A város főutcáján eső mossa a köveket, az emberek fejüket lehajtva sietnek a szürkületben. Az cingár harangozó szinte eggyé válik az esernyőjével, ahogy hosszú lépteivel átvág az utcán. Az arca, akár a kő, amit éveken át koptatott a szél és az idő. A templomba érve a harangkötelet fogja meg, keze olyan biztosan simul rá, mintha az élete minden pillanata erre készítette volna fel – mégsem érzi ma a megszokott harmóniát.
A máskor engedelmesen kezébe simuló harangkötél ma rakoncátlankodik. Hol kicsúszik a kezei közül, hol erőszakosan belesimul, égetve amúgy is érdes tenyerét.
Vesződséges munka ez is.
“Figyel egyáltalán rám valaki? Vagy mindenki éli a szokott életét és pár emberen kívül a legtöbbeknek nem csupán sima időjelzés a harang szava?” – mélázott.
A harangszó elveszítette megszokott ritmusát, visszatükrözte a harangozó dúlt lelkiállapotát, de a legrosszabb az volt, amikor elfelejtette elengedni a kötelet.
A hatalmas harang könnyedén a levegőbe rántotta. A nyitott ablakon keresztül hirtelen a szomszéd faluig látott. Nagy lélekjelenlétre volt szüksége, hogy ijedtében ne engedje el a kötelet. Most közelebb volt az éghez mint bármikor valaha. Mégis, ahogy a harang lendülete csillapodott, ő nagy erővel a földnek csapódott. Talajt érezve a lába alatt, végül elengedte a rakoncátlan kötelet. Egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant, fejét a falépcső szélébe ütötte.
A harang még egy darabig ringott magában, majd elhallgatott. A sekrestyés vette észre a szokatlan eseményt, ő találta meg a földön fekvő harangozót.
Persze rögtön kihívta az orvost. De a harangozó eközben egy másik világba csöppent. Egy ismeretlen, tökéletes helyre. Egy városba, ahol nem voltak utcák, sem fáradt, rohanó emberek. Itt béke volt és öröm ragyogott az arcokon, az emberek színről színre találkoztak az Úrral. Az ő egész élete is az Úr tekintete tüzében került mérlegre. Minden öröme, bánata, imája, rejtett szándéka kiderült. Boldogság öntötte el. Igaznak találtatott.
Az orvos aggódva fogta meg a harangozó csuklóját.
– Még él – konstatálta hangosan.
Erre a harangozó így válaszolt:
Most élek igazán” – de szavai tovatűntek, mint az esőcseppek, amelyek eltűnnek a porban. A harangozó újra a földön volt, fájó fejjel, érdes kezeivel. Az Úr ragyogása eltűnt, de maradt egy halk ígéret, hogy a harang hangja egyszer majd újra hozzá vezeti. Addig is itt éli az életét közöttünk, de már más emberként. Arca valamit megőrzött ama világ békéjéből és nyelve megoldódott, hogy hirdesse annak nagy tetteit, aki nem habozott lejönni közénk, hogy egyszer mi is felmehessünk hozzá.