Angyalok vezetik az embert. Még az úton is átsegítik. Hallotta Terézia.
Meglepődve fordult hátra. Két férfi éppen egy idős hölgyet kísért át a zebrán. Terézia még sietős lépteinek zaján keresztül is tisztán hallotta, miről beszélnek mögötte. Angyalokról… Istenről… ez volt a téma.
Szinte önkéntelenül lassított, hogy jobban hallja őket. Milyen különös – gondolta. A világ nagy része hitetlen, ez a két ember pedig teljes természetességgel beszél angyalokról a nyílt utcán. Nem tudta hová tenni őket.
Gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy már meg is előzték. Mire feleszmélt, a férfiak még mindig ugyanarról beszéltek. Terézia alaposan végigmérte őket. Semmi különös nem volt rajtuk – hétköznapi ruhák, hétköznapi megjelenés. Csak a téma volt szokatlan.
Lassan, komótosan haladt tovább, amikor hirtelen beléhasított a felismerés: el fogja késni a vonatot. Esélye sincs elérni. Ennek ellenére gyorsított, és a szűk járdán a két férfi közé ékelődött.
– Bocsánat… sietek – vetette oda.
A következő pillanatban különös dolog történt. A férfiak belé karoltak. Terézia megijedt, sikítani próbált, de hang sem jött ki a torkán. Úgy érezte, mintha elemelkednének a földtől – szinte suhantak vele a levegőben.
Néhány perccel a vonat indulása előtt már az állomás előtti téren állt, közvetlenül a bejáratnál. A titokzatos kísérők eltűntek.
Terézia rohanni kezdett, fel a peronra, és az utolsó pillanatban felugrott a vonatra. Lihegve huppant le egy ülésre, majd kifelé bámult az ablakon.
Egy pillanatra mintha megpillantotta volna a két férfit a távolban… de alakjuk – mintha csak köd lett volna – szertefoszlott a levegőben.
– És tényleg vannak… – suttogta maga elé.