A boroskancsó
Samu bácsi elérkezett az élete alkonyához. Igazából soha sem árulja el, hogy ténylegesen hányadik évében jár, hagyja, hogy találgassam. Régóta élünk a szomszédságban. Ő magányosan. Igaz, hogy Ilka néni néha becsenget hozzá, de vagy bebocsátást nyer nála, vagy nem. Ma megint azt láttam, hogy szomorú képpel fordít hátat a kiskapunak, pedig az öregnek észre kellett volna vennie, de ő rendületlenül a földre hajolva bögyözte a virágait. A nárciszok és a kék györgyikék kavalkádja üde színfoltja az öreg kertnek. A tulipánok közül páran már nyitogatják a kelyhüket, ébredeznek, fényes leveliken megcsillan a reggeli harmat. A kerítés mellett, rózsaszín és kék ruhába öltöztek a kulcsvirágok. Az illatukat messzire viszi a szellő. Eszembe jut Sári néni, Samu bácsi édesanyja ,aki szerint ő az anyósától örökölte a kertet. Ki tudja, hogy ezek a hagymák mióta várják, hogy köszöntse őket a tavaszi napsugár. Kíváncsivá tesz, hogy Samu bácsi miért húzta úgy a fülére a sapkáját, miért nem fordult a vendége felé. Kissé bátortalanul megszólítom.
–Jó reggelt! Látom, az édesanyja öröksége megint bearanyozza a lelkét. Miért nem szakított le egyet – kettőt Ilka néninek?
–A virág ott szép, ahol a Jóisten megteremtette.
– Soha sem tűzte a kalapja mellé?
–Kinek?
–Egy másik virágszálnak.
–Olyan virág nekem soha sem mutogatta a kelyhét.
– Talán csak nem látta meg, mint most az Ilka nénit.
– Miért?
– Mert igen csak fülére húzta a sapkáját, amikor megszólalt a csengő.
– Öreg vagyok már ahhoz, hogy valaki engem dajkálgasson.
– Pedig vasárnaponként a templom felé igen hetykén viseli a kalapját.
– Mindennek meg van az ideje.
– Mesélne a virágairól és a múltjáról? Szívesen meghallgatnám.
–Engem?- csodálkozva néz rám.
–Természetesen.
– Lenne rá ideje?- hangosan kacag és egy kis gúny is ül az arcán.
– Igen. De miért kérdezi?
–Azért, mert mindig csak rohant, rám se hederített, most meg, hogy már maga körül is nagy a csend, felém is fordulna. Persze se férj, se gyerekek.
– Ebben téved, maga zárkózott be, pedig a férjemmel együtt próbáltunk közelíteni. Ő különösen is szerette magát, a gyerekek meg kirepültek a fészekből.
–Jó pajtás volt. Fiatal legényként okítottam is.
–Mire?
–Az életre.
–Maga?
– Ki, ha nem én!
– De maga még nőül sem vett senkit.
– Annak is meg volt az oka.
–Nem találta meg a nagy Őt?
– Nevetséges mondás. A szerelem illúzió, elszállhat, mint a köd. Persze fiatalon a biológia az erős, aztán fogy, egyre csak fogy, és egy váratlan pillanatban volt, nincs.
–Kémia- teszem hozzá.
–Úgy is mondhatjuk.
–Samu bácsi vallja be, fiatal korában magához csalogatta a lányokat?
– Arra gondol, hogy ragadtak e rám, mint mézre a legyek?
–Az túlzás lenne, de azért akadt egy és más, aki megdobogtatta a szívét. Ilka néni szerint jóképű, hetyke legény volt. Frissen borotvált, és az illata meg…
– Nem is istállószagom volt, hanem gyöngyvirág!- jelenti ki határozottan.
–Jó praktika. Bevált a lányoknál?
–Minden valamire való férfiember ad magára, főleg addig, amíg válogathat. Tényleg hallani szeretne az én fiatalságomról?
– Igen. Mesélne róla?
–Csak meg ne írja!
–Miért?
–Még rám ismer valaki.
–A nagy baj lenne?
– Most már teljesen mindegy- legyint egyet és kattan a zár a kiskapun.
– Zsebében a kulcs?- kérdezek rá.
–Miért, maga a kapun hagyja?
– Néha igen.
– Nagy hiba!- mutat az utca felé. – Sok a léhűtő, dologtalan, még a kutyám is messziről felismeri a szagukat, olyankor megveszekedve ugat. Nem ma barnultak le-nevetek egyet, aztán rászólok a kuvaszra. – Hagyd, ők, is az Isten teremtményei!
A ház ahol Samu bácsi él, lehet úgy százhúsz éves is. Hosszúra nyúlt, régi vályogház, valamikor több családnak adhatott helyet. Kicsi ablakai kelet felé néznek, hogy a felkelő nap minél korábban ébressze a bentlakókat. Ifjú korában fehérre meszelték, ma már megkopott, megette az idő vasfoga. Egy nagyobb szél eljátszik a tetőcserepekkel, táncoltatja őket, néha egyet-kettőt le is repít róla. Az eresz alatt a cserből készült fészkek várják haza a gazdájukat.
–Tíz család. – Ők a gyerekeim. Évente kétszer is megörvendeztetnek a fiókáikkal. Amikor kirepülnek, olyan vidámak, mint ha egy zenekar adna koncertet – mutat a fecskefészkek felé Samu bácsi, miközben kinyitja a bejárati ajtót.
Az előtérben takaros rendben van, a konyhából árad a pörkölt illata.
– Ma az öreg kakas bánta- neveti el magát.
– Naponta főz?
– Nem, mindig úgy látok neki, hogy két –három napra is elegendő legyen. Megtanultam, hogy mikor miből, mit kreálhatok másnapra vagy harmadnapra.
–Ügyes.
– Üljön ide velem szembe. Tudja a mondást? Szembe babám, ha szeretsz…
–Nagy gazember maga- nevetek.
Samu bácsi kacéran kacsint rám, és a bajusza alól kikandikál a fogsora. Szépek- állapítom meg, de nem teszek megjegyzést.
– Miért maradt magára?
–Nekem ezt a sorsot adta a Teremtő. Siheder gyerek voltam, amikor egy szénakazalnál megláttam egy szerelmes párt. Szóval tudja, ment ott minden, én meg, hallgatóztam.
– Ejnye – ejnye, milyen dolog volt?
– Be kell vallanom, hogy leskelődés áldozata a bátyám volt. Pár hónap múlva Rozi, akit a Sándor titokban szorongatott, a sógornőm lett. Ha ránéztem elöntött a forróság, aztán valami megmozdult, tudja ott… Először kacagtam rajta, és arra gondoltam, hogy én is alkalmas vagyok az ilyen fajta huncutságra, de később megijedtem, leöntöttem magam a kútnál egy vödör vízzel, és megnyugodtam. Mire tél lett, a bátyám faragta a bölcsőt. A nemjóját, ennek a dolognak ára van!- vakargattam meg a fejem. Nekem erre nincsen szükségem. Eltelt egy év, az én bajuszom is nőni kezdett. Bálban felkértem egy lányt, de valahogy nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy huncutkodásra hívjam. Igaz volt, aki kicsalogattam a fa alá, meg is csókoltam, de..
–Nem érezte azt, ami a Rozi láttán?
– Nem. Egy idő után elhatároztam, hogy mégis csak próbálkozom. Hosszú a falu, és a szomszéd településen is volt bőven eladó lány. Szép ruhát és bőrcsízmát vettem, amit mindig fényesre bokszoltam. A kalapomat úri szűccsel készítettem. Szerettem dalolni. No, nem részeges kocsmatöltelékként, hanem a cigány előtt, úgy hogy megdobbantsam a lányok szívét.
– Gondolom sikere is volt, hisz abban az időbe volt még hölgyválasz.
–Igen volt. Tudja a fene, ahogy az évek múltak, minden portán élő eladó lány megkörnyékezett. Búcsúkor, volt, akinek mézeskalácsszívet vettem, körhintáztam, és sétáltam vele a Maros partján. Nyáron a friss széna illata eszembe jutatta a bátyámékat. Volt, akivel le is heveredtem a tövébe, sőt még a csillagokat is bámultam vele. Aztán…
– Miért ne folytatja?
– Mindig hallottam a kalapács hangját, ahogy koppant a bölcsőn.
– Nem is próbálkozott?
– Próbálkozni? Abban az időben bűnnek számított. Egyszer egy fiatalasszony könyörgött: -Samu, a Bence hiába igyekszik, sehogy sem kelepel nálunk a gólya. Gyere, tegyük össze, amink van! Hátha megszán a Jóisten.
–Megtette?
– Meg, de nem jött össze. Lehet, hogy nem is a Bencében volt a hiba.
–Egy alkalom nem biztos, hogy eredményt hoz.
–Egy nem is, de amikor többször kérnek az embertő szívességet?
– Remélem, nem félt?
– Először kacagtam a dolgon, aztán sajnálatból tettem, amikor meg rájöttem, hogy szegény Bencének az én fattyamat kellene felnevelni, meg sem hallottam a pacsirta hangját.
–Mással nem kezdett?
– Meglocsoltam én húsvétkor, így is meg úgyis, aki rám kapaszkodott. Hol jó hideg kútvízzel, hol meg harmatvízzel. Ha most visszagondolok rá, elég ahhoz az egyik kezem, hogy ilyenfajta tevékenységről számot vessek.
–Másikak?
– Egy csók, egy ölelés, és a szép szavakon kívül nem történt köztünk semmi. Ha találkoztam velük, elpirultak, pedig nekik nem volt szégyellni valójuk. No, meg kinek kellett a sok munka, a paraszti élet, még akkor is, ha engem biztos megélhetésként tartottak számon.
–Nem értem, miért nem talált valakit, akivel leélte volna az életét?
–Az volt.
–Ki?
–Az anyám. Ő olyan volt, mint egy angyal. Vigyázott rám, okított, és figyelmeztetett.
–Ő nem akarta, hogy asszonyt hozzon a házhoz?
–Nem is ellenezte, az biztos.
–Az apja?
– Ő figyelmeztetett. Nehezen találsz olyan lányt, mint az édesanyád volt, mert a többsége, csak arra vár, hogy bekössék a fejét, aztán…
–Miért nem fejezi be a mondatot?
– Boszorkánnyá válik.
–Hát ez nem igaz!- kiáltok fel.
–Maga kivétel, mert a férje jámbor volt és szerették egymást. No, meg gyerekek is úgy éltek maguknál, mint nálam a fecskék.
–Hogyan érti?
–Csiviteltek, kacarásztak, nem mondom, néha hangosak is voltak, de ez nekem nem okozott gondot.
–Samu bácsi soha sem kívánkozott el a faluból?
–Arra gondol, hogy világot lássak, vagy arra, hogy távol keresek magamhoz valót?
–Is-is.
–Nem. Az én feladatom más volt. Ott volt a föld, a gazdaság és az állatok. Volt, akinek segítettem, akit meghódítottam, de volt olyan is, akinek egy idő után hátat fordítottam.
–Ezért maradt magára?
–Az nem mondanám. A kuvasz a lában előtt hever, és ha engedném, egy asztalnál is enne velem. A virágaim? Azokkal beszélgetek, és ha elszomorodom, szedek egy csokorral és kimegyek az anyámhoz a temetőbe. Elsírom a bánatom. Meghallgat, megnyugszom, aztán hazaindulok. Tavasszal pedig mindennap várom a fecskéimet.
–A kalap, ami a fogason van a régi?
–Az. Kereken hatvanöt éves. Összenőtt velem, és még mai is megbámulják a lányok.
–Azt hiszem Ilka néninek is meg van az oka, hogy eljár magához. Ma miért nem engedte be?
–Nem akartam a siránkozását hallgatni. Egyszer azt mondta, hogy szerelmes volt belém, de én soha sem fogtam meg még a kezét sem. Özvegy. Az is marad, mert én nem kötöm be a fejét!
– Makacs ember, önfejű, és az is maradt.
–Igaza van, nekem ez a sors jutott. A csízmám lassan elvásik, a kalapom évről évre kopottabb. A szívem meg…
–Mi van vele?
– Soha sem dobbant meg úgy, mint siheder koromban. Aztán meg az is lehet, hogy abba is hagyja a kalapálást.
– Arra még ráér- próbálom nyugtatni Samu bácsit.
A kis öreg megpödöri a bajuszát, rám néz, lassan feláll, és odalép a konyhaszekrényhez. Félrehúzza rajta az üveget. Kettő poharat vesz elő, és a vizesvödör mellől, az előre odakészített boroskancsót az asztalra teszi. A szemem megakad a felíráson.
” Ki a bort, a dalt és a Nőt nem szereti. Az életet nem élvezi! „
–Az apámtól kaptam, igaz már kicsit lecsorbult a szája, de még megőrzi a bor ízét. Egészségére!
– A magáéra is!- nevetem el magam, és arra gondolok, mégis csak nagy gazember lehetett a Samu bácsi, de kötélnek még ma sem állna, hiába próbálkozik nála Ilka néni.