A robbanás hatása kihatott az alsóváros rakpartjára is, ahol rejtőzködtünk. Az emberek már órák óta megállás nélkül rohantak fel-alá, sokan csónakokba szállva hagyták el a várost. Nem csodáltam a pánikot, amit keltettem, hiszen pontosan ez volt a célom. Egymásnak kiáltottak, sikoltoztak az emberek, talán a robbanás tüze átterjedt a házakra is. Viszont még nem indulhattunk, hiszen Divy gyógyította harci sebeit. Az oldalamhoz vezettem a kezem, hogy megnyomkodjam a saját sérülésem. Hála az isteneknek már alig éreztem a kötéstől és a rengeteg gyógynövénytől, amit Amaritól kaptam. Azért éreztem húzódását, a mászás és az úszás biztosan nem tett jót neki. Talán megkérhettem volna barátom, hogy nézzen rá, de attól tartottam, kezdtünk kifutni az időből. Ránéztem az említettre, gyenge fénycsóvával itatta át karját, amibe belemart a vízi lény.
– Készen állsz? – kérdeztem, mire megrezzent.
– Majdnem – préselte össze a száját, majd közte kiöltötte a nyelvét, mint aki nagyon koncentrál.
– Addig ismertetem a tervet – léptem elé. – Elindulunk a palota felé, ahol segítesz bejuttatni minket – néztem rá, de ő csak a karját figyelte, így leguggoltam. – Emlékszel még, hogyan kell átkot szőni?
Erre letette a kezét, és döbbenten nézett rám. – Hát…
Sóhajtottam. – Ne magyarázkodj itt nekem. Emlékszel, vagy nem?
– Valamelyest – ingatta a fejét. – Ha egyszer meglátom, te hogyan csinálod, utána biztosan menni fog.
– Remek – forgattam meg a szemem. – Tehát eljuttatsz minket a tanácskozók termébe, és útközben minden sarokra egy átokhálót szővünk. Valami speciálist, ami az átokoldóknak napokba fog telni visszacsinálni.
– És utána? – kérdezte Divy, arcán a teljes értetlenséget fedeztem fel.
– Utána árnyékkapuval felszedjük Toddot Werdumból – bólintottam. –, és Rickyt Cleiféből. Végül Thea és Tin nyomába eredünk.
– És ezek után is kelleni fogok? – motyogta.
– Igen – kocogtattam meg a fejét gyengén. – Most pedig induljunk. Nincs sok időnk minderre.
Elfordultam tőle, hogy kinyújtózzak.
– Vic – szólt utánam, mire visszanéztem rá. –, nem lesz ez sok neked?
Válaszként csak megforgattam a szemem és odaadtam neki a maszkot, majd magam is felvettem, így nem fognak minket felismerni. Ártatlan laposarcú emberek lettünk mi is, legalábbis kívülről.
Ez az egész semmiség ahhoz képest, amit mindenki más áldoz ezért. Különben is, ha már egyszer ennyien számítanak rám, mindent jól kell csinálnom. Jól? Tökéletesen.
Sikerült rávennem Divyt, hogy kilépjünk a pánikoló tömegbe. A felfelé vezető macskaköves lépcsőkön még mindig úgy áradtak le az emberek, mint az özönvíz. Csak néhányan merészkedtek az ellenkező irányba, még jó, hogy itt még ismertem a kisebb sikátorokat és utcákat, ahol nem sodortak el minket. Ahogy feljebb értünk, megéreztem a parázs és égett fa szagát, mire beigazolódott a feltételezésem: több házat is eltaláltak a lángoló törmelékek, így felgyújtva sokak lakóhelyét. Itt már ügyelnünk kellett arra, merre haladtunk, mert párszor eltorlaszolta az utcát a ráhullott törmelék, így vissza kellett fordulnunk. Amikor kiértünk a felsővároshoz vezető híd előtti térre, megláttuk a torony maradványait. Divy könnyekkel a szemében nézett rám, de én csak intettem neki, hogy előre figyeljen. A toronyból nem maradt más, csak néhány téglamaradvány.
Talán a robbanótöltet ereje inkább lefelé irányult, mintsem felénk, hogy tovább repítsen minket. Hümmögve megjegyeztem magamban a látottakat, majd megpillantottuk, ahogy a felsővárosba vezető hidat a katonák lezárták. Senki nem mehetett fel vagy le.
Még szerencse, hogy társam ismert egy másik utat. Amúgy sem szívesen kezeltem volna le az őrökkel. Csökkentettük az esélyünket a lebukásra. A térről letértünk a toronnyal szemközt lévő kis utcába, kikerültük a rohanó embereket, akik kiáltoztak és segítségért sikoltottak. Egy ideig azt gondoltam, eltévedtünk, de aztán kiértünk egy vékony kőhídhoz, ahol egy lélek sem tartózkodott. Halkan átrohantunk rajta, majd hivatalosan is a felsővárosban találtuk magunkat. Nem sok választott el minket a céltól.
Szívesen idéztem volna oda egy árnyékkaput, hogy könnyedén a palotában lehessünk, a gond csak az volt, hogy csak úgy tudtam belehasítani a térbe, hogy már ismertem a desztinációt. A palotában pedig még soha nem jártam, sajnos soha nem hívtak meg egy bálra vagy tanácskozásra sem. Pedig sok mindent tudtam volna elmondani!
Divy mintha már rutinosan vezetett volna előre, egyik utcából át a másikba, itt jelentősen kevesebben voltak a macskaköveken, mintha elbújtak volna a házaikban. Orromba beleszökött a kellemesen tiszta ruhák illata, amiket sokan kilógattak az ablakaikon, hogy gyorsabban megszáradjanak. Már bőven délután volt, így a magas házak közötti utcákat már az enyhe sötétség uralta.
Nemsokára elérkeztünk egy nagyobb kereszteződéshez, ahol úgy kellett tennünk, mintha idevalósiak lennénk. Divy szürke és az én fekete köpenyem viszont eléggé kilógott az itteni viseletből. Ahogy elnéztem, a férfiak mind inget és kalapot hordtak, sötét nadrággal, néhánynál még olyan úriemberes bot is volt. Viszont innen már látszódott az óvároshoz vezető híd, amin trükkösen kellett átjutnunk, mivel azt is pí őrök állták.
Nem léphetett ám át csak úgy bárki a szent óvárosba!
– Mondd, hogy van másik híd valahol – pisszegtem társamnak.
– Van – bólintott. – Valahol biztosan.
Megforgattam a szemem. A picsába.
– Van valami ötleted, hogyan jussunk át? – néztem rá türelmetlenül.
– Abban reménykedtem, hogy neked van – pillantott vissza rám tanácstalanul.
Sóhajtva kinyújtottam a karjaimat, és kinyújtottam őket. – Ami azt illeti, van egy ötletem. Te is kellesz hozzá.
A hídhoz vezető útra árnyékot vetettek a magas házak, viszont a kőből készült átjáróra teljesen rásütött a Nap. Én is és Divy is képesek voltunk úgy elrejteni magunkat, hogy a fényekkel és árnyakkal játszottunk, így kombinálnunk kellett a képességeinket. Fogtam az árnyékainkat, majd bevontam velük magunkat, így elrejtőztünk a kíváncsi szemek elől. Pont elég hely volt a két pí őr között, hogy átsurranjunk, de Divyt küldtem előre. Lassan haladtunk, ügyelve minden lépésünkre, hiszen nem érhetett hozzánk senki, mert akkor megszűnt az illúzió. Először végignéztem, ahogy partnerem átlép a két őr között, majd ahogy rávetült a fény, azonnal bevonta magát vele, hogy beleolvadjon a térbe az ő ereje segítségével. Nagy levegőt vettem, és követtem a hídra, mire megpillantottam a lemenő Napot, teljesen közbezárt fényével. Sötétség bennem felvinnyogott, de bíztam barátomban, így ahogy átléptem a fényre, csillogó szilánkok vettek körbe, amiknek hála továbbra is rejtve maradtam. Biccentettem Divynek, majd folytattuk utunkat az óváros felé.
Eszméletlen volt innen a kilátás, a Nagy Folyó kettévágta a hegyet egy szakadékot képezve, amit a kőhíd kötött össze egyedül. Ha engem kérdeztek volna, ez biztonságügyileg nem volt egy hatékony megoldás. De természetesen nem kérdeztek engem.
Miután átértünk, behúzódtunk egy keskeny utcába. Divy megszűntette az illúziót, és engem nézett, mintha innentől már enyém lett volna a pálya.
– Hol tudunk besurranni a palotába? – néztem rá úgy, mintha én lennék a rangidős, pedig a fordítottja volt igaz.
– Hát ő… – vakarta szőke fejét. – Még soha nem kellett belopóznom. Mindig hívtak.
– És nem gondolkodtál rajta, hogy egyszer még hasznos lehet, ha tudsz egy másik bejáratot? – sziszegtem. Úgy éreztem magam, mint egy idősebb báty, aki leszidja az öccsét.
– Nem.
Sóhajtottam. Remek. Divy ma tesztelte a türelmem, amíg az ki nem fogy.
– Oké – vettem egy nagy levegőt, hogy lecsillapítsam magam. –, megmondom mi lesz.
Gyorsan kellett kitalálnom egy olyan bejutási módszert, amit legkevésbé védhettek a palota őrei. Felnéztem a szürke kőzetből épült palotára, aminek öt magas tornyot építettek, lila téglás, csúcsos teteje az ég felé nyújtózkodott. A négyzetes elrendezéséből adódóan minden sarkán állt egy bástya a torony alatt és egy középső magaslat, aminek ablakai olyan díszesek voltak, hogy azt gondoltam, oda zárta be Oden az utolsó császár lányát. Felhorkantottam a gondolatra. Kinéztem a sikátorból a főutcára, ahol megláttam a magas falat, amivel körbevették a palotát, látszólag csak egy központi várkapu engedte be azokat, akik arra méltók voltak. A várfalak kötötték össze a bástyákat és tornyokat, amik nagyjából olyan magasak voltak, mint a mellettük álló ház teteje. Bingó.
– Mászni fogunk – közöltem vele, majd beljebb mentünk a vékony utcán.
Rutinosan megkapaszkodtam az egyik téglából készült ajtókeretben, hogy utána elrugaszkodjak a következő emeleten található kiálló ablakpárkányra. Felhúztam magam, majd az ablak melletti erkélyre léptem ki, és lihegve néztem vissza Divyre.
– Jössz?
– Én nem tudok ilyen gyorsan mászni! – nyavajgott. Megkapaszkodott ő is a téglakiállásban, de nem tudta felhúzni magát. – Segíts!
Gondterhelten sóhajtottam. – Ezeknek az épületeknek van belső udvara, igaz? – kérdeztem tőle, mire bólintott. – Hát menj be, menj fel a legfelső szintre, onnan pedig simán ki tudsz mászni a tetőre. Tőlem akár a kéményseprő létráját is megkeresheted – dünnyögtem neki, mire bólintott, és benyitott az ajtón.
Morogva kapaszkodtam meg a következő, díszes erkélyben és húztam fel magam a második emelet magasságába. Szerencsére minden szinten ugyanoda építették a balkont, így egyszerűen felértem a negyedikre. Onnan pedig csak könnyedén megfogódzkodtam a kiálló tetőgerendában, és máris a piros téglacserepeken találtam magam. Átmentem a másik oldalára, ahol megpillantottam a belső udvart. Leguggoltam a tető széléhez, majd észrevettem Divyt, aki alig bír fellépcsőzni a felső szintre. Kifulladva érkezett meg az alattam lévő nyitott folyosóra, én meg nyüstöltem, hogy másszon már fel a vaskorlátra, én meg felhúznám. Így is tett, de nem könnyítette meg a dolgom, folyamatosan nyüsszögött és vagdalta a lábát.
– Ne kínlódj már ennyit – morogtam rá. – Inkább tápászkodj fel, mennünk kell tovább.
Nagy nehezen sikerült útnak indulnunk, óvatosan lépkedtünk a cserepeken, aztán felmásztunk a következő ház magasított tetejére, és így tovább, míg el nem értük a várfalat. Egy kémény mögé rejtőztünk el, amíg felmértem a terepet. Ahogy megfigyeltem, nagyjából öt percenként cseréltek pozíciót a katonák, mindegyik kezében ghomba töltetű puskát láttam, ami egy jó időre elkábítana minket, ha arra kerülne a sor. A legjobb esélyünk épp pozícióváltáskor lenne, ha észrevétlenül bemásznánk a bástyába, és beolvadnánk az árnyékokba.
– Oké – fordultam Divy felé. Már láttam a rettegést a szemében. –, veszünk egy nagy lendületet futással – hangsúlyoztam ki, hogy biztosan értse, mire gondolok. –, majd elrugaszkodunk és megkapaszkodunk a várfal szélében.
– Hogy mi? – nyögte ki.
– Gyerünk Divy, erőltesd meg magad – szóltam rá keményen. – Most nincs itt az ideje, hogy puhánykodj. Különben is, te vagy az idősebb.
Magamban visszaszámoltam, és amikor megfelelő volt az időzítés, kirángattam partneremet a takarásból. Futásra ösztönöztem, végig kellett rángatnom magammal a háztetőn, de a végén elengedtem, mert úgy én is könnyebben tudtam megkapaszkodni a várfal párkányában. Egy vékony utca fölött kellett csak átugrani, és amikor erős fogást találtam a kőfalban, körbevettem magam az árnyékokkal, hogy rejtőzve mászhassak fel a bástyára. Amikor barátomat kerestem, érzékeltem, hogy ő nem mert átugrani.
A bástyában épp egy katona sem tartózkodott, így integetni kezdtem neki, hogy jöjjön már. Ő pedig jelelni kezdett nekem, márpedig ez neki nem fog menni. Kezdett felforrni az agyvizem.
Elővettem a tőröm a tartójából, majd egy szempillantás alatt mellette teremtem egy árnyékkapu segítségével. Még nem zártam be a sötét ajtót, helyette megragadtam Divyt, és áthúztam magammal a másik oldalra. Ezután eltettem a fegyverem, mert ha minden jól ment, csak a küldetés végén kellett használnom. Ez volt az egyik olyan képességem, ami a legtöbb energiát vette el belőlem. Nem pazarolhattam. Partneremet is bevontam az árnyékokkal, így könnyen el tudtunk surranni a lépcsőn felhaladó őrök mellett. Máris bent találtuk magunkat a palotában.
Divy innen el tudott vezetni minket a fontosabb kereszteződésekhez, miközben végig rejtőzködve maradtunk. Már előre féltem belegondolni, hogy mi lesz velem mire odakerülünk Theához és Tinhez. Alig fogok bírni megmozdulni, annyira lemerítem minden energiámat. Óvatosan kellett bánnom az erőmmel, hogy tartalékolni tudjam, ha esetleg harcra kerülne a sor.
Kivártuk, amíg elment a két őrjáratozó katona, majd nekiláttunk a szövésnek. Ehhez muszáj volt megszűntetnem az árnyékokat, amik befedtek minket, így igencsak figyelnünk kellett a hangokra. Ha itt lebuktunk volna, nemcsak fuccsba ment volna a terv, hanem saját magunknak csináltunk volna felesleges munkát. Bár ide vissza tudtunk már térni az árnyékkapumnak köszönhetően, nagy eséllyel sokkal jobban őriznék az egész palotát.
Így hát először megmutattam Divynek, mit kell magában előhívnia ahhoz, hogy szőni tudja az energiákat átkokká. Különleges kézmozdulatok voltak ehhez szükségesek, mintha tényleg varrni vagy szőni kezdtünk volna. Divy negatív érzelmeket fűzött a két fal közé, kilátástalanságot, pánikkeltő hangokat, szorongást, dühöt, levertséget, reménytelenséget. Én illúzióképeket varrtam össze, hogy aki beléjük gabalyodik, előhívja benne az egyik legmélyebb rémálmát, vagy a tanácsra igyekezve csak azt lássa, hogy Rotassa lángokban áll. Többek között még a kétfelé szakadt pí nép lehetséges csatáit is beleszőttem, vagy egy másikba a tanácsosok egymásba vetett bizalmát kezdtem leépíteni vele. Már jócskán leszállt az éjjel, amikor közös átkokat is szőni kezdtünk a tanácsterem ajtaja elé. A fehér és fekete átkok ötvözése volt a legerősebb, és igyekeztünk olyanokat fonni, amiket még mi ketten is alig bírtunk volna szétbogozni. Már reggel volt, amikor szóltam Divynek, hogy el ne feledkezzen beleszőni azt, hogy maradjanak távol az anuitoktól, és semlegesítse a kapcsolatot velünk szemben.
Gyomrunk délutánra már rendesen követelte az ételt, de addigra sikerült csak beterítenünk a fontosabb folyosókat és elágazásokat. Ekkor hallottunk meg több léptet felénk közeledni, Divy ijedten nézett rám. Ügyelnünk kellett rá, hogy ne lépjünk bele a saját átkainkba, így egy üvegajtón kiléptünk egy belső udvarra, árnyéklepellel borítottam be magunkat.
Két erős jelenlétet éreztem meg a folyosón elhaladni, amikor az egyik zsebemből erős lila fény áradt ki. Odakaptam, és kivettem a varázsüveggolyót, amit Tinnek adtam a cleifei csata közben. Lelkére kötöttem, hogy akkor használja, ha tényleg fontos, lehetőleg élet-halál közeli állapotban vannak, és a segítségemre szorulnak. Ennek hála pontosan tudtam, hol vannak. Az elmémben megjelent a kontinens keleti része, egy halászfalu, tudtam, oda kell mennünk. Viszont emellett egy másik kép is megjelent előttem, mintha Tin szemén keresztül láttam volna egy tekercset, amin egy épület rajzolódott ki. A címer alapján azonnal felismertem: Az Akadémia. A következő kapu helyszíne tehát ott lesz. Kiváló munka, kölyök.
Ám egy hangzavarral kitörtek a belső udvarra. A fény leleplezett minket. Odébb rohantunk, én pedig egyből felismertem a két nőszemélyt. A sötétbőrű, göndör, lebegő tincsek gazdája, akinek bőrén megannyi világos tetoválás kacskaringózott, nyakában és fülében pedig mágikus láncok lógtak. Csillagokban ázott szemét ránk villantotta, gonosz mosolyra fűzte száját. A mellette álló hölgyeménnyel pedig a Szabadroham végén találkoztam, ő vágta le Freddy lábát. Ma is talpig feketében mutatkozott, fekete páncélja fölött egy vörös sálat viselt, odalán megannyi fegyver sorakozott.
– Nohát, nohát! – húzta vigyorra a száját a göndör tincses. – Kivel van dolgunk itt?
A mellette álló fekete hajú előhúzta vékony kardját. Amennyire vékonynak tűnt, annyira lehetett éles. Potenciálisan nem akartam fél lábbal távozni, úgyhogy már vettem elő a tőrömet, hogy nyissak egy árnykaput.
– Csak nem Victorhoz van szerencsénk? – hallottam meg gúnyos hangját ismét. – Felismerem a tőröd. Ki a barátod?
– Csak látogatóban voltunk itt – vágtam vissza neki. –, de nem fogadtak minket elég vendégszeretettel, így távozunk is.
Egy szívdobbanásnyi idő alatt előttem termett a fekete páncélzatú, és kibökte a kezemből a tőrömet. Meglepődöttségemben elkerekedett a szemem, majd reflexből a mögötte lévő árnyékba ugrottam. Mivel mögé kerültem, esélye sem volt blokkolni a támadásomat, kicsavartam a kezét és lábammal a földre vittem.
– Még be sem mutatkoztunk – hallottam, ahogy közelebb lépked a szószátyár. – Én Nima vagyok, ő pedig itt a kedves barátnőm, Ali. Igazán elárulhatnád a te barátod nevét is. Így személyesebb lesz a halála.
Bosszúsan néztem Divyre, aki berezelve állt, és egy pillantás elég volt Alinak ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a fogásomból, és megfordítsa a helyzetünket. Döbbenve néztem a rám nehezedő nőre, aki előhúzott egy hegyes tőrt. A torkomnak szegezte.
– Olyan feszültnek tűnsz, Victor – hangja közelebbről visszhangzott a fülemben. –, mindig ilyen vagy? Mintha nem élveznéd az életed.
– Személyesen gondoskodom róla, hogy a halálod élvezhesd – sziszegte nekem Ali.
Jobban megfigyeltem az arcát. Egész bőre sápadtnak tűnt, viszont szája kontrasztot állított ennek, vérvörösre húzta ki. Ha egy utcán sétálva látom meg kis, pisze orrát és barna szemét, még le is szólítottam volna. Megráztam a fejem.
– Csinálj már valamit! – kiáltottam el magam.
Ali nem eresztett, acéltekintetét rajtam tartotta, sötétbarna szeme vörösen kezdett csillogni. Teljesen biztos voltam benne, ha csak rosszul pislogok, elvágja a nyakam, így Divy kezébe helyeztem a sorsom. Legalábbis addig, amíg elő nem tudtam hívni az árnyakat.
– Milyen kellemes összejövetel – hallottam meg, ahogy Nima könnyedén sóhajt. –, nem volt elég a Szabadfutam, máris látni akartál?
– Kötözd már meg a társát! – szólt rá Ali, félig rá pillantva.
Ez volt a tökéletes időzítés, a következő szívdobbanásnál hatalmas fénycsóva találta el a nőt oldalról. Leesett rólam, így azonnal talpra pattantam, a kezembe hívtam tőrömet. Mielőtt gyorsan összeszedte volna magát, odaugrottam hozzá, és az árnyékába szúrtam különleges fegyverem. Ali vicsorogva pillantott felém, de nem tudott többet mozogni, az árnyékától fogva megkötöttem a testét késemmel.
Ránéztem a sötét bőrű nőre, aki kikerekedett szemmel figyelt. Bezzeg erre nem tudott mondani semmit!
Divy a fejét masszírozva nézett felém, várt. Nima nem tétovázott, felemelte mindkét lábát, és lebegve törökülésbe helyezkedett. Haja csak úgy hullámzott körülötte. Kezét összetette egy különleges alakzattá, tetoválásai pedig fehéren kezdtek világítani bőrén. Amíg varázsolt, odamentem partneremhez:
– Készíts egy átkot Alinak – suttogtam neki. – Addig lefoglalom a másikat.
– Mégis milyet? – hitetlenkedett. – Mi van, ha rám támad?
– Nem fog – tettem vállára a kezem. –, a tőrömmel megkötöttem az árnyékát. Amíg ki nem veszem onnan, nem tudja mozgatni a végtagjait. Csak köss egy lassító átkot vagy valami fényes illúziót – magyaráztam, majd visszavezettem a tekintetem Nimára, aki fehéren világító szemmel nézett minket.
Divy elindult a fekete hajú nő irányába, míg ellenfelem széttárta karjait, a föld pedig mozogni kezdett alattunk. Közelharci támadó pózt vettem fel, kis terpeszben álltam, két karomat ökölbe szorítva támadásra készen álltam. Úgy gondoltam Nima nem tudott meglepni, az előző ütközetünk után volt egy kis időm kielemezni a képességét. Ezért sem lepett meg, amikor mellette négy férfi mászott ki a földből, mind élőhalott volt. Divy enyhe sikkantást hallatott, amikor észrevette, mi történt.
Felmértem a környezetemet. A Nap nem segített fénylő sugaraival, amit a zöldellő belső kertre vetített, de szerencsére a talaj egy részére már árnyék vetült. Kellemesen hideg levegő csípte a karom, ahogy magamhoz hívtam a kastély falaira vetülő árnyékokat. Sötétség felmorajlott bennem, figyelmeztetett, hogy kezdem kimeríteni az erőmet. A sok átokszövéstől kimerültnek éreztem az elmém, összepréseltem a szám. Akármennyire is szükségem volt az erőmre, nem hagyhattam, hogy elveszítsem a kontrollt.
A magamhoz hívott árnyékokat gyorsan kardokká formáztam, hogy sikeresen tudjam hárítani az élőhalottak támadásait. Mind a négyen szürke katonaruhában feszítettek, mintha halott dexásokat idézett volna meg, kezükbe pedig puskák helyett egyszerű kardokat formázott. Blokkoltam az első két kardját oldalról, majd igyekeztem ott tartani őket, míg a harmadik középről igyekezett felém. Meglendítettem a lábam, és mellkason rúgtam, mire hátratántorodott, de csak nagyobb lendületet vett tőle, így elengedtem a két árnyékkardomat, muszáj volt hátraszökkennem. A fekete fegyvereim a földre esve árnyékpocsolyákká változtak, amiket összeolvasztottam az élőhalottak árnyékával, és felemeltem a kezeimet. Az árnyak felkúsztak a három katona testén, és megkötötték őket. Ez a trükk nem volt olyan erős, mint a tőröm megkötése, de ilyen gyenge lények ellen megfelelt.
Bizsergést éreztem a jobb fülem felől, mire kikerekedett szemmel balra húzódtam. Épphogy sikerült kikerülnöm a negyedik, a katona pengéjét. Ekkor vettem észre, hogy eddig teljesen figyelmen kívül hagytam az utolsó ellenfelet.
Picsába, tényleg kezdek fáradni.
– Kíváncsi vagyok – hallottam meg Nima hangját, amit egy búgó macskáéhoz tudtam hasonlítani. –, ha most meghalnál, mennyire állnál ellen, hogy megidézzelek? – Magamhoz ragadtam egy árnyékot, hogy ismét karddá formázhassam. Kivédtem az utolsó lény egyik támadását. – Talán végre lenne valaki, aki visszapofázik nekem.
Sikerült teret nyernem tőle, Nima irányába köptem egyet. – Ez a véleményem.
Erre felvihogott. – Azt gondolod, ennyi volt?
Blokkoltam egy következő ütést, mire megtántorodott az ellenfelem, én pedig kihasználtam ezt. Mellkasába szúrtam a pengét, és felvezettem azt, kettévágva a fejét. Erre porrá lett nem csak ez az ellenfelem, hanem az összes többi is. Lihegve fordultam Nima felé, aki ördögi mosolyra húzta száját.
Éreztem, ahogy a sötétség kezd összegyűlni a lelkem mélyén. Már régen éreztem ezt az érzést… mintha kitörni készülne. A nő szeme ismét világosan kezdett izzani, további kézmozdulatai során további hat élőhalottat idézett meg.
Oda kellett volna ugranom Nima árnyékába, és leszúrni őt.
Kiszáradt a szám a gondolatomtól. Mielőtt lenyugtathattam volna saját elmémet, muszáj volt megküzdenem a nekem ugró lényekkel. Nem volt elég időm megkötni az árnyékukat, folyamatosan védenem kellett az ütéseiket és kardcsapásaikat. Négyen körém gyűltek, a maradék kettő pedig ismét eltűnt valamerre.
– Kezdesz lassulni, Victor. – Nima hangját hallottam, de mintha a lényei szájából jött volna a búgása. – Mint egy öregember. – Nem foglalkoztam a beszólásával, hárítottam, és összetartottam két kardomat. Egy hosszabb és vastagabb pengévé gyúrtam őket, amit megpörgettem, a lények pedig hátraestek. – A követőidet is ilyen figyelmetlenül készíted fel?
Ekkor eszembe jutott a maradék kettő lény, de már késő volt. Megfordultam, és szembe találtam magam az egyikőjükkel, késő volt már megemelni a kardomat, így a tenyeremmel megragadtam az éppen lesújtó pengét. Éreztem, ahogy beleváj a bőrömbe, de megakadt, sikerült fogást találnom rajta. Mellkason rúgtam az ellenfelem, mire elengedte a fegyvert, amit azzal a lendülettel megfordítottam, utána küldtem élét. Az utolsó pedig épp Divyt vette célba, de mielőtt lesújtott volna az épp lehunyt szemmel mormoló partneremre, eltűnt.
Forogni kezdett velem a világ. Mintha egy saját illúziómba kerültem volna, és felbosszantott. Ökölbe szorítottam a kezem, már nem is éreztem a fájdalmat, aminek hatására vér csordogált a kezemből.
– Elég volt a játékaidból! – üvöltöttem felé, az árnyékok a közelemben pedig ezer felé robbantak szét a fegyveremmel együtt.
– Végre! – sóhajtott fel úgy, mint aki élvezi az egészet. – Kezded megmutatni, ki is vagy valójában!
Árnyak gyűltek a szemem elé, mintha ellenem fordultak volna. Elhomályosodott a világ, muszáj volt a fejemhez kapnom, hogy megtartsam magam.
– Sokat hallottam már rólad, híres vagy – hallottam meg Nima hangját közelebbről. – Követőid vannak annak ellenére, hogy olyan sok helyről vagy kitiltva végleg. Köztük a fővárosból is, ha elfelejtetted volna.
Igaza volt. Teljes mértékben. Kitiltottak helyekről… ahova nem illettem be vagy feltűnést keltettem a megjelenésemmel. Vagy csak megrémültek az árnyékaim vibrálásától. Sokak számára egy veszedelmes állat voltam, mint amilyet a tükörben is láttam Thizdea templomában. Sokszor én is annak éreztem magam, mint aki csak sodródik és ártalmat hagy maga után, amerre jár. Egy bukás voltam, akármennyire is szerettem volna fenntartani a látszatot, hogy minden rendben és valójában az életem egy könnyű falat. Valójában már annyian elárultak már, hogy még az ISZ-en belül sem bíztam meg sok mindenkiben. A kontinens különböző vidékein többféle vérdíj is volt a fejemen. Az óvatosabbnál is óvatosabbnak kellett lennem, sokszor annyira magamba kellett húznom az erőmet, hogy szinte már el is felejtettem, ki vagyok valójában.
A nő ismét megidézett három harcost, akik erősebb páncélt viseltek, hasonlóan vastag, egykezes kardot lendítettek meg, mint amilyen nekem is volt az előbb. Nagy levegőt vettem, és összeszedtem az árnyékokat, hogy visszakapjam a fegyverem. Először az egyik rohamozott meg, mire lendületet vettem, és két kézzel meglendítettem a pengét, mire a lény blokkoláshoz emelte az övét. Csakhogy érintkezés előtt ketté választottam a kardom, így egyikkel megtartottam az ő szablyáját, a másikat pedig a nyakába szúrtam. Miután szétfoszlott, blokkoltam a következő támadását, és hasonlóan végeztem vele is és az utolsóval is.
Erre Nima felnevetett. – Hiába hiszed azt, hogy lekaszaboltat mindet. Valójában soha nem ér véget az én kis játékom. A követőid kifütyülnének, egy bukás vagy.
Forrni kezdett a vér az ereimben. Lihegve letöröltem az izzadságot a homlokomról. Szemem előtt különféle képek kezdtek vibrálni. Egy pillanatkép, amikor egy tömeg előtt voltam, és mindenki rajtam nevetett. Egy másik, amikor engem ünnepeltek, az egyenruhás társaim felemeltek, értem ujjongtak. Egy harmadik, ahol éppen esek le egy jeges szakadékba.
– Victor! – hallottam meg Divy hangját, ami visszarángatott a valóságba. – Koncentrálj! Szanaszét szórod az energiáidat!
Ahelyett, hogy ez megnyugtatott volna, felüvöltöttem. Eldobtam a fegyverem, ami szétvágta volna Nima fejét, ha ő nem libben oldalra. Az árnyékfegyver beleállt a palota falába. Nem vagyok én itt semmiféle hatalmas tekintélyű alak, csupán egy túlélő.
Nima ismét megidézett öt halott dexa katonát, mindegyikőjük kezében dárdával vagy szablyával várták az ütközetet.
Úgy éreztem karjaimban futó ereim megtelnek sötétséggel, Sötétség pedig akaratomon kívül átvette fölöttem az irányítást, mielőtt ismét kirobbantak volna belőlem az árnyak. Az egész világot lila tintában láttam. A düh forrongott bennem, megtelítette egész lényemet, és elhomályosodva láttam magam előtt, mit teszek: magamhoz hívtam a tőrömet, mire Ali egy szempillantás alatt talpra ugrott.
Partneremmel senki sem foglalkozott, halálfélelemmel az arcán elhátrált a falig. Egyetlen tőrrel vártam, ahogy mindenki nekem ugrik. Sötétség mosolyra húzta a számat. Ali ezalatt a pillanat alatt előttem termett, és már szúrta is volna ketté a koponyám, ha nem térek ki mellette, és hasítom fel a fekete páncélját. Megtántorodva hátrébb ugrott, én pedig ellibbentem az egyik élőholt támadása előtt, hogy kövessem a fekete hajú nőszemélyt. Az egész arcát terveztem szétvágni, de csak épphogy megkarcolta pengém, mert a másik katona lény hátulról megragadta a köpenyem, és hátrahúzott.
Nevetni kezdtem, ám valójában Sötétség volt az. Belefolytam a saját árnyékomba, majd a világ forogni kezdett velem, Nima mögött teremtem. Lábbal meglöktem, és a földre taszítottam őt, mire tetoválásainak fénye szertefoszlott, meglepődöttségében felsikkantott. Az élőholt katonái is porrá lettek.
Egyik lábammal ráléptem Nima mellkasára, hogy a földön tartsam őt.
– Velem nem lehet játszadozni – sziszegtem, de hangom sem volt már a sajátom.
Nima sötét szemében megláttam a saját, lilán világító szemem tükröződését. Mosolyogva lehajoltam hozzá, tőrömet a nyakához szegeztem.
– Ha most elragad téged, nincs visszaút! – hallottam meg Divy hangját. – Nem marad belőled semmi, csak a sötétség!
Ekkor zsebemből ismét lila fény áradt ki. Képek vetültek elém Tin helyzetéről. A Remperem keleti széle. Dexások mindenhol. Félelem. Sietnünk kellett.
Hunyorogva néztem bele ismét Nima szemébe, mire megláttam egyre több sárgás foltot felfedezni a tükörképem liláiban. Nagyot nyeltem, mire a Sötétség ellépett a nőtől, és felemelte karjaimat. A két ellenséges anuit emberhölgy árnyékait úgy megkötötte, hogy köpni nyelni nem tudtak. Hátrébb lépett velem, és hagyta, hadd vegyek egy-két nagy levegőt.
Éreztem, ahogy enyhén lecsillapodik az elmém, de nem volt elég időnk arra, hogy teljes meditációba kezdjek. Éreztem, ahogy a világ visszatér hozzám, odarohantam Divyhez. Megragadtam megszeppent karját, és belevájtam tőrömmel a levegőbe, miközben az ISZ főhadiszállásra, pontosabban az egyik harcterembe képzeltem magunkat.
Éreztem, ahogy hasogatni kezd a fejem a vérvörös méregtől, amit bennem hagyott a csata. Nem volt idő a lenyugvásra. Ami azt jelentette, ismét könnyen kifolyhatott kezeim közül a kontroll.
Orromat megcsapta az izzadságszag, amikor beléptünk az ISZ edzőtermébe. Todd épp akkor vágta a földhöz az egyik társunkat. Fújtatni kezdtem, így helyettem Divy kezdte elmagyarázni, hogy azonnal velünk kell jönnie, és a többieknek pedig készülniük kell a kapu megnyílására az Akadémia romjainál.
Ezután Todd, nyakában a törölközőjével velünk tartott, amikor ismét belevájtam a levegőbe. Ezúttal Cleife piacterére képzeltem magunkat, majd a sötétség a Vasszun által áztatott félkör alakú teret nyitotta meg előttünk. Átléptünk rajta, mire azonnal áztatni kezdte ruháinkat a megállíthatatlan eső. Mardain főhadiszállása felé indultunk el, az ajtón pedig épp akkor lépett ki vöröshajú barátunk. Divy és Todd neki is elmagyarázta a helyzetet, mire vérem ismét forrni kezdett. Nem maradt több időnk, így még egyszer, utoljára belehasítottam a levegőbe.
Tin fénygolyóját képzeltem magam elé, és ő magát, ahogy aggódva megnyomta azt. Átléptünk a már sötétségben úszó Remperem egyik kiállására. Félig lila fényben láttam a világot. A lenti völgyben ott állt néhány dexa autó, egyből felismertem Odent a katonák között, szemben velük pedig Aeron, Mardain, Tin, Proello és Thea álltak. Gondolataim úgy pörögtek, mint egy széttört kerék.
– Ricky, Todd – szóltam nekik, mire összepréselt szájjal néztek rám. Mint akik féltek tőlem. – Két oldalról támadjatok jelzésemre. Mérjétek fel a terepet, míg én elintézem a távolsági fegyvereseket.
A besötétedett környezetet felhasználtam segítségemül, és pillanatok alatt eltettem láb alól a távcsövekkel figyelő dexásokat más kiállásokról. Mire visszaértem a többiekhez, két erőnléti társam bólintott, mint akik felkészültek a harcra.
– Én mit csináljak? – kérdezte tőlem Divy cincogva.
– Védd meg Theát – morogtam.
Megbilincselték a társainkat, Theát Oden elé vitték. Intettem Rickynek és Toddnak, mire elkezdtek leereszkedni a hegyen, Todd csak félredobta a törölközőjét. Állkapcsom roppant egyet, amikor összeszorítottam ahogy megláttam dexa vezért letépni Thea nyakából a nyakláncát. A világ vérben kezdett forogni, elmémre visszatelepedett a nehéz súly. A világot félig lilán és félig szürkeségben láttam. Proello odalépett a vezetőhöz, és elszakadt az utolsó húr.
Az a mocskos Proello.
Megformáztam egy különleges árnyékíjat, hozzá pedig egyetlen, lila erezetű nyilat, amit kihúztam. Ujjaimmal fehéredésig szorítottam az árnyékot. Éreztem, ahogy Sötétség ismét át akarja venni fölöttem az irányítást miközben céloztam. Végignéztem a nyíl útját, ami tökéletes célba ért, szétrobbantotta a professzor fejét.
Picsába! Ismét elveszítettem a kontrollt.
