„Mi vagyunk.” – hajolnak közel a hideg fémdobozhoz.
Valaha mást mondtak. Másik kapuban. Más időben.
– Jó reggelt Berta néni. Tetszene szólni Lászlónak, hogy megjöttünk?
– Persze fiúk. Jó reggelt nektek is.
Az asszony eltűnt az ablakból, ahova minden reggel a dunyhákat tette ki, majd a ház nyikorgó faajtaja kinyílt, és a fia lépett ki rajta.
A hosszabb szárú rövidnadrág volt rajta. Ki nem állhatta, de ha Berta néni ráadta, akkor annak fent kellett lennie.
Féltette az egyszem gyerekét. Még kiskorában nagyot esett, azóta mindig figyelmeztette őket.
– Vigyázzatok Lászlóra, és ha fázik, gyertek haza ruháért.
– Vigyázunk, csókolom!
A három barát búcsúzott, vissza is integettek.
A sarkon befordulva visszazökkentek a kapualjba.
Egy mély hang szól vissza a kapucsengőből.
– Szevasztok fiúk. Gyertek, nyitom.
Egy berregés, a kaput elengedi a mágnes, és egy jellegzetes szagú, régi lépcsőházba lépnek.
Felnéznek a korlátok közötti vékony résen. Fény. Távolság.
– Huhh. Hányadik is?
– Három emelet.
A bérház fényesre koptatott élű lépcsője hívogatja őket, mint gyerekkorukban a közeli romos vár.
– Menjél előre Károly, te vagy a fürgébb.
Nekiindulnak a fokoknak. Hosszú volt az út a villamosmegállótól. Minden fordulóban megállnak szusszanni.
Szinte számolják a lépcsőket.
A sárgás lámpa fénye kíséri őket, elnyúló árnyakat rajzolva a sarkokba.
– 11 megvan, haladunk. Emlékszel Lászlóra, mikor beteg volt? Azzal hencegett, hogy 11 kérdésből kitalál egy 1000 alatti számot.
A nagyapjától kapta azt a régi Rátz-féle matematika könyvet, kilenc éves lehetett talán. Szinte falta a lapokat, míg az ágyhoz volt láncolva.
Csúnya esés volt a romoknál. Nem hitték, hogy talpra áll utána.
Berta néni ezért féltette annyira a fiát. A balesete után a hideget napokkal hamarabb megérezte a kissé bicegős lábával.
A nagypapa, szintén László, értette a matematikát, régimódi tanító úr volt. Még egy rövidke ajánlót írt is a könyvbe.
„Lászlónak, László nagyapától. Forgasd haszonnal.” Majd alatta cirkalmas aláírása.
A Lászlók a családban sohasem voltak Lacik, vagy Lackók. Mindenki a teljes, anyakönyvi nevét használta.
Újabb fordulót érnek el közben, az első emeletet.
Ahogy Antal megfogja a korlátot, halkan koppan rajta pecsétgyűrűje. Megnézi, nehogy megsérüljön a családi öröksége.
– Az a budafoki pince a Duna-parton, Károly. 22 voltam, akkor kaptam ezt apámtól. Késtetek Lászlóval, pedig te mondtad a köszöntőt.
– Emlékszem. Nagy az a XXII. kerület.
Mosolyognak azt a napot felidézve. Szinte semmi sem úgy sikerült, mint szerették volna. Szép idők voltak.
Újabb félemelet, nemsokára a felénél lesznek.
– Itt is van a harmincharmadik lépcsőfok. Krisztusi kor.
Harminchárom volt Antal, mikor elvesztette édesapját. A könyvtáruk kezelése volt az egyik öröksége. László docensi kinevezését is ekkortájt kapta.
Összetartó barátok voltak mindig. Támogatták, értették a másikat. Ha az idő el is szakította őket, leveleik gyakran cserélték egymást.
Elgondolkodva haladnak felfelé. Nem szólnak, fáradnak már. Hiába, hetven felett más tempót diktál a test.
– Hol is tartunk? 44 lépcsőfok? Ennek sohasem lesz vége – néz felfelé Károly a korlát szögletes spirálján keresztül.
– Hányszor mondtuk mi is ’44-ben, Károly, hogy sohasem lesz vége? A pincénkre emlékszel? Sokan éltek túl nálunk napokat, ami elég volt az élethez. László számokat karcolt a falra, a külvilág elől menekült a krétajelek mögé.
Hümmögve bólogatnak. Nem fogadták el sohasem a lehetetlent.
– Gyerünk Károlyom, fussunk neki, már nincs sok. 55 a következő. Rég volt, pont ennyi voltam, amikor kiköltöztünk a városból. Elég volt a tanításból, meg tudod Zsóka is szerette volna. Akkor vettük a kertes házat. Végre a kottáimmal tudtam foglalkozni. Ha belegondolok, azok a gurtnisok mit kínlódtak az öreg zongorámmal, hát megszédülök.
Antal megtorpan haladtában, ahogy a fordulóhoz ér. A szemüvege bepárásodik a nagy szuszogásban. Hiába, a hatvanhat lépcsőfok eszi a lendületet.
Károly elkapja a könyökét.
– Hetven fölött nem ugrálunk. Most ne hagyd, hogy a gravitáció legyőzzön.
Nevetnek a féltudományos viccen, amiket László mondott korábban.
Antal megáll, monogramos zsebkendőt vesz elő, dörzsöli szemüvegét.
Nehéz a ruha rajtuk, és a koruk is ellenük dolgozik.
Antal azt a szövetkabátot hordja most is, amit még a felesége varrt neki. Ugyan a hajtókája már kopott, de valahogy lelke volt ennek a ruhadarabnak. Szeretett a szövetén végigsimítani.
Nagysokára felérnek, fél évszázadot lépcsőztek át.
Cipőt fényesítenek nadrágszáron, félrecsúszott nyakkendőt igazítanak míg szusszannak egyet.
Öreg papír, és Earl Grey tea illata lengi be az emeletet.
Diszkréten kopognak hármat az ajtón. Bentről egy árnyék közelít, növekszik a sötétített üvegen keresztül.
– Végre felértetek, uraim. Antal, Károly, gyertek beljebb.
– Szia László, meg ne fázz!
Kezet fognak, nevetnek ezen a régi szállóigén. Mintha Berta néni még mindig figyelne rájuk.
„Legszebb dolgokat az idő készíti”