A görögök istenei az Olümposzon laktak. Tizenketten.
Volt, aki állandó lakója volt a hegynek, mások csak „időszakosan” .
– Már pedig úgy lesz, ahogy én mondom!- dörögte Zeusz két villámlás között.
Az emberek nem hallgattak szavamra. Nem ügyeltek a Földre, dorbézoltak, hangoskodtak az erdőkben is, esztelen fakivágásokba kezdtek, elűzték az állatokat, szemeteltek mindenütt, a műanyag ellepi a tengereket, megfulladnak tőle a halak, egy év alatt sem bomlik le rendesen, van, amelyik négyszáz év alatt se…
Héra felkelt a fotelból, és békítően mondta: – Az eget talán még nem tették egészen tönkre.
Egy- két űrhajójuk bolyong a világűrben, de néhány elszabadult kisbolygó között már földi szemetet is találtunk. Jó lenne időben megállítani a Föld népét!
De ne légy hozzájuk túlságosan szigorú, drága Zeuszom! Olyanok, mint a kiskacsák: nyüzsögnek, kíváncsiak, mindenbe beleütik az orrukat. Féktelenek. És butuskák.
Pallasz Aténé közbeszólt:
– Azt mondom, meg kell őket büntetni! Ezeknek már nem számít a figyelmeztetés. Már isteneiket is igyekszenek elhagyni. Nem hat rájuk a szép szó. Hiába végezték azt a sok iskolát, nem okosodtak. A tudomány elsuhant mellettük, csak néztek utána.
A Nobel-díjat meghazudtolva a tudás helyett a mammont imádják. A pénz az istenük. Még templomokat is építettek a pénzüknek. Banknak nevezik. Néhány csaló gazember meg a Föld aranykészletét lopta el. Háborúkat robbantanak ki, halomra ölik embertársaikat.
Vezetőket választanak maguk közül, aztán meg nem hisznek nekik. Azok meg elfelejtik, hogy az emberek megbíztak bennük, és csak a saját hasznukat nézik, nem megbízóik javára dolgoznak.
Zeusz kiengedett egy újabb kanyargós, cikázó villámot a zsebéből, és így szólt: – Lányok, lányok, mi ez a heveskedés?
Héra felnézett egy szikla mögül az ég felé, és folytatta: – Mások a mesében hisznek. Várják a sültgalambot. Álmokat dédelgetnek, a felhők felett járnak.
Verseket írnak. Énekelnek és táncolnak. Az asszonyok nem tudnak főzni, a mosást gépek végzik, a gyermeknevelést szinte senki…
Pallasz Aténé félbeszakította a monológot: – Nézd, Zeusz, már a villámokat sem tisztelik, fényképezik veszettül, aztán felteszik a facebookra.
A mennydörgésed halkabb, mint az ő kiabálásuk, elengedik a fülük mellett.
Régen dolgos asszonyaik ma már nem ismerik azt a szót, hogy „rokka.”
Nem tudnak kaszálni, kapálni, nem vetnek, nem is aratnak.
A kertekben a fűnyíró az úr. A selyemfű. A virág.
Sehol egy zöldségeskert, sehol egy siló.
Állatot csak szórakozásból tartanak. Szerencséjükre van néhány nagyobb gazdaság, mert különben éhen halnának.
A természet szenved. Olvadnak a jéghegyek, pusztulnak a jegesmedvék, fókák…
Zeusz megállította a szóáradatot, az asztalra csapott: – Csend! Gondolkodnom kell!
Lehet, hogy igazatok van. A Föld népe most leckét kap.
Olyan veszedelmet szabadítok rájuk, amilyet még nem láttak.
Majd meglátom, mire mennek a nagy gőgjükkel.
Nézzétek, lányok, a markomban ez a picike, emberi szemmel nem látható vírus. Felültetem egy villámra, és ledobom a Földre. Figyeljetek csak! Ne gyertek közelebb, nehogy megfertőzzön benneteket is!
Én itt állok, ezen a kiugró sziklán, és majd elmondom, mit látok. Ha észreveszik magukat a földiek, ha imádkoznak, visszamennek házaikba és magukba szállnak, visszahívom a vírust.
Ha nem… hát… – nem fejezte be a mondatot, csattant az ég, dörgött, villámlott, és lezúdult a
tavaszi zápor a Földre.
