KIÁLTÓ SZÓ

A Szeretett

KIÁLTÓ SZÓ

Szükségét éreztem, hogy bevezetőként számot adjak néhány háttér információról, kontextusról, amik alapján ezeket a sorokat papírra vetettem, vagy amik a leírásukkal kirajzolódtak előttem.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a magam meglátásairól lesz szó. Kereséseimről és találásaimról. Az enyéimről.

Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy nem én találtam, hanem engem találtak meg…

Nem azt éreztem feladatomnak, hogy a jó vagy a rossz, az igaz vagy a hamis minősítő-ítélkező pecsétjével lássam el őket, s hogy ezekkel kerülendő vagy követendő utakat, irányokat jelöljek ki.

Az „enyém”, a „nekem szól” élményéről szeretnék hírt adni.
A béke, a saját utamon lét bizonyossága és támogatottsága, a szeretve lét, a hazatalálás perspektíva élménye már a legbensőbb lényemből jelezte, hogy itt van. Nem kívülről, hanem belülről jött a jelzés.

Amit őszintén ajánlani tudok mindenkinek, az az, hogy vállalkozzon bátran keresésre és annak elfogadására, amit a maga személyes útján talál és ne azt keresse, amit én találtam, hanem arra legyen figyelmes, ami neki lett odakészítve.

Mert létezik az a dimenzió, ahol tárt karokkal várnak.

Számon tartanak, mert „Drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.”
Szándékosan nem jelzem, hogy honnan van az idézet, mert a tartalmat, az üzenetet érzem fontosnak, és nem azt, hogy hol lett kinyomtatva és melyik oldalon.
A „Szerző” bizonyára megbocsájtja… nagy gyakorlata van benne.

A keresők nagy része nem tudja, hogy mit keres – hiányt érez, amit szeretne betölteni.
Az út megtétele nem kizárólag a keresőre hárul. Aki elindul és megtesz egy lépést, annak a célja is tesz egy lépést felé. Ketten teszik meg az utat a találkozásig. Aki egyszer elindul, afelé közelednek is.

Aki keresésre adja a fejét, az hamar ráébred, hogy ezen az úton csak elindulni és haladni lehet, de a végére érni nem – s ezt nem is bánja, mert a kiteljesedés folyamatának élményében részesül, aminek nincs vége; a létezés egy módja, s egyben egy életminőség. Út a „teljes öröm” felé.

Nem titok, nem szakma, nem kiváltság, nem privilégium.
Mindenki számára elérhető, hozzáférhető.
Mindig és mindenkinek tudomása volt s van róla. Nincs elrejtve.
Mondhatnánk azt is, hogy a „vak is látja”.
Megszoktuk, hogy az értékeinkre úgy vigyázunk, hogy azokat másoktól, s rendszerint magunk elől is, elzárjuk – mint ha nem is lennének. Talán ennek a gondolkodásnak az eredménye, hogy azt ami az orrunk előtt van, azt nem látjuk meg, nem vesszük észre és főleg nem tekintjük értékesnek, hiszen megszoktuk, hogy az értékeinket hét lakat alatt őrizzük.
Egy krimiben az ellopott gyémántokat nem elásták, nem egy másik széfbe zárták el, hanem a tett színhelyén, a lakás leglátogatottabb helyiségében, a nappaliban, ahol boldog-boldogtalan megfordult, egy virágcserépben a növény alatt, a földre szórva helyezték el.
Klasszikus lett: film, könyv, színdarab született belőle.

Ha valamit el akarunk rejteni, tegyük közszemlére, mindenki orra elé – senki sem fogja megtalálni.

A megszokásnak, a rutinnak köszönhetjük a gyorsaságunkat, amikor olyan helyzetbe kerülünk, amibe már kerültünk, s bevált stratégiát tudhatunk a magunkénak.

A „falat” akkor „akad meg a torkunkon”, amikor olyan helyzetbe kerülünk, amivel még nem találkoztunk, illetve amikor azzal szembesülünk, hogy az ismerősnek tűnő helyzet is a megszokottól eltérő bánásmódot igényel.
A hasonló nem ugyanaz. Lehet, hogy csak én vagyok az egyetlen közös bennük.
A megtorpanást az okozza, hogy a magaménak tartott eszköztárammal nem tudok számomra is elfogadható választ adni.
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy számba vettem-e minden eszközt, vagy csak azokat, amiket „favorizáltam”, amik a rutinjaimat alkotják, s amiket megszoktam.

Egy ilyen pillanatomban kaptam a kérdést: Mit kezdtem az örökségemmel?
Azzal, amibe beleszülettem, amiért nem dolgoztam, nem fizettem, nem szenvedtem meg. Jogot sem formálhattam rá – még is az enyém, engem vesz körül és tart meg.
Részei lettünk egymásnak, olyan „te az enyém, én a tied” módon.
Mert beleszülettem egy társadalmi-vallási-kultúrális- s még ki tudja milyen közegbe, annak a gondolkodásába, történelmébe, hagyományaiba. Ezeket mind készen kaptam – örökségül.
Eredetük a végtelenbe vész, de a jelen pillanat igazolja, hogy fennmaradt, él, s hogy ehhez meg vannak az eszközei. Ezek az én örökségem részei. Kérdés, hogy mennyire ismerem őket, s képes vagyok-e birtokba venni és használni ezeket.

Mindenki szabad akaratával választhatja vagy elutasíthatja.

Amikor még nem létezett írás és olvasás, akkor szájhagyomány útján adta tovább egyik nemzedék a másiknak az ismeretét. Amint a szülők mindenre megtanították a gyermekeiket, felkészítve őket az önálló életre, ezt is beléjük plántálták. Élni tanították őket.
Jellemző, hogy a szülő a legtöbbet akarja adni a gyermekének, amit csak adni képes. Olyasmit is amije nincs, de tudomása van róla, hogy van, hogy létezik. Nehéz szavakba önteni, pláne hamuban sült pogácsaként becsomagolni útravalóul. Lehet elé élni a keresését.
S lehet számítani arra is, hogy veleszületett – s talán az is elég, ha engedjük kibontakozni.

Próbáljuk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant és megfogni a megfoghatatlant. Nem hagy minket nyugodni a létezése, mert tudjuk, hogy van.

Olyan kifejezésekkel próbáljuk megközelíteni, mint a
– transzszendencia, ami a tapasztalati vagy az anyagi világon túli valóság, ami meghaladja az emberi értelem, érzékelés és tudományos megismerés határait. Természetfelettit, Istent, a hétköznapi tudatállapot meghaladását értve alatt. A tudomány nem csak egyre többet tud meg arról, amit az ember a fizikai érzékszerveivel nem képes érzékelni, hanem ezeket az információkat gyakorlatban is hasznosítja (éjjel látó szemüveg, mikrohullámú sütő, vagy az MR, a röntgen, a CT képalkotó dignosztikai vizsgálatok az egészségügyben, stb.), elismerve, hogy a fizikai érzékszervek észlelésein túl is „van élet”.
– immanencia (benne rejlés) a transzcendencia ellentéte, ami arra utal, hogy valami egy adott rendszeren, tapasztalati világon belül van jelen, és nem azon kívül.
A kettő nem zárja ki egymást, hanem éppen arra utal, hogy a két nézőpont egymás leképeződései és együtt alkotják az egészet, amint eleink megfogalmazták: amint lent, úgy fent – amint kint, úgy bent…

Napjainkban Isten, az egyetemes értékrend szóba hozatala azonnal a vallásokat és a vallásosságot juttatja eszünkben, s mindjárt el is foglaljuk a magunk helyét bennük vagy rajtuk kívül.
Számomra a vallások annak eszközei, hogy a korábban említett hiányérzetünket, transzcendencia igényünket kielégítsük. Eszközök és nem célok – használni kell őket az ember és Isten közötti kapcsolat ápolására. A vallások felbecsülhetetlen spirituális tapasztalatokat közvetítenek szertartásaik gazdag szimbolikáján keresztül.

És nem a vallásosság az egyedüli, kizárólagos út Istenhez, a mindent megteremtő és fenntartó intelligenciához. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy azok, akik nem tarják magukat vallásosnak, azok is bátran lássanak hozzá a szakrális irodalom, a Biblia, a Korán, a Bhagavad-gíta, a Lótusz szútra, Lao-ce, stb. olvasásához, tanulmányozásához a személyes érintettségük, hívásuk alapján. Magam akkor fordultam feléjük, amikor számtalan képzésen való részvétel után az az érzésem támadt, hogy a hagyományos tanulásnak nem csak vége nem lesz, de számomra megnyugtató válasszal sem fog tudni szolgálni.

Az egyetemes értékrend, Isten, egyetlen megnyilatkozásában sem kéri tőlünk, hogy vallásosak legyünk.
Iránymutatása: az elmélkedés az Isten- és emberszereteten. Ez minden vallás alapja, közös gyökere.
És nem csak a vallásoké, mert a vallásokat megelőző időszakokban is jelen volt, s van pl. a sámánizmusban.
Minél messzebbre megyünk vissza az időben, annál szorosabbnak láthatjuk az ember és a természet, a teremtett világ közötti kapcsolatot, oszthatatlanságot.

Az emberi szükségletek minél teljesebb körű felismerése (beleértve a lelki-mentális-sprituális, szociális szükségleteket is, mint az egészség részét) és kielégítése érdekében használja a klinikai lelkigondozás a hármas kapcsolati szál fogalmát, amely területek gondozásáért saját magunk tehetünk a legtöbbet:
– kapcsolat önmagunkkal
– kapcsolat embertársainkkal
– kapcsolat a spiritualitással.

Szükségesnek tartom, hogy a nem vallásos emberek és a szakrális irodalom, tapasztalatok közti elszigetelő válaszfalat lebontsuk vagy legalábbis átjárhatóvá tegyük.
Ennek jegyében láttak napvilágot az ökumenikus mozgalmak, megcélozva annak a látásmódnak az elterjedését, hogy az egész teremtett világot egy tető alatt szemléljük, mert összetartozik minden mindennel, hogy amit nézünk, azt egységben lássuk. Ahol helyünk van a kérdéseinkkel együtt, és ahol meghallgatásra találunk és ahonnan önmagunkon túlmutató válaszokat, sőt, segítséget is kapunk.
Ennek jegyében íródtak ezek a sorok.

Az önismeret, a helyünk, a dolgunk megtalálása, az élethelyzeteinkben való döntések meghozatala általános érdeklődésre tartott és tart igényt.

A görög mitológiában Hermészre testálták a feladatot, hogy ebben az emberek támasza legyen.
Az Olümposz hegy legtetejét tartották az istenek lakhelyének, s ha bármelyikükkel is találkozni akart az ember fia, akkor oda indult. Ha nem is a csúcsra, de a hegy oldalára épült szentélyekbe sokan eljutottak, hogy közelebb kerüljenek az istenekhez, bízva, hogy azok jobban meghallják kéréseiket, s talán a kérdező is a neki szánt válaszokat.

Hermészt azonban soha sem lehetett otthon találni.
Mindig úton volt.
Vele „csak” találkozni lehetett.
Rendszerint észre sem vették a vele való találkozást. A keresés, az úton lét során, csak az élmény hívta fel a figyelmet arra, hogy ő is ott járt. Válaszaihoz a történteken való elmélkedéssel lehetett hozzáférni, nem egyszer kemény munkálkodással, hogy megértsék az emberek az istenit, s ezzel bölcsebbekké váljanak korábbi önmagukhoz képest.

Hermész nem csak az istenek közös lakhelyét hagyta el, hanem felrúgta az istenek és az emberek között bevett protokollt is, sőt az emberek önmagukkal és másokkal szemben használt megközelítési, értelmezési módjait is.

Rámutat, hogy képesek vagyunk a változásra és a fejlődésre a „küszöbhelyzetekben”, ahol a régi énünk már nem, az új pedig még nem létezik.
Megkérdőjelezi a berögzült mintákat és a társadalmi elvárásokat. Játékosságával és váratlan fordulataival arra kényszerít, hogy új nézőpontból tekintsünk önmagunkra.
Segít nevet adni belső megéléseinknek, és integrálni a személyiségünk „árnyékos” vagy elnyomott részeit.

Akkor tudunk helyet adni neki, amikor nyitottak vagyunk az újra, képesek vagyunk rugalmasan kezelni az identitásunkat, és nem félünk szembenézni a bennünk rejlő ismeretlennel.

Az önismeret alapjának tekinti annak felismerését, hogy
– valóságunkat a gondolataink formálják,
– belső világunk tükrözi a külső világot,
– személyiségfejlődésünk során meg kell tanulnunk egyensúlyozni az ellentétes pólusok (pl. értelem és érzelem) között, hogy elérjük a belső középpontot.

Hermészt az önismeret istenének is nevezik, belső közvetítőnek, aki a tudatos én és a tudattalan mélyebb rétegei között hidalja át a szakadékot.
Lélekvezetőként segít eligazodni a belső válságok és átalakulások idején, összekötve a racionális gondolkodást a megérzésekkel.

Mi történt, történik azokkal, akiket a fentiekről elfelejtették tájékoztatni, akik nem csak, hogy nem éltek Európában, de még csak nem is tudtak Európa létezéséről, a görögökéről pedig még annyit sem?

Bármilyen messzire is tekintünk az időben visszafelé, az előzőek – ha formailag, megfogalmazást tekintve másként is, de – jelen voltak az ember gondolkodásában: foglalkoztatta minden kor minden emberét.

Kutatta a nagy egész – aminek maga is része – működésének törvényszerűségeit. Mint ha kezdetektől fogva tisztában lett volna saját képességeinek korlátozott voltával, amivel párhuzamosan azzal is tisztában volt, hogy amit ő nem tud, annak a tudása azért még létezik, jelen van és működteti azt a világot, aminek a megismeréséhez éppen hogy csak hozzáfogott.

Megtapasztalta, hogy a nagy egész nem zárkózik el ettől, hanem feltárulkozik az érdeklődő előtt.
Ez nem valami tényszerű ismeretátadás volt, hanem annál több: odafigyelés a kérdező képességeire, határaira, terhelhetőségére, befogadóképességére. Életigenlő, éltető védelem, ami ráméretezi a választ a kérdezőre, s megóvja attól, hogy a válasz teljességébe belepusztuljon.
Ahogy a kérdés, a megnyílás, a befogadás, ugyanúgy a válasz és a védelem is személyes.
Nem lehet csoportosan megvilágosodni!

Érzékletes Mózes kérése és annak teljesítése, amikor azt kéri az Úrtól, – Isten lényének közvetlenebb megtapasztalására vágyva – hogy láthassa.

„Kérlek, mutasd meg nekem dicsőségedet!”
Isten közölte, hogy színről színre nem láthatja őt az ember, mert
„nem láthat engem úgy, hogy éljen.”

Isten „jósága” elvonul előtte, de csak hátulról láthatta meg Istent.
Isten egy kőszikla hasadékába rejti Mózest, kezével betakarja, miközben elvonul, majd leveszi a kezét. Isten maga teszi lehetővé, hogy az ember elviselje a jelenlétét: személyes gondoskodás és Isten oltalma van jelen, s a kérés nem csak meghallgatásra talál, hanem teljesítésre is kerül.

A jelenet rávilágít, hogy Isten dicsősége – a jelleme, kegyelme és irgalma – annyira intenzív, hogy halandó ember nem bírná elviselni.
A találkozás után Mózes arca sugárzott, ami miatt fátylat kellett viselnie.

A spiritualitási kapcsolati szál gondozása során számítani kell arra, hogy a közvetlen látás helyett a kegyelem és a jóság kinyilatkoztatásaival fogunk találkozni – gyakran szavakba sem foglalható élményben lesz részünk.

A görögök is tudták, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
Nem csak az ismertnek, hanem az ismeretlennek is becsülete volt előttük – számba vették azt is. Így találkozhatott Pál apostol az athéni szentélyben olyan oltárral is, amire az volt írva: Az Ismeretlen Istennek.
„Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek” – mondta.

Az ember transzcendencia iránti igénye, érdeklődése, egyidős magával az emberrel. Tudomása volt, van olyan létezőről vagy állapotról, amelynek megismerése meghaladja az emberi értelem korlátait. Nem csak meglátta ezeket a korlátokat, hanem képes volt azokon átlátni is, s keresni a kapcsolatot a korláton túlival.

Nehéz szavakba önteni, hogy mit keres és mit talál ennek során. Leginkább Istenként nevesítik az utóbbi évezredekben.
Ehhez a kifejezéshez azonban azonnal a vallásosság társul a fejekben, s ezzel együtt az is, hogy ez a válasz csak a vallásos embereknek szól.

Ennek az írásnak nem titkolt célja, hogy Istennek a minden ember számára elérhetőségére, elérhető kapcsolatára felhívja a figyelmet.
Nem csak a vallásos emberek számára áll rendelkezésre, hanem mindenki másnak is. Mindent és mindenkit Ő teremtett. Könnyebben megérthetjük a hozzáállását, hozzánk állását, ha egyetlen egységben próbáljuk látni a világot. Mindenkire úgy tekint, mint a saját teremtményére – emberi szavakkal megpróbálva ezt érzékeltetni, mint a gyermekeire. Ebből adja magát az a kép is, hogy a teremtmények mindjárt testvérei is egymásnak – mindenki mindenkinek.

Amennyire egyszerű ez a kép, olyan nehéz benne elhelyezni magunkat és a gondolkodásunkat, mivel a szocializációnk során, az emberi értelmezésekkel több-kevesebb hitelességgel elénk rajzolt kép, magán hordozza emberi gyarlóságunkat.
Keressük Istent, az Ő értékrendjét, meg is találjuk – csak éppen nem fogadjuk el és be, nem hiszünk benne, nem válik bensőnkké, sajátunkká, s nem is szavazunk neki bizalmat a döntéseink meghozatala során. Ambivalens érzéseink jelzik ezt az ellentmondást: tudjuk mi lenne a követendő, de nem aszerint cselekszünk.

Mindenkinek ismerős a mondatkezdet: „Igen, de….”

Egyre körülményesebben jutunk el abba az állapotba, ahol az „igen”-jeink „igen”-ek lehetnek.

Amit a mi kultúránk a csendben, a pusztaságban lát, azt máshol „kiüresedés”-nek nevezik. Olyan állapot, ahol nincs semmi, s ahova valami a maga érintetlenségével beleszülethet, tisztán megnyilvánulhat, ahol nincs semmi, ami torzíthatná – önmaga lehet, önmagát adhatja.

Valahogy én is így jártam a magam Istenképével. Kevésnek és nem eléggé hitelesnek éreztem a másodkezekből kapott információkat.
Nem az igazságtartalmukkal volt gondom, hanem, hogy nem az enyémek voltak, nem az én élményeim voltak. Az, hogy olvasok az életről, nem ugyanaz, mint amikor élem.
Ki kellett üresítenem magamat, megszabadítani, függetleníteni a gondolkodásomat az „Isten” kifejezés mögé készen kapott tartalmaktól.
A keresésem saját tapasztalatra vágyott.

Volt idő, amikor más hozzám hasonló „kereső”-kell beszélgettünk erről, s azt vettük észre magunkon, hogy kerüljük kiejteni a szánkon, hogy „Isten”. Számtalan kifejezéssel próbáltuk jelezni, hogy miről, kiről beszélünk, miközben vigyáztunk, hogy ne hogy valamilyennek leírjuk a leírhatatlant, a „Vagyok, Aki Vagyok”-ot. Olyan kifejezések jöttek a szánkra, mint Ősforrás, Ősatya…
Hívtuk, vártuk a magunk ürességébe a maga érintetlenségében.
Lehet, hogy ekkor született belém az az Istenkép, aki személyesen Isten, úgy és olyannak, amilyen nekem meg akarta mutatni magát.
A Vele való kapcsolatot személyes Istenkapcsolatnak nevezem, s figyelek arra, hogy érezzem az életem minden pillanatában a jelenlétét, a velem létét. Nem egy egyszeri esetről van szó, hanem egy élő kapcsolatról, amiben minden érintett minden pillanatban megszületik.

Az óta másként olvasom a szakrális irodalmat (nem csak a Bibliát, hanem a Koránt és a többit is). Nem csak szavak, mondatok, gondolatok szólítanak meg, hanem a sorok közül is érkezik az üzenet – személy szerint nekem, amit saját élményként élek meg.
Megesik, hogy rácsodálkozom egy bennem felmerülő gondolat előtt, amiről pontosan tudom, hogy nem az enyém, én „csak” kaptam.
Isten alázattal van jelen az életemben. Ha üzen valamit, azt nem írja alá és nem nyújtja be a számlát érte. Hagyja, hogy úgy éljem meg, mint ha nekem jutott volna eszembe, mint ha a saját alkotásom lenne. Belém helyezi, elvégzi a belsővé válását is bennem. Mint ha számára mindennél fontosabb lenne, hogy az enyém legyen az, amit adni, közölni szeretne
Jó érzés olvasni, hogy Isten miként tekint rám:
„Mielőtt alkottalak téged anyád méhében, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek téged, és prófétául rendeltelek a nemzeteknek.” (Jer 1,5)

Amellett, hogy az Istenélmény nagyon is személyes, Istennek gondja van arra is, hogy eközben ne legyen személyválogató, ezért nem is firtatja, hogy ki milyen vallású.
A vallás kifejezés elő sem fordul a Szentírás közel 2000 oldalán (már azokban a fordításokban, amiket én olvastam).
Amikor az emberek egymás közti kommunikációjában a vallás képbe kerül, elsősorban nem Istenről esik szó, hanem annak tisztázásáról, hogy milyen vallású valaki.

A magam részéről a vallásokat egy-egy értelmezésének gondolom abban az emberi igyekezetben, hogy Istennel kapcsolatban legyünk és szert tegyünk a megismerésére. A vallásra nem célként tekintek, hanem inkább egy olyan eszközre, ami segíteni hivatott a Teremtő és a teremtmény minél közvetlenebb kapcsolatának kialakításában.

Vallom a személyes Istenkapcsolat elsődlegességét és mindenek felettiségét.
Amint azt is, hogy ehhez nem csak a vallásgyakorlás útján lehet eljutni.
Számtalan tudományos kutató, művész életútja és eredménye tanúskodik arról, hogy aki keres, az talál, hogy aki megnyílik az ismeretlen felé, azt ott ismertként fogadják, otthont talál benne – az egységélményt megtapasztalva.
Az ő szájukon nehezen jön ki az „Isten” kifejezés, mert már egészen mást értenek rajta, mint azok, aki „készen” kapták és adják. Viszont már a megbizonyosodottság szintjén tudják, ismerik, hogy van, sőt, kommunikálnak is Vele.
Leginkább egy előttük feltárulkozó intelligenciának látják, aminek hatására megszületik bennük az élményszerű tudása annak, hogy bár valamit megértettek, megismertek belőle, de ezzel együtt megerősödik a hitük abban, hogy az ismeretlen, az sokkal nagyobb, több, mint amire valaha is gondoltak. Minél több ismeretre tesznek szert, annál nagyobbnak látják az ismeretlent, mert közben tágul a látómezejük, s idővel az is belefér, ami korábban nem.

Egy foglalkozáson a csoportvezető száját az „Isten” kifejezés készülődött elhagyni, amikor végigtekintett a hallgatóságán, s ráébredt, hogy nem ismeri őket. Nem ismerte a gondolkodásukat. Attól tartva, hogy az ő személyes mondanivalóját esetleg lesznek akik elutasítják, azok, akik Istent, és a hozzákötött vallásosságot is elutasítják – egy másik kifejezést keresett és talált.
„Értékrend”-nek nevezte.
Az én fejemben az „örök értékek” fogalma jelent meg. Istenen és az Ő Igéin kívül nem találok olyat, ami örök lenne.

Isten a kinyilatkoztatásai során egyértelműen kijelenti, hogy minden emberhez szól, talán azért, mert minden ember az Ő teremtménye, s Ő maga nem személyválogató.
Isten egységben látja nem csak az emberiséget, hanem az Ő Teremtését is, sőt ebbe az egységbe saját magát is belefoglalja.
Jézus – akinek kényszerű kelletlenül valamilyen emberi közösségbe bele kellett születnie – gyakran kimutat ebből. A közösség által megvetett, kiközösített szamaritánust olyan példaként hozza, aki nem csak értette, hanem élte is az (Isten előtt oly fontos) irgalmasságot – míg a közösség felkent tagjai, akik magukról Isten népeként nyilatkoztak, elmentek a szenvedő mellett az irgalom legcsekélyebb jelét sem mutatva.
Egy (politikai, vallási, stb.) közösséghez tartozás még nem jelenti feltétlenül az egyetemes értékrend gyakorlását is a személyes életben.

Az emberi közösségek gyakran a kereső és a célja közé állnak (azt sugallva, hogy ők a cél) – ahelyett, hogy segítenék az ember továbbjutását a valódi célja felé, ami rendszerint a közösségen túl van. Egy jogász azt mondta, hogy az emberi közösségeken belül a tiszavirág életű normák az irányadók, az egységben az (örök-életű) értékek.

A transzcendens érdeklődés a végtelen mindenségre enged rátekintést, illetve abban segíti elfoglalni és értelmezni a helyünket.
A végtelen, a minden, elég nagy ahhoz, hogy egy ember ne tudjon annak teljességével megbirkózni. Talán nem is ez a lényeg, hanem a kapcsolattartás vele, a Mindennel. Az emberi képességek korlátozott volta vezethetett oda, hogy a Minden egyik vagy másik részét kiemelve, abban elmélyedve, az ember vallásokat hozott létre a fejében, annak fényében, hogy a nagy egész melyik részére fókuszált.

Itt látszik valami félrecsúszva, amikor ezeket az elmélyüléseket, fókuszálásokat, vallásokat egymástól annyira elkülönülten kezdik kezelni, hogy azokat már egymással szembe is fordítják (lásd vallásháborúk). Először elkezdődik egy közösségépítés (napjaink erkölcsileg megfellebbezhetetlen hivatkozása valaminek a jogosságára) az egység felé irányultság jegyében – majd egy idő után a közösségeket egymással szembefordítják, amivel az egységhez nem hogy nem kerül közelebb, hanem ellenkezőleg, távolodni kezd.

A közösségi tér rendszerint nem kedvez az egyén önmegvalósításának, illetve úgy kedvez, hogy megméretteti, gyakran lehetetlen helyzetbe hozza, amiből kénytelen-kelletlen meg kell találnia a kiutat.

A 2026. márciusi Adoremus 35. oldalán találtam Sánta Jánosnak a Váci Egyházmegye papjának elmélkedését útravalóként:
„„Jeremiás prófétát a zsidók támadják, és a saját vallásos intézményeiket féltik tőle. Ez nagyon fájó lehetett számára. Házon belül kapta a pofonokat… Igen nehéz lelkiállapotba kerülnek Isten emberei, ha éppen a »vallásosak« támadják őket. A szentet a vallásos sokaság szokta támadni, azért, mert kilóg a sorból. A karizmát az intézmény szokta támadni, pedig Egyházunkban az intézmény a karizma hordozására hivatott., és nem arra, hogy kitaszítsa azt a köréből. Mi mit teszünk, ha éppen a közösség támad bennünket, amelyet szeretünk? Tovább imádkozunk értük, vagy tüntetőleg otthagyjuk őket? Szent Ferenc nem hagyta ott Assisit, nem bántotta övéit, hanem az evangélium hiteles megéléséért egyszerűen »kinőtte« eredeti életközegét. Nélkülük, de értük (is) élt tovább.”

A helyzet nem csak Jeremiás próféta idejében fordult elő i. e. 7-6. század fordulóján, s nem csak Assisi Szent Ferenc esetében az 1200-as évek elején, hanem kíséri az embert, mint emberi sajátosság.
Jelenünkben is tetten érhető személyes kihívás a közösségi tereinkben.
Bárki bármikor találkozhat vele.

S a magára maradottsággal, amikor az oly fontosnak tartott közösség nem csak magára hagyja, hanem ellene is fordul.
Könnyen felmerülhet ilyenkor a kétely, amikor a megerősítések megszűnnek, hogy jó-e az amit gondolok, csinálok?
Ebben az állapotban (amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretném, ahogyan számítottam – emberek emberi számításai szerint) különösen nagy hangsúlyt kap a személyes istenkapcsolat – amit senki sem tud elvenni tőlünk.

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok, és gyümölcsötök megmaradjon, és hogy bármit is kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn15.16)

Ezek a szavak számomra rávilágítanak arra, hogy nem csak az ember keres, hanem Isten is. Az ember Istent keresi, Isten pedig rendelkezésre áll, hogy megtalálható legyen az ember számára. Azt gondolom, hogy Isten nem keresi az embert, mert örökre vele van.

Isten talentumokkal ruházott fel bennünket, tervei vannak velünk, küldetésben vagyunk. Nem annyira feladatok elvégzéséről van szó, hanem inkább arról, hogy azokat milyen szellemiségben végezzük el.

„Isten mindannyiunknak írt egy egyedi és megismételhetetlen történetet, de meghagyta nekünk a szabadságot arra, hogy mi fejezzük be.”
(Szent Carlo Acutis Isten influenszere, a digitális világ és a fiatalok szentje)

Az idézet utolsó szavai is sokat mondóak.
Túl azon, hogy Isten kiválasztott személy szerint minket, nem sok minden utal arra, hogy konkrétan mire. Maradandó gyümölcsként kerül nevesítve a cél vagy inkább a tartalom, ami mint ha azt sugallná, hogy garantált, eleve elrendelt a gyümölcshozatal, méghozzá maradandó minőségben (mint ha azt üzenné az embernek, hogy : „nem tudod elrontani!”.
Egyrészt azért, mert Isten résen van és bármit is csinálunk, azt a maga végtelen intelligenciájával, szeretetével a Teremtés alkotórészeként használja fel:
„A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr vitte végbe ezt: csodálatos dolog a szemünkben.” ( 118 (117) Zsoltár 22,23)
Amint azt is, hogy:„Ahol minél inkább növekszik a bűn, ott annál nagyobb a kegyelem.”

Másrészt „direkt” is bedolgozhatunk a Teremtésbe, ha az Atyához intézett kéréseinket Jézus nevében kérjük.
„Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”(Jn 16,23)

Könnyen és rutinosan legyinthetünk erre a biztatásra, hiszen sokszor fordulunk Istenhez a kéréseinkkel, amik leginkább az akaratunk érvényre juttatásában való támogatását célozza meg.
Még is, az Atyához való kéréseink intézésről Jézus úgy beszél, mint ha sohasem tettük volna meg:
„Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,24)
Észrevesszük-e az útmutatást, hogy hogyan kérjünk: Jézus nevében!
Átimádkoztuk-e valaha a kéréseinket?
Kértük-e a spirituális segítséget, a kéréseinkhez, a megfogalmazásukhoz, hogy azok többek legyenek az „én ezt meg azt akarom”-nál?
Gyakran azzal támasztjuk alá kérésünket, hogy azzal jót akarunk.
Erre a figyelmeztetés: „Egyedül Isten a jó.”(Lukács 18,19)
Az isteni jóság abszolút, tökéletes és egyedülálló, végső erkölcsi mérce, szemben az emberi jósággal, amely korlátolt.
Belegondoltunk-e abba, hogy a kérésünk teljesülése miként hatna az egész Teremtésre, összhangban van-e Isten szándékaival?
Tudjuk-e kérésünket úgy elé terjeszteni, hogy azzal zárjuk, hogy : de mindenek előtt a Te akaratod legyen meg?
„Abba, Atyám! – fohászkodott Jézus – te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”

Isten többet és mást akar adni, mint amivel mi hozzá fordulunk. Valódi támogatással és szolgálattal válaszol: azt adja, amire szükségünk van.

MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG
ismeretlen szerzõ
Erõt kértem az Úrtól,
s Õ nehézségeket adott,
melyeken megedzõdtem.
Bölcsességért imádkoztam,
és próbatételeket adott,
melyeket megtanultam megoldani.
Elõmenetelt óhajtottam,
gondolkodó agyat és testi erõt kaptam,
hogy dolgozzam.
Bátorságot kértem,
és Isten veszélyeket adott,
melyeket legyõztem.
Szeretetre vágytam,
és kaptam az Úrtól bajbajutott embereket,
hogy segítsek rajtuk.
Kegyes jóindulata helyett
alkalmat kaptam a jóra.
Semmit nem kaptam, amit kértem,
és mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Meghallgatta imádságomat!

A közel 20 000 éves, tudatosságra törekvő indiai spirituális kultúra fogalmazza meg kényszeredetten, hogy:
„Egyetlen vallás létezik, a szeret vallása.
Legyetek meggyőződve arról, hogy minden szívet egy és ugyanaz az Isten irányít, hogy minden hitvallás egy és ugyanazt az Istent tiszteli. Meg hogy az összes nyelv és összes forma, amit az ember csak el tud képzelni, egy és ugyanarról az Istenről szól.” (Sathya Sai Baba)

A kényszeredettséget abban látom, hogy Indiában a transzcendenciát nem csak a vallásosságban látják – viszont az oda érkező milliós nagyságú érdeklődő csak ezen a nyelven ért, s hozzájuk is szólnak, méghozzá az érdeklődők nyelvén.

Baktay Ervin múlt századi India kutató az „India bölcsessége – Szanátana Dharma – Az örök törvény” könyvének egyik kiadásának alcímének a következőt adta: Hindu világszemlélet.

Az Indiába érkező európaiak – a maguk észjárása szerint – a tőlük eltérő gondolkodásúakat mindjárt egy másféle vallásúaknak tekintették. A helyiek azonban hamar tiltakoztak ez ellen és jelezték, hogy nekik nem más vallásuk van, hanem más világszemléletük.

Az Indiai szubkontinens számtalan szentélye és szertartása bárki számára lehetőséget ad a transzcendenciával való kapcsolat ápolására. Nem kutatja senki, hogy ki honnan jött, hanem egy zenés öröméneklésben egyesülnek – a mi szavainkkal – Isten felé fordulásban.
A béke nem szenzáció – a ritkasága ellenére sem – a nyugati média számára, ezért nem ad róla hírt. Pedig napi szinten számtalan ashramban van jelen folyamatosan, ashramonként 5-6000 ember a világ minden tájáról, évtizedek óta az „egységélményért”.

A nyugati ember úgy tekint magára, mint egyistenhívőre, s a keleti emberre, mint sokistenhívőre. Ez a megközelítés a másik nem ismeréséből fakadhat.
Az európai ember sem csak Istenhez, az Atyához imádkozik, hanem pl. a szentekhez, boldogokhoz, Máriához, abban a hitben, hogy minden út Rómába vezet, magához Istenhez. Betlehem szélén két és félezer éve áll Ráhel sírja, ahová a gyermekáldásért fohászkodó asszonyok járnak segítségért. Még sem merül fel a többistenhit ezen gyakorlatok láttán.
A keleti gyakorlattól megvonják ezt a megközelítést, és sokistenhitnek nevezik az ottani gyakorlatot, pedig keleten sem tesznek mást, mint tisztelik Isten számtalan megnyilvánulását, aspektusát, rendszerint azt, amire a legnagyobb szükségét érzik éppen az életükben.

Valami hasonlót láthatunk a még korábbi időkben, amit a sámánizmus időszakának neveznek. Sok helyen ma is él a sámánisztikus világkép, mint a természettel szoros kapcsolatban élő, s erre a kapcsolatra tudatosan építő ember világképe. Peruban minden második ember sámánnak tartja magát – ennyire épít ősei bevált szellemi megközelítésére a maga mindennapjaiban. Figyelemre méltó, hogy miközben hűségesek eredeti világnézetükhöz, képesek más világnézeteknek, vallásoknak is helyet adni. Nem „vagy, vagy”, hanem „és” szemlélettel. Mint ha közelebb lennének az egységben látáshoz.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a transzcendencia (az anyagi világon, az érzéki tapasztalaton és az emberi észlelés határain túli valóság), mint látásmód, az ember természetes, veleszületett sajátja – amit gondozhat vagy elnyomhat magában, de el nem veszítheti, vagy az nem akarja elveszíteni az embert.
Egy kapcsolat, amit nem lehet „büntetlenül” megtagadni.
Aki még is megpróbálja, az rendszerint arra hivatkozik, hogy nincs kivel felvennie ezt a kapcsolatot, nincs címe, de még neve sem az „illetőnek”, s olyan megfoghatatlan számára az egész, mint ami nincs is.

Jó ideig nekifeszült az ember, hogy megtudja a nevet, amin a megszólításnak nekiveselkedhetne.
Mint ha a megszólítottnak magának is fejtörést okozott volna a kérdés megválaszolása. Valószínűbbnek gondolom, hogy az ember kapott felkészülési időt a válaszra, ami meg is érkezett:
„Vagyok, Aki Vagyok.”
(Jahve: Örökkévaló: van, volt, lesz – tetragrammaton (görögül, „négybetűs” a jelentése, utalva a négy mássalhangzóval írására: JHVH)
„VAGYOK”.

Az ember számára a létezés egy új dimenzióját nyitotta meg – a puszta létezésének az ismeretével – az állandó jelenlétével, az állandó megszólíthatóságával, a mindenhatóságával, amit nem lehet keretek közé szorítani, mert a mindennek, a végtelennek nincsenek határai.

Napjaink emberi gondolkodása azért küzd, hogy mindenki számára elérhetőnek tudassa Istent, mindennek és mindenkinek a Teremtőjét, hogy ne csak a vallásos, hanem a nem vallásos emberek is bizalommal forduljanak felé, törekedjenek a megismerésére és a Vele való tudatos kapcsolattartásra.
A minden láthatónak és láthatatlannak Teremtője – Mindenkié!

Erőt ad a kereséshez, hogy nem csak én keresek valakit vagy valamit, ami vagy van, vagy nincs, hanem Ő is keres engem, s ennek fényében nagyobb esélye van nem csak a találásnak, hanem a találkozásnak is.

Szocializációnk során „készen” kapjuk, hogy melyik szónak mi a jelentése, melyiken mit értenek azok, akik ugyanabban a közösségben élnek, ahova mi beleszülettünk.
A személyiségfejlődés fontos mozzanata az önállósodás, a kapott információk felülvizsgálatának igénye, nem egyszer megtagadása, saját tapasztalatok megszerzésére vállalkozás, s nem utolsósorban az önálló gondolkodás, s a személyes hit és bizalom formálódása és formálása.

A magam transzcendencia iránti igényét akkor kezdtem el komolyan venni, amikor szembesültem azzal, hogy bármennyi végzettséget is szerzek a tanulmányaim során, végül csak marad bennem valami hiány, üresség, amit egyre inkább éreztem, hogy nem az iskolapadban üldögélve fogok tudni betölteni.

A végzettségeim a kenyérkeresetre elegendőnek bizonyultak, s a kihívások megválaszolása elégedettséggel töltött el, de elérkezett a pillanat, ami előtt értetlenül álltam. 22 év után megszűnt a munkahelyem, amiről úgy gondoltam, hogy onnan fogok nyugdíjba menni. Az újabb állás keresése során két egymáshoz nagyon hasonló lehetőség jött szembe. Azzal szembesültem, hogy nem tudtam közülük választani. Megilletődve szembesültem a döntésképtelenségemmel.
Lehetőségem adódott részt venni egy lelkigyakorlaton, aminek a végén az alábbi fogalmazódott meg bennem: Aki Istenben bízik, annak minden a javára válik.
Pontosabban:
„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (Rómaiak 8,28)

Megértettem, hogy számomra azt az üzenetet hordozta a helyzet, hogy nem az a fontos, hogy mit csinálok, merre indulok, mit választok (mert az én helyzetemben ott és akkor ez annyira nem volt fontos, hogy egyformának is látszottak), hanem, hogy milyen lelki-szellemi-mentális hozzáállással megyek tovább. Ennek a tudatosítása volt a feladatom. Minden mást „intéztek”: amikor hazaértem a telefonom üzenetrögzítőjén az egyik lehetőség részéről egy segélykérő, sürgős beavatkozást igénylő hívás várt – nem volt kérdés, hogy melyiket „válasszam”.

Az ember és Isten is a maguk módján munkálkodnak az egymással való találkozásukon.

Ez nem egy „randi” a „legyen a Horváth Kertben, Budán, szombaton este fél nyolc után…”

Isten jelenlétének megvágyása és tudatosítása az életemben, s a magam helyének keresése az Ő létezésében. Együtt az egységélményben.

Vannak gondolatok, amik rendszeresen visszatérnek, látszólag ok nélkül megjelennek a fejemben, mint ha azt mondanák, hogy még nem értettél meg, még nem jutottam el hozzád, még nem mondtam el amit akartam, amit neked szántam. Esetleg: még nem fogadtál be…
Hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Így jutottam el oda, hogy az annyiszor hallott kifejezésnek alaposabban is utána nézzek:

Pusztába kiáltó szó
vagy
Pusztában kiáltó szó
?

Ugyanazt jelenti-e a kettő? Min változtat az az egyetlen „n” betű?
Belekiabálni a pusztaságba, vagy a pusztaság mélyéről kikiáltani?
Melyik az eredeti? Melyik szól hozzám – melyikkel van dolgom?
Néha egy betű, egy pillanat elég ahhoz, hogy elmélkedésbe essek.

Pusztába kiáltó szó

Napjainkban szállóigeként tartjuk nyilván, olyan beszédként, amire nem figyel senki, hasonlóan a „Falra hányt borsó”-hoz.

Eredetét a Bibliában gyökereztetik – homlokegyenest ellentétes értelmezéssel.

A Szentírással napi kapcsolatot ápoló gondolkodás Keresztelő Jánost „pusztába vonuló és pusztába kiáltó” emberként állítja elénk, aki azért jött, hogy utat készítsen az Üdvözítőnek – s ehhez a legalkalmasabbnak a puszta bizonyult.
Isten Fia szintén a pusztába vonul, hogy küldetésére felkészüljön.

Mit „tud” a puszta, mi „kapható” a pusztában, amit a sűrűn lakott városok emberközösségei nem tudnak és nem árulnak? Sőt, „hiánycikk”!

Az egyedül lét – ami nem azonos az elhagyatottsággal, amihez könnyen társítjuk az elveszettséget.
A hangos, követelőző emberi akaratok magunk mögött hagyásával a visszavonulás megszentelt csöndjében megnyílik a szív a mennyei Atya hívó szava felé.
„Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” – osztja meg velünk személyes élményét Jézus.

Elvonulás az emberi közösségekből egy olyan helyre – talán dimenzióba is -, ami még nélkülözi az emberi beavatkozást, ami még érintetlenül olyan, mint amilyennek Isten megteremtette. Itt tisztábban hallható és érthető az Ige, megtapasztalható az „ősforrás”, amiből minden születik és táplálkozik – érintetlenül. Közvetítők és a közvetítők értelmezései nélkül. Közvetlen, zavartalan kapcsolat a Teremtő és a teremtménye között.

A „semmi” közepén nem csak mindennel találkozhatunk, hanem a minden Teremtőjével is.
Aki találkozni akar Istennel, az sebezhető önmagával, sőt még a kísértővel is találkozni fog – tényleg mindennel.

Mint egy koordináta rendszerben a tengelyek találkozási pontja, az origó, a „0” pont. Itt találkoznak a jobbról, a balról, a lentről és fentről, a pozitív és a negatív jelzőkkel érkezők. A találkozási pont a misztérium, az átalakulás helye. Aki ide érkezik, az elveszti korábbi jellemvonásait, azok kioltódnak. A „0” pontban nincs pozitív, se negatív, se jobb, se bal, se le, se fel. Viszont minden lehetőség benne van a hogyan, „merre tovább” kérdés megválaszolására, s ennek jegyében a továbbindulásra, a valamilyenné válásra. A „0” pontban nincs semmi, tehát bőven van hely, lehetőség, hogy bármi, minden megszülethessen és útjára indulhasson, akár egy új tengelyen a szemlélő irányába.

A puszta, a sivatag, a semmi, a csend, ahol tisztán hallhatom azt ami megszólal – s Aki megszólít.

A kiáltó szó ennek a pusztaságnak a mélyéből hangzik fel, s ebbe a pusztaságba kiált bele.

A pusztába kiáltó szó a pusztába, alkalmas körülmények közé terelő, irányt mutató néma hívás. A hely, ami egyszerre biztosít hozzám férhetőséget és számomra is hozzáférést mindahhoz, amire szükségem van.

A pusztába kiáltó szó csak a pusztában érzékelhető. Annak szól, s az képes meghallani, aki lecsupaszítja magát másoktól, aki puszta önmagával van ott jelen: színről színre.
Ha egyedül én vagyok a pusztában, az egyértelműen jelzi, hogy a kiáltó szó egyedül nekem, hozzám szól; mondanivalójának, üzenetének én vagyok a címzettje.

Pusztában kiáltó szó

Keresztelő János tevékenységéhez közelítve, „kiáltó” feladata következetesen a „hirdetés”-sel van jelölve.

Az időben hozzánk közelebb eső négy evangélium mindegyikében megtalálható, s egyöntetűen a „pusztában” kifejezéssel.

Mi az az útravalóul, iránymutatóul szolgálni akaró üzenet, ami kitartóan kopogtat az emberi elme és lélek ajtaján – időtlen idők óta?
Alapok, amikre minden épült és épül. Aki elmélkedik rajtuk, az a mindenhatóságra pillant.

Korábban, az i. e. 7. században Ézsaiás (Izajás) próféta írta:

„Egy hang kiált:
Építsetek utat a pusztában az Úrnak!
Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!” (Ézsaiás 40,3)

„Egy hang szól: Kiálts!
Én kérdezem: Mit kiáltsak?” (Ézsiás 40,6)

„Elszárad a fű, elhervad a virág,
de Istenünk igéje örökre megmarad.” (Ézsaiás 40.8)

Még korábbra utaló sorok:

„Hát nem tudjátok, nem hallottátok,
nem mondták el nektek régtől fogva,
nem magyarázták meg a föld alapozását?” (Ézsaiás 40,21)

A kérdésre, mint ha János Evangéliumának bevezető sorai válaszolnának, megidézve az Ószövetség első sorait, a teremtéstörténetet.

János azonban nem tesz említést a világ, az ég és a föld, a boltozat, a szárazulat, növények, égen világító testek, állatok, emberek teremtéséről.
Valami másról beszél, arról, amit az ember testi érzékszervei nem képes érzékelni – de van.

János a Teremtőre irányítja a figyelmet egységben látva az Ó- és Újszövetség és az eljövendő idők népét és Istenét (János Evangéliuma 1,1-18):
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és Isten volt az Ige.
Ő kezdetben Istennél volt.
Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.
Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.
A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János.
Ő tanúként jött, hogy bizonyosságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa.
Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie.
Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba,
A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt:
saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.
Akik pedig befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében,
akik nem vérből, nem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

Az Ige testté lett, itt élt közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.

János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: „Ez volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jött, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.”
Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.

Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.
Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.”

Nem iskolapadba beültetve érzem magam, inkább úgy, mint ha egy szál égő gyertya, vagy egy tábortűz mellett hallgatnám…hallanám. Mint ha csak nekem mondaná, engem megszólítva, megosztva magát nekem-velem.

Feltűnik az is, hogy a „Pusztában kiáltó szó” sem így szerepel a forrásokban, hanem úgy, hogy „kiáltó hangja szól a pusztában”, „Keresztelő János…hirdette Júdea pusztájában”, „hogy bizonyosságot tegyen”.
„Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, a mint megmondotta Ésaiás próféta.” – fejezi ki önazonosságát, feladatát, tennivalóját maga Keresztelő János, amikor rákérdeznek, hogy ki ő. (János 1,23)
Olyan fordítással is találkozni, hogy „Én a kiáltó hangja vagyok a pusztában”. Mint ha János csak a hangját kölcsönözné annak, Aki valóban kiált.

Ahány fordítás, ahány fordító, mindegyik egy kicsit másként adja tovább, inkább körüljárva, mint ha nem is akarná megfogni a megfoghatatlant, viszont e közben univerzumok tárulnak fel előttünk.

„Én a kiáltó hangja vagyok…” :
János nem a maga nevében kiált, a mondanivalója nem az övé, hanem Valaki helyett kiált. Valakinek mondanivalója van, s azt emberi szavakkal mondatja ki Jánossal.
Nem puszta hangoskodás, hanem „szó”, ami értelemmel, sőt, üzenettel bír.
A kiáltás határozott, egyértelmű, érthető, jól hallható kifejezésmód, amikor valami életbe vágóan fontosat akarunk közölni: iránymutatás, vagy veszélyhelyzetre figyelmeztetés: FONTOS! akkor is, ha most még nem érted, elégedj meg azzal, hogy aki jót akar neked, arra most feltétel nélkül hallgatsz, a saját érdekedben.

„a pusztában”:
A hely, ahol nincs senki, akihez szólhatna, aki hallaná, csak maga az aki megszólal. Nincs torzítás, nincs emberi értelmezés. A megszólaló az lehet, aki, a „Vagyok, Aki Vagyok”.
Tiszta forrás. A Teremtést működtető intelligencia zavartalan megnyilvánulása.
Az ember a pusztában nem keres, mert elkönyvelte, hogy ott nincs semmi. Ha elhiszi, nem is fog találni semmit.

Aki még is elindul a pusztába, az megnyílik a semmi és a „minden lehet” előtt. Talán némi kíváncsisággal, esetleg megadással, befogadókészséggel fogadja azt, amiben a semmiből előbukkanó mindenség részesíteni fogja, amikor az rátalál, amikor azt közel engedi magához.

Puszta alatt először az alföldi rónaságot értettem a maga nyári, tikkasztó, kiszáradt forróságával és kietlenségével.
Aztán eljutottam Jordániába, s egy reggel elindultunk a tenger parti Aqabából a szárazföld belseje felé. Nem sok mindenre számítottam ott, ahol a fű sem nő. Ahogy elhagytuk az emberi kéz nyomait magán viselő környéket, s az egyetlen „biztos” pontnak a kopár hegyek közé vezető autópálya csíkja látszott, akkor kezdett bennem felébredni az érzés, mint ha a rég nem látott otthon fogadott volna vissza. Sírtam. A könnyeim a szemgolyóim belső oldaláról lecsorogtak végig a gerincemen. Mint aki hazaért. Oda, ahol leginkább találkozhatok a Teremtőmmel, az Atyával, Istenemmel, aki „csak” annyit akar elárulni magáról, hogy „Vagyok, Aki Vagyok”, ne hogy valami emberi megközelítés-értelmezés eltorzítsa vagy megcsorbítsa a teljességét.
Közelebb kerültem ahhoz, hogy Jézus miért ment ki olyan gyakran a pusztába: kizárólag Isten hangját akarta hallani.
Miért vonulnak el a gondolkodók, a bölcsek az emberi közösségekből? Hogy tisztán lássanak.

A pusztában, ahol nincs semmi – ott minden, ott bármi lehet.
Részese lehettem, amint az évekig tartó szárazság után egy éjjel annyi eső esett, hogy a tábort is elmosta.
Egy másik nap havazott. Ott a pusztában, ahol előző nap még 40 fok felett járt a hőmérő higanyszála.

Aki a pusztában kiált, annak a mondanivalóját nem befolyásolja semmi emberi. Tiszta forrást kínál, az élő vizek forrását.

Aki kiált, az nem eltitkolni akar, hanem közkinccsé tenni.
Nem először és valószínűleg nem is utoljára.
Teszi a dolgát. Neki most az, hogy megszólaljon, hogy kiáltson, hallhatóan, érthetően.
Mindenki másnak az, hogy meghallja, s hogy kezdjen vele valamit a belátása szerint – vagy elmenjen mellette.

Aki otthonának tudja érezni a pusztát, a sivatagot, az megtalálja azokat a sziklaöblöket, ahol mindig van friss víz, ahogy azokat a meleg vizű vízesések által táplált medencéket is, ahol órákat lehet üldögélni, gyönyörködve abban, amiben addig nem tudtam.

Amikor az emberi gondolkodás hangoskodását, az emberi kéz alkotásait magunk mögött merjük hagyni, akkor tapasztalhatjuk meg Isten gondoskodását rólunk. Mi templomokat, szentélyeket, mecseteket emelünk Neki, hogy megpróbáljunk Rá figyelni. Isten a Teremtés templomát emelte számunkra, hogy bárhol és bármikor találkozhassunk Vele – ha úgy akarjuk, ha szükségét érezzük…

Az idézetek ugyan az Ó- és Újszövetségből valóak, de valamennyi ősi szakrális iratban is megtalálhatjuk az üzenetüket.
Egyidősek az emberrel, talán a Teremtéssel magával is. Nem lehet őket sem elveszteni, sem megkérdőjelezve a sutba dobni és túllépni rajtuk. Mint ha a kinyilatkoztatásuk folyamatos lenne, élő, örök. Az ember a lelke mélyén nem megszabadulni akar tőlük, hanem megőrizni, mint aki tisztában van az örök élet titkával.

Az ember kezdetektől tisztában volt létezése spirituális-lelki-mentális oldalával, ahogy azzal is, hogy ez erőforrás, s igyekezett a maga módján ezt az erőforrást az uralma alá vonni. Kutatta, s kutatja, hogy nyakon csípje, s a maga szolgálatába állítsa – szolgaként.
A transzcendens, a spirituális, a láthatatlan, a még nem ismert iránti olthatatlan vágya arra elegendő, hogy megnyíljon s elinduljon ezek felé, de hite, bizalma kevés ahhoz, hogy célba is érjen. Bíznia kell abban, hogy ha elindul egy cél felé, a cél is tesz egy lépést feléje. A másik oldal segítségére is szüksége van – önmaga kevés hozzá.

Ennek a színtere az egység, ami nem tévesztendő össze a közösséggel. A szakrális irodalom jellemzően kerüli a közösség fogalmát (fordítóktól függően), s rendszerint az egység felé tereli az érdeklődő figyelmét. Napjaink egység felé készülődése a közösségépítéssel kezdődik, ami azonban egy idő után megreked egy nagyságnál (talán azt képzelve, hogy elég sokan vagyunk már ahhoz, hogy mindenhatónak tartsuk magunkat), ahol már elhatárolódik másoktól, más közösségektől, s megszületik a mienk és a mindenki más, a beltag és a kültag, egyre több energiát fordítva az elkülönülésre, akik egymás riválisaivá válnak, nem ritkán egymás ellenségeivé, amikor már nem csak az egység, de a közösség fogalmától is egyre távolabb kerülnek.

A transzcendencia, a láthatatlan, az emberi érzékszervekkel nem érzékelhető iránti igényt napjainkból kiindulva leginkább a vallások képviselik, illetve tartják magukat illetékesnek ez ügyben.
Napjainkban is tapasztalható igény, megnyilvánulás, s talán felismerés is, hogy vannak olyan gondolkodási megközelítései a transzcendenciának, ami nem engedi, hogy vallásként azonosítsák őket a „hozzáértők”. Baktay Ervin bukkant rá Indiában a „hindu világkép” kifejezésre, ahol a látásmódot nem vallásként, hanem világképként nevesítették.

Ugyanakkor a vallások, vallási megnevezések előtt is volt kapcsolata az embernek a transzcendenciával. A vallások Isten kinyilatkoztatásaira építkeznek, illetve hivatkoznak. Isten annyira gazdag tartalommal tölti meg kinyilatkoztatásait, illetve annyira újak és aktuálisak minden alkalommal, amikor azon valaki elmélkedni kezd, hogy egy-egy ember, közösség nem képes feldolgozni, s magához venni, sem pedig közvetíteni azokat a maguk teljességében – ebben is tetten érhetők Szent Ágoston szavai, miszerint Isten soha sem ad önmagánál kevesebbet.

Isten kinyilatkoztatásainak befogadására – úgy tűnik – sem egy ember, sem egy vallás nem képes. Valamire odafigyel, ami megérinti, amit az adott vallás sarkalatos pontjaként kezel. Így aztán nem vallás születik, hanem vallások. S bár egyházról kezdtek el beszélni eleink, mindjárt egyházak lettek (az egyes szám zavartalanul lett többes számba téve).
A különböző vallások szolgálhatnák az egy Isten sajátos megközelítését, egészen a személyes istenkapcsolatig. Helyette azonban az elkülönülésük gyakran egymással szembe is fordítja őket, akár a vallásháborúkig.

A jelentős nézetkülönbségek melletti egység felé törekvés látható az ökumenikus mozgalmak megszületésében (ökumene: a teremtett világ egy tető alatti látásmódja), illetve a vallási felső vezetők vallásközi párbeszéd kezdeményezéseiben.

Megosztottságot szolgál az is, hogy a vallásokat egyistenhitűekre és többistenhitűekre osztják egyes értelmezések. Ha vennénk a bátorságot és megmártóznánk egy többistenhitűnek nevezett vallás közegében, akkor megtapasztalhatnánk, hogy ott is egyetlen istent tisztelnek, de annak más és más aspektusát – ami az egy istenhitűeknél is meg van

A vallásos világkép előtt az el- és megítélt pogányság, a maga eszközeivel, világképével kezelte az ember és Teremtője közötti kapcsolatot.

A napjainkban is élő sámánizmus az egész Földön elterjedt, s különös kapcsolatot ápolt és ápol ma is az ember és a természet között, továbbá a hozzájuk beköszönő vallásokkal is, ami külön érdeme, hogy mindent egységben szemlél.

Ismétlésként jelenik meg, hogy több oldalról is ugyanarra a következtetésre jutok. Részemről nem titkolt szándékosság van mögötte. Olyan alapértékekre szeretném felhívni a figyelmet, aminek a jelenléte egyidős nem csak az emberrel, hanem a világ teremtésével is. Örök értékek, amik a világot akkor is működtették, amikor mi még nem voltunk, napjainkban is működtetik és akkor is működtetni fogják, amikor mi már nem leszünk.

Azt gondolom, hogy Isten hatalmas ajándéka az embernek, hogy kinyilatkoztatta neki, hogy van, hogy létezik, hogy az embernek tudomása lehet Róla.
Isten ennél továbbmegy: megismerteti magát az emberrel – mérhetetlen gyengédséggel, hogy ismerete elviselhető legyen az ember teherbíró képességének, sőt, örömteli legyen a számára.
Szövetségeket köt az emberrel, ahol rendszerint csak Ő maga vállal: örök szeretettel viseltetik az ember iránt, még csak neheztelni sem fog rá, felajánlja a segítségét, hogy meghallgatja kéréseit, s hogy nem hagyja magára, hogy nem hagyja elveszni, sőt örök élettel ajándékozza meg.

Az Ó- és Újszövetség, a szakrális irodalom, Isten egyetlen kinyilatkoztatása sem említi a vallás fogalmát. Úgy tűnik ez emberi alkotás. Lehet támasz az egyes ember és Isten kapcsolatának építésében, mint eszköz, de nem mint végcél.

A vallások gyakran megelégednek azzal, hogy az egyén hozzájuk csatlakozik. Napjaink számottevő jelensége, hogy egyik vallásból a másikba „jelentkeznek” át az emberek, keresve az Istennel való személyes kapcsolatot, – de csak egy vallást találnak.
A valós szükségletek kielégítésére a múlt században „lábra kapott” Amerikában, a „maguk módján vallásos” kifejezés.

Szemmel láthatóan keresünk valamit, ami hiányzik.

Valami hiányzik, amire szükségem van, amit keresek.
Érdemes egyes szám első személyben, az „én nyelven” megfogalmazni.
„Én-üzenet”-ként is számon tartják, mert valóban az a szerepe, hogy üzenetet küldjünk magunkról, megjelenítsük magunkat a világban, mások előtt.
Olyan hiteleset, őszintét, amit rajtunk kívül senki más nem képes, hiszen ki tudná nálunk jobban, hogy „hogy vagyunk”?
Az „én-üzenet” megfogalmazásakor a figyelmünket önmagunkra irányítjuk. Akár az önismeret egyik lépéseként is tekinthetünk erre a mozzanatra.

Fontos, hogy amit az önismeret révén megtudunk magunkról, azt értékként kezeljük (önértékelés) és ne minősítő hibajegyzék (az a hibám, az a bűnöm) összeállítására használjuk.
Nem hibáztatás, nem bűnbakkeresés a cél, hanem a jelen pillanatban egy helyzethez való viszonyulásomról szeretném megosztani az élményeimet, válaszolva a „hogy vagy?” fel sem tett kérdésére, magam indítványozva, hogy ki kerüljön belőlem, ami kikívánkozik, hogy kifejezzem magamat.
A saját élmény elválaszthatatlan részét képezik a saját érzések.
Megfogalmazásuk akkor hiteles és megkérdőjelezhetetlen, ha a sajátunkként teszünk róluk említést: én úgy érzem…megijedtem…aggódtam…haragos voltam…
Az üzenet teljes egészében rólam szól, az én lelkiállapotomról, arról, hogy én mit érzek. Kerülendő bárki másnak a képbe hozatala, ami az illetőt védekezésre, magyarázkodásra késztetné és persze saját magára terelődne a figyelem – rólam.
A saját érzésekről való megnyilvánulás nem ad lehetőséget arra, hogy bárki is megkérdőjelezzen, magyarázatot követeljen, pláne számonkérjen.
„Én így érzem” : csak én tudom magamat így érezni és beszámolni róla.
Az érzéseket nem lehet előírni, kikövetelni.
Itt a lehető legkönnyebb önmagunknak lenni és talán a legnehezebb vállalni, elfogadni önmagunkat.

A pusztában kiáltó szó a maga eredeti nyelvén szól egy olyan környezetben, ahol rajta kívül nincs más, csak ő, s megmaradhat, megjelenhet, megmutathatja magát a maga tisztaságában, eredetiségében – ősforrásként.
A puszta csendjében megnyilvánuló hangtalan és láthatatlan jelenlét.
A „Vagyok, Aki Vagyok”, aki képes megjelenni a pusztába látogatóban, s együtt „vacsorálni” vele.
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20)

A pusztába kiáltó szó az én pusztámba, az érintethetetlen érintetlenségembe kiált, hozzám szól, nekem üzen, engem szólít meg. Az én pusztám az én lecsupaszítottságom, pőreségem – és tisztaságom.

Nem annyira a „ma született bárány”-ság ártatlanságát juttatja eszembe, inkább a megteremtésemre emlékeztet, amikor Isten a maga szándékát is belém plántálta.
Észreveszem-e amikor ezt a bennem szunnyadó szándékát szólítja meg?

Szent Carlo Acutis megfogalmazásával:
„Az Úr ébresztő hívást küldött nekem.”

A pusztaság, ahol kizárólag Ő van jelen.
A pusztaság, ahol az Ő Igéi a maguk teljességében és kizárólagosságukban megnyilvánulnak.
Az én pusztaságom, ahol rám figyel, az „én nyelvemen” szól hozzám, hogy számomra az élő vizek forrása legyen.

Azzal szeretném zárni soraimat, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy ezek az én gondolataim, az én érzéseim.

Soraim célja nem az itt leírtak követésére buzdítás, hanem az olvasásuk során benned felmerülő gondolatok, érzések komolyan vétele, önismereted és önértékelésed elmélyítése az önreflexió eszközével.

Minél idősebb leszek, annál határozottabban érzem dolgomnak, hogy hírt adjak arról, hogy mennyire szeretve érzem magamat, s hogy ezért mennyire hálás vagyok.
Ezt szándékozom jelezni azzal is, hogy e sorok írójaként „A Szeretett” (aki érzi és tudja, hogy szeretve van) „nevet” választottam.