Egy kiszögellésen ülök, fél emberöltő pergett le a kezdettől. Kemény a kő, és hideg, falja a testem melegét.
A hegygerinc pár méter csak felfelé. Néha felnézek. Az ígéret földje vár ott, vagy szúrós kavicsok?
Lefelé az ismert. A múlt. Lassan jutottam idáig.
Neszek szűrődnek le fentről. Megtörik az ordító csendet. Nem bízom bennük, összehúzom a pokrócot magamon.
Mindenem az, ami velem van. Néha beletúrok a zsebembe. Egy apró fémpénzt érintek.
Az ujjammal letörlöm a port. Alóla az ég tükröződik vissza.
Felkapom a fejem az újabb zörrenésre. Szememmel a hang forrását kutatom. Egy kötél ereszkedik lefelé a sziklaélek között.
Régi vágy kap erőre bennem, ahogy nézem a csavarodó szálakat.
Ahogy megfogom, hideget tapintok. A kender most hívogatóan megfeszül.
Felegyenesedek, a lábaim remegnek a hosszú, görnyedt tartás miatt.
Ujjaim gémberedve fogják körbe a durva rostokat.
A kötél lejjebb ereszkedik.
Fémes kopogást hallok közeledni. Egy kongó bádogdoboz van ráerősítve. A fonat apró remegésekkel jelez.
A gerincemen borzongás fut végig. Az érme! Kapkodva nyúlok érte. Megvan még! Forgatom az ujjaim között a csillogó fémet.
Nézem az érmét, majd a perselyt. A fenti világ tükröződése és a doboz sötét üressége között lógok a semmiben.
Beledobjam? Fizessek? Egy mozdulat lenne csak, és feljutok.
És ha üres marad a doboz? Ha az ígéret szertefoszlik.
A kötél már türelmetlenül leng, várja a választ.
Visszahúzódok, így nem kell! Valaki más érne fel, nem én.
Tapogatom a falat, visszaroskadok. Könnyes arcomon hideg szél futkos. A pokrócot megigazítom magamon.
Kezem elernyed, és a kis fémdarab csillanva hullik a mélybe.
Koppanást várok, de csak a csend felel.