– Csak akkor, amikor szükségem van rá.
– Mégis mióta?
A nyers hangnem egy pillanat alatt kihoz a sodromból.
– Maga nem az orvosom!
– Komolyan fel kell hívnom Mr. Bloomot? – áll belém fenyegetően.
A szemem lehunyom.
Nagy levegő.
Olyanra kényszerít, amiről rég nem beszéltem.
– A gyász miatt…
Ha nem nézek rá, talán nem kérdez.
Ha nem kérdez, akkor talán nem derül ki.
Ha nem derül ki, még van időm.
De mire?
csak arra, hogy lélegezzek és ne omoljak össze most azonnal.
– Ezt a gyógyszert nyolc éve kivonták a forgalomból, és ha jól tudom a férje és a kisfia pár éve halt meg.
A szemem azonnal rá pattan.
Már nem csak a könnytől ég a szemem, hanem a dühtől is.
– Hogy merészeli?!
– Ez egy erős gyógyszer és már csak illegálisan lehet hozzájutni.
A kezem ökölbe szorul a lánc alatt.
Farkasszemet nézek a két betongolyóval.
– Akkor talán illegálisan jutottam hozzá… – engedek, kényszerből.
– Mégis miért? – egyenesedik fel értetlenül – Mr. Bloom kiváló szakember, biztos vagyok benne, hogy a legjobbat írta fel Önnek.
Amit felírt az szart se használt!
Ha most hibázom, ha egyetlen rossz szót mondok, minden kicsúszik a kezemből. És akkor már nem csak a múltam kerül napvilágra, hanem az a döntés is, amit tizennyolc évesen hoztam meg.
Egyedül.
Amit Cesar soha nem fog megbocsátani.
– Csak hagyjon békén! Kérem… – a szavaim szikraként pattannak ki.
Nagyot sóhajt, kihúzza magát.
– Jól van, Liz! Pihenjen! – ellenőrzi az infúziós tartályt – Egy óra múlva visszajövök – villant egy gyér mosolyt és sarkon fordul. Az ajtót csak résnyire húzza be maga mögött.
A tekintetem a köntöst keresi. Előre hajlok, az infúziós cső megfeszül a bőröm alatt, a tű megszúr, de túl messze van. Szabad ujjaim a matracba markolnak, centiről-centire tolom magam lefelé, mire a selymet végre sikerül elérnem.
A sürgősségin az ember sok mindent lát. Többet, mint, amit a tankönyvekben valaha is leírnak. Vérző gengsztereket, részeg rablókat, összetört arcokat, olyanokat, akiknek a csuklóján ugyanilyen fém csillog.
Az egyikük egyszer nevetve mondta: Doktornő! Ezeket könnyebb kinyitni, mint egy konzervet.
Azt hittem csak dicsekszik.
Aztán megmutatta.
A csipesz elég vékony.
Elég erős.
Elég egyszerű.
A hegyét a zárhoz érintem. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy kizárjam a zajt a fejemből.
Lélegezz, Liz!
A zárba csúsztatom. Az apró mechanika ellenáll. Finoman forgatom. Semmi.
Az állkapcsom megfeszül.
Újra próbálom.
Mélyebbre tolom.
Apró, száraz hang.
Most.
Balra.
Aztán vissza.
A lélegzetem bennakad.
Katt.
A bilincs lazán csúszik le a csuklómról. El sem hiszem, hogy tényleg sikerült.
A szívem vadul ver.
Kitépem a tűt, felpattanok.
Kapkodva cserélek ruhát.
De valami mégis itt marad belőlem.
Egy titok, amit senki nem hozhat felszínre, mert abba biztosan beleroppannék.