Kitelt az életem. Érzem, hamarosan vége, de egy dolgom még hátravan.
Ma délelőtt történt. Tegnap nem voltam tekerni. Erre már készültem, raktam el mazsolát is. Rákosrendező felé kanyarodtam a hűvös reggelen. Kicsit döcögős az út errefelé, de mindig is szerettem. Nézelődni, vagy edzés gyanánt is.
Lassan tekerek, de most elfogyott a lendület, ahogy a felüljáróhoz érek. Elgurul mellettem, majd a lépcsősor aljánál valamit molyol a telefonnal.
Arra gondoltam, hátha át akar menni. Megálltam, megnéztem az időt. Most nem számít.
Felé lestem, hátha elindul az úttest szélétől, de nem mozdult. Nézett.
Csak látni akarlak.
Csináld tovább ügyesen. Vigyázz magadra!
Megfordította a vasat kínos lassúsággal. Azt hittem, nem fog tudni elindulni. Sokáig nézte a nyerget, mire felkapaszkodott. Töprengtem, odamenjek-e?
Felülök a bringára. Jobb láb a pedálon. Enyhe nyomás, hogy az egyensúlyt elkapjam. Gurulok komótosan, még időben vagyok.
Lassan elindult. Néztem még egy darabig, aztán felkaptam a járgányomat, és neki a lépcsőnek.
Már itthon vagyok, és pár perce valami villant bennem: Ő én voltam.
Minden jó lesz.