Csak lépkedett előre céltalanul. Egyik lábát a másik után vonszolta.
Egy lépés.
Aztán még egy.
Aztán még egy.
És még egy.
De minden lépése egyre mélyebbre hatolt, egyre jobban belesüppedt a világ gyilkosának sötét gyomrába. Egyre bizonytalanabbá vált. A gyilkos szorítása már-már égette a lábát. Aztán még jobban égette. Szinte már marta. Egyensúlya mind jobban megingott minden egyes újabb lépésnél. Mint amikor egy kisebb szellő is lengetni képes. Belekap, viszi, ingatja, borzolja. Pár lépés után aztán már egyre jobban és jobban. Akár egy ingaóra. Tik-tak. Tik-tak. Egyik lépés a másik után. Egyik bucka a másik után. Egyszer fel, aztán le. Előtte semmi, mögötte semmi. Körös-körül szintén semmi. Hol lesz ennek a vége?
Kiszáradt ajkait mozgatta, egymáshoz dörzsölgette, próbált velük valamiféle nedvességet termelni. Nyelve hegyével többször is körbejárta a cserepes, repedezett ajkakat, mintha csak egy gépet próbálna alkatrészekként megzsírozni. Valamiféle kenést adni számára, ezáltal meghosszabbítani a működését, az egész létezését. De minden hiába volt. Száraz volt teljesen. Kívül is és belül is. Olyannyira, mint mögötte és előtte is minden. Egy hatalmas, végeláthatatlan ráncokkal telített forró pokol. De ez nem lehet a pokol. Az rosszabb. Ezt tudta. Illetve sejtette. Vagy hallotta. Már ő maga sem tudta pontosan. De végül is teljesen mindegy volt. Pokol, vagy pokol pokla. Kit érdekel? De úristen! Isten?? Igen! Vagy valami, vagy valaki… De senki sem hallja…
Egy csepp nedvesség. Egyetlenegy csepp már csodát tehetne.
Nedvesség…
Folyadék…
Víz…
Bármi…
Nincs…
Semmi sincs…
Más nincs, csak az az égető, nagy korong ott fent, ami éles, vakító, mégis mintha egyre halványodna. Mint minden. Mögötte dűnék sorakoznak. Kisebbek, nagyobbak, közepesek, még nagyobbak. Ameddig csak látni. A nyomokat… Vagy milyen nyomok is ezek? A nyomait, igen, azokat! Egy darabig látta még, de egy idő után mintha már táncra keltek volna. Az összefüggéstelen nyomok, amelyek jelölték eddigi útját, mintha életre kelnének, és egymást kérnék fel egy laza salsára vagy keringőre, vagy valami forróbbra. Izzanak, élnek és jól érzik magukat, míg ő minden egyes lépéssel egyre jobban meghal. Egyre jobban eltűnik.
Fogy az ereje. Fogy mindene… Honnan is jött?
A táncoló, parányi homokszemek nem mondják meg neki. Röhögnek rajta. Az összes kineveti. Lehet, pont ezt a gusztustalan, csúfolódó károgásukat öntik bele a táncukba. Nem is néz már oda. Csak előre. De aztán mégis visszapillant. Nem bírja ki, megfordul. Ugyanis idővel mélyen legbelül felmerül egy kérdés. Honnan is jött? Mi is történt? Már foszlásnak indulnak az emlékek… De ja, igen… Onnan… De ez nem kell most. Nem kell!
Csak előre…
Csak előre…
Vizet!
Előtte viszont nincs semmi. Se víz, se semmi. Felért. Ezek szerint valóban felért, mivel most csak lefelé visz ez a nagy végtelen semmi, és a következő lépése után már forog is minden. Hol a homok, hol a korong az égen… Felváltva követik egymást, mint valamikor az a nagy, keringő fém valami, amiből láncokon lógtak le azok a székek, és azok is pörögtek, körbe és körbe… De lehet, hogy nem is volt olyan. Soha. Az is forgott, mint ez, vagy lehet, hogy soha nem forgott… Keszekusza az egész… Már. De ez, ez viszont most itt van. Ezek váltakoznak.
Homok,
korong,
homok,
korong…
Gyorsabban, lassabban. Még gyorsabban… A homokszemek ütemesen táncolnak… Vele együtt. És egyszer csak megáll minden, és csak az az égető korong marad ott fent. Csak az. Perzselő, maró sugarak. A forróság viszont alulról is éget, de az… ja, igen. A homok az. Mi más is lenne? Mint eddig végig. A nyomok, a homok, a dűnék…
A napbarnított puha homok itt már világosszürke sótengerbe torkollik bele. Mintha régiót váltott volna. De itt nincsenek már régiók. Csak ez a végtelen, kietlen semmi.
Ott feküdt. Alulról és felülről is perzselődött. Kiszáradt ajkait megmozgatta, egymáshoz dörzsölgette többször is. Megpróbált valamiféle nedvességet termelni magának, valamiféle kis kenést adni, hogy ne fájjon tovább. Nyelve hegyével többször is körbejárta a repedezett ajkakat… többször is… Semmi. Most akkor mi lesz? Vagy eddig mi volt? Az utolsó emléke az a vacsora volt. Még ott a táborban… Grillcsirke… Vagy pörkölt? Vagy az nem akkor volt? Vagy nem is volt? Ki tudja… Hogy került ide? Mi lesz most? Mi legyen most? Nem bírja… Már nem…
Becsukta a szemeit, próbálta a korong lángjait kizárni, nem foglalkozni a perzseléssel, de akkor is látta, így is égette. Nem érdekelte már.
Eladta az utolsó mozijegyet, majd összetakarított, ivott egyet, bezárt és elindult haza. Útközben a kedvenc kiskocsmájában a legjobb haverjával megittak egy hideg sört, majd megbeszélték a heti történéseket. A háttérben, a televízióban valami frontális támadásokról és katasztrófákról beszéltek, de ők csak élvezték a nyugalmat, beszélgettek és kértek még két sört. Majd még kettőt, és így tovább. Késő éjjelig beszélgettek önfeledten, gondtalanul, majd reggel otthon ébredt fel. Nem volt senkije, így nyugodtan alhatott. Meg is tette, de most valamiért korán ébredt, ugyanis kiszáradt teljesen. Valószínűleg azért, mert több volt a sör a kelleténél. Az a jófajta barna! A legjobb! Kimászott az ágyból, egészen a konyhába szédelgett, majd a hűtőből kivette a hideg ásványvizet. Kinyitotta, meghúzta, majd kinézett az ablakon, de kint lángolt minden…
A szemei kinyíltak. Szó szerint kimeredtek. Álmodott. A pupillák azonnal összeszűkültek, pislogni akart, de a ráülepedett homok miatt nem tudott. Farkasszemet nézett a csillagos égbolttal. Már nem akart pislogni. Meghalt végre? Rohadt hideg volt. A pokol viszont forró… Akkor ezek szerint még él. De nem tud pislogni… Marja a szemeit… Száraz mindene… Vizet!!!
Eszébe jutott hirtelen, hogy vannak kezei. Igen! Megvannak! A többi végtagja is megvan! Megdörzsölte a mocsokkal telt, kiszáradt, kimerevedett szemeit, majd mintha könnyezni kezdett volna, de nem tudta saját maga sem. Csak égette és égette, marta a fájdalom. Felordított. Kínkeservesen ordított. A kiszáradt ajkak az egész mindenség legpöszébb hangján, de kikiáltották fájdalmát a halott világnak.
Viiiiiiizeeeeeeeettttttt!
Semmi… Valahol a távolban, az égbolt alján mintha fényt látott volna. Igen. Az fény. Vagy nem. Nem tudja. De ragyog. Sőt! Élesen világít! Felkelt. Igaz, hogy harmadjára sikerült csak, de felállt és elindult…
Egy lépés…
Még egy…
Majd még egy…
És elesett…
Arccal bele, egyenesen a kemény sóba. Száraz bőrét azonnal felmetszette, és rögtön belemart a talaj pengéje. Nem foglalkozott már vele. Már nem érezte ezt az égető fájdalmat. Maga mögé nézett. A homokdűne tövében, ott, ahol eddig volt, még mindig ott feküdt. Ott maradt. Ott fekszik a sótengerben. Most akkor mi van? Hallucinál… Vagy még tényleg ott lehet?
Pofozni kezdte magát. Egyre erősebben. Minden erejét beleadta. A száraz, cserepes, homokkal égetett bőre még jobban felrepedt, és a vér szétfolyt a tenyerén. Víz!!!!
Lenyalogatta az utolsó utáni cseppig is, majd elnézett megint a távolba. A fény… ott van… Menj! Oda! Visszanézett ismét. Már nem feküdt ott, felkelt onnan. Akkor ezek szerint elindult. És most ő is megy… Eléri! Utoléri! Megcsinálja! Felkelt… Pisálnia kellett. Furcsa volt, ugyanis nem nagyon volt mit. De nyomta… Minden zsigeri erejével nyomta.
Teljesen megbolondult. Nem tudta már, mi az igaz, mi a hamis. Hogyan tudna hugyozni, ha ki tudja, hogy mióta folyadékot sem látott?
Hangosan elröhögte magát. Teljesen meghibbant. Nem tudta már, hány napja kóborol, de most ott van az a bazi nagy fény, oda kellene menjen, ahelyett, hogy itt kihugyozza a semmit magából. Elindult. Röhögött magában. Tipegett előre a tömör sórengetegben, mint azon az éjszakán, amikor a barátjával söröztek. Hazamegy. Most! Mint akkor! Hazaér! Szakadt rövidgatyája szára alól, a mocskos, perzselt lábain pedig lecsordogált az erőlködésének piros váladéka… De ő csak röhögött, ugyanúgy, mint akkor éjjel. Akkor is elfolyt, és most is. Micsoda véletlenek! Déjà vu? Menj!
Egy lépés.
Még egy lépés.
Hopp! Majdnem elesett. De tovább ment! A fénybe! A halálba, vagy a pokolba, vagy a pokol halálába, de ment! Eszébe jutott egy dal. Nem tudta, miért, nem tudta honnan, ugyanis már rég elfelejtette, vagy legalábbis azt hitte, de most hangosan énekelni kezdte, illetve ordította. A cserepes ajkai pösze szavakat képeztek, és ő csak ordította a sótengeren át, a távoli fény felé ezt a régi klasszikus rock and roll nótát. És itt már teljesen mindegy volt. Minden. Jól érezte magát.
A fény megmozdult. Elindult, egyszer az egyik irányba. Ő megállt, és bambán, félrészegen nézte, hogy mi történik előtte. Nyalogatta száraz nyelvével cserepes ajkait. Beletörölte homokos szemeibe homokos kezét. Nem hitt a szemeinek. Lábai remegtek. Elnevette magát, majd tovább tipegett és folytatta az éneket. A fényforrás irányt váltott, és egyenest feléje indult. Egymással szembe haladtak. Ő részegen. A fény meg szélsebesen. Ki adja meg magát előbb? Ő vagy a fény?
Egy lépés.
Két lépés.
Három lépés.
A negyedik már nem ment. A lábak megbotlottak, az egyensúly elveszett, a test ernyedten esett el. Viszont a szemek még láttak. A fény már közel volt. Még közelebb, aztán még jobban. Végül már egész közel volt, erre hirtelen elfordult, majd megállt.
Valami dübörgő hangot hallott, amit a fény árasztott magából. Eljött érte! Végre! De rég is hallotta már ezt a fajta hangot. Csodálatos fenevad volt. Szelepek! Duruzsoltak! Ritmusosan játszottak! Mély, dörmögős hangjukon, pont, mint a kedvenc dalának a refrénje, pont az, amit eddig dúdolt! Meg tudta nézni ezt a zenészt! Még látta! Fekete volt! Csodálatos és hatalmas, és sötétebb, mint az éjszaka sötétje! Fekete a feketében! Ez a hang! Zene volt a fülnek! Az a bűvös szám! A nyolcas! A szerencse száma! Meseszép nyolchenger!
Mintha egy vokalista is párosult volna hozzá. Egy éles, egy lassú, elnyújtott nyikorgás, amit ezután lassú léptek dallama színesített. Igen! Ez a dobkíséret lesz!
Srfff… srff… srfff… srfffff…
Vizeeeettt! Csak egy kortyooooot!!!
Énekelt a maradék erejével, és a szelepek komor, egyenletes tempójú durmolása megadta a szólót is hozzá. A dobkíséret ütemesen közeledett. A látvány viszont még sötétebbé vált az éjszakánál is. Ez az isteni összkép! Fekete a feketében! Viiiiizet!!!
Valami fémes tárgy koppant a sóban. Ez volt az utolsó hang. Illetve nem! A dobtéma még folytatódott.
Srfff… srff… srfff… srfff… srffff…
Még egy vokális rész következett a végére, és a fény ezután távozott. A fekete a feketében magára öltötte a sötétséget. A dal az utolsó taktusokhoz ért. A durmolás szép lassan halkult, ritmusosan távolodott. A fekete a feketében elment. Ez volt a ráadás. A koncertnek ezzel vége lett. A frontember jutalma, a gázsija pedig a sótengerbe dobott kulacsban rejtőzött.
*