Én… és én

Én… és én

– Szia! Hogy vagy? Kicsit sötétek a felhők feletted… legalábbis a tekinteted… olyan fura.
– Ne is mondd! Tudod, így az ötödik X után már – ahogy mondani szokták – minden nap ajándék.
– Ugyan, menj már! Én is annyi leszek, de kicsit azért más a helyzet.
– Ja! Neked nem fáj a derekad? Nem hullik a hajad és őszül a maradék? Nem fáradsz el már pár lépcsőfok után is?
– De, néha olyan, mintha napok óta fát vágnék és a hajam is deresedik, na meg, már indián filmekben sem szerepelhetnék. Hacsak nem egy megskalpolt kopasz apacsot kellene eljátszanom. A lépcsőket is lassan, óvatosan járom, de ez miért baj?
– Hogy miért? Talán már elfelejtetted, milyen volt néhány évvel ezelőtt? Ha menni kellett valahová, gyalogoltam. Most inkább kocsiba ülök, még az utca végén épült boltba is azzal megyek. Spórolok a szusszal, és igyekszem elég levegőhöz jutni. Te nem?
– Lassan járj, tovább érsz! Ez egy örök igazság. Fejben dőlnek el a dolgok, öregem, de azért nem vagyunk még teljesen leamortizálódva.
– Aha… Hát, ha ez neked természetes, akkor mi a helyzet a bőröddel? Cserepes, mint a rinocérosz feneke. A füleden, orrodban pedig napok alatt szőrdzsungel nő. Régen nem volt ilyen. Néha magamtól is megijedek.

– Én csak mosolygok ezen, nem bosszankodom. Kiszedem, bekenem, és kész. Ma már ez sem gond. Nem csak a nők használhatnak kozmetikumokat.
– Ez nem túl férfias hozzáállás.
– Miért? A macsók nem használhatnak krémet vagy orrcsipeszt?
– Hát… Na jó, lapozzunk! Még a végén megdumálsz, hogy jó megöregedni.
– Nem jó, de nem is katasztrófa. Nézz körül és használd jól a korodat!
– Jól? Mi a jó ebben?
– Ha megfordulsz, megtudod!
– Papa! Nem kellene elindulnunk a suliba? – kérdezte egy aprócska hang.
Csendesen megfordult, és szembe találta magát két hatalmas, mélybarna szem fürkésző pillantásával. Az aprócska, hosszú barna hajú kislány, csípőre tett kézzel várt a válaszra.
– Máris indulunk, Hercegnő! – hajolt meg a férfi, mintha valóban királyi sarj állna előtte, majd a fogashoz lépett, leemelte a zakóját, megsimogatta a puha kis buksit, és kinyitotta az ajtót.
– Mióta beszélgetsz a tükörrel? – kérdezte a kislány, és kissé gyanakvó pillantást vetett nagyapjára.
– Hát… nem árt jóban lenni önmagaddal, és néha ki kell beszélned valakivel az élet dolgait.
– Itt vagyok én! Velem kibeszélheted! Tudod, már írni is tudok, olvasni is… na jó, azt még csak egy kicsit és… és nagyon szeretlek – ölelte meg mosolyogva unokája.
– Tudod, a tükörben okos manók laknak, akik segítenek neked, ha kell.
– Mesélsz nekem róluk?
– Este kicsim, most már tényleg mennünk kell – tessékelte ki a kicsi lányt a bejárati ajtón, miközben még egy pillantást vetett a szemben álló tükörre, és vidáman kacsintott, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.
Nézte az apró léptekkel kocsija felé induló törékeny lányt, és már nem is fájt a dereka. Elégedetten simította végig ráncos arcát, és cseppet sem érdekelte, hogy hófehér, ritkás hajába belekapott a friss tavaszi szél…

Mi lenne, ha… c. ÚJ novelláskötetem megrendelhető a Holnap Magazin webáruházában!