Nagyon szeretnék lemenni a falu határában fekvő kis tóhoz.
Csobbanni és felfrissülni nyáron, vagy lábat lógatni és csónakázni kora ősszel. Évek teltek el, mióta ide költöztünk és még mindig csak gondolok rá.
Négy éves voltam, amikor apámmal kisétáltunk egy közeli bányatóhoz. Apám nem ismerte saját határait és vagy három pohár sör után igen jól kezdte érezni magát a büfétulajdonossal. Én pedig a part határait nem ismertem és a hirtelen mélyülő vízbe pottyantam. Nem tudom, igaz, vagy koholt emlék-e, de egy férfira és egy nőre emlékszem, akik kihúztak. Apám segítsége csak utólag érkezett, egy örök érvényű jó tanács formájában:
– Ha még egyszer ilyet csinálsz, verés lesz.
Azóta képtelen voltam megtanulni úszni, a kádban csak nyitott ajtónál merek fürdőt venni, s a tó közelébe sem vagyok képes néhány száz méter távolságnál közelebb sétálni. Sokszor vannak rémálmaim magas, sötét hullámokról, és az örvénylő mélységről, amely elől nincs menekvés.
Nagyon szeretnék lemenni a falu határában fekvő kis tóhoz.
Mondják, vegyek úszógumit vagy mentőmellényt. Ráadásul, nem is mennék egyedül, sok családtagom biztat, hogy elkísérnek. Mutogatnak mindenféle képet vízparti, tengerközeli nyaralásról, és lelkesen mesélik, hogy a vízben mennyire más lesz az ember. Könnyedséget, mellé frissességet visz a mindennapokba. Mondják, nincs mitől tartanom, derékig érő vízben is el tudjuk engedni magunkat, nem szükséges a mélyvízig gázolni.
De azt hiszem, nem a süllyedéstől vagy a fulladástól félek, még csak nem is a sötét víztükör rémiszt meg annyira. Ha akkor, abban a mély tóban volt, aki megmentsen, egy ilyen szikrázó napsütésben is lesz biztosan, aki észreveszi, ha baj van.
Nem. Azt hiszem, a veréstől félek.
Nagyon szeretnék lemenni a falu határában fekvő kis tóhoz.