A nyári vakáció mindig is problémás volt Kornél életében. Többek közt amiatt is, mert ilyenkor a legtöbb vele egykorú fiatal felnőtt valósággal alig várja, hogy újból független, és szabad lehessen, és kiszabadulhasson a nagyvárosok túlzsúfolt, és dzsungelszerű agglomerációjából.
– Figyelj csak, édes fiam! Az van, hogy anyáddal arra gondoltunk, hogy mit szólnál hozzá, ha lemennél kicsit a Balaton mellé egy kis könnyed nyári munkára?! – vetette fel az egyik szintén pokoli brutálmeleg kánikulai napon az apja, miközben néhány légy telepedett a nappali szoba egyik sarkába, és – látszólag –, nagyon komfortosan érezhették magukat, hiszen esszük ágában sem volt onnét távozni.
Kornél erre nem szólt semmit. Rendszerint, ha faterja előhozakodott egy-egy zseniálisnak tűnő ötlettel vagy tervvel, az sokkal inkább hangzott parancs vagy vezényszónak, semmint valódi kitalált ötletnek. Kornél tüntetően visszament volt gyerekszobájába, és megpróbálta nem szándékosan magára haragítani az öregjét. Így teltek a délutáni unalmasnak ígérkező órák, mígnem fél öt tájban az anyuka is haza nem keveredett holtfáradtan a munkahelyéről, és máris kifaggatta mind a két férfit, hogy hogyan is telt a napjuk.
– Hát édes cicám a kedves felnőtt fiad már megint makacskodik! – jelentette ki az apa. – Semmit se mondott a Balatoni állással kapcsolatosan. Szerintem lusta és tohonya!
– Jaj, ugyan már Zoltán! Biztosan csak nem úgy mondtad el neki a dolgokat, ahogyan kellett volna. Te is tudod, hogy mennyire érzékeny fiú!
– Vettem észre! Ez is miattad van! Mert te elkényeztetted! Tőled mindent megkapott! Bezzeg az én időmben! Ha az alkoholista apám nekem mondott valamit jobb volt, ha nem ellenkezem, és megcsinálom azonnal, különben lilára vert a derékszíjjal!
– Jaj, az ég szerelmére! Annak már legalább harminc éve! Azóta más időket élünk!
– Hát az lehetséges, de a te fiad nem egy talpraesett férfi, azt már most megmondom! Nem is értem, hogy kire is ütött a családban?!
Így ment egy rövid ideig az oda-vissza csevegés, majd az asszony is átöltözött otthoni, valamivel kényelmesebb ruhába, és hozzálátott az aznapi vacsora elkészítésének, miközben benyitott felnőtt fia szobájába, hiszen az ő verziójára is kíváncsi volt.
– Hallom apáddal megint nem kerültetek közelebb a megoldáshoz! – huppant le a hosszanti, priccsszerű ágyra, melyet csakugyan Kornél apja vetetett meg, ezzel is ráerőltetve akaratát a kis családra.
– Semmi az egész! De azért engem is megkérdezhetett volna.
– Tudod, hogy nem akart semmi rosszat, de apádnak sajnos ilyen egyedi stílusa van! Egyébként az álláshoz mit szólsz?!
– Akkor most egyfüst alatt megakartok tőlem szabadulni, igaz?!
– Ugyan már kicsim! Butákat beszélsz, csak apáddal úgy véltük, hogy jó lenne neked is egy kis költőpénz az egyetem mellett.
– Rendben! Akkor lemegyek a Balatonhoz, csakhogy mindenki megnyugodjon végre! – Kornél igyekezett rövidre zárni a beszélgetést, pedig egyáltalán nem az volt a feltett szándéka, hogy anyát megsértse.
– Figyelj, ha nem akarsz menni, nem kötelező! Csak arra gondoltunk… talán ott újból feltalálhatnád magad, és jól érzenéd magad a víz közelben.
– Kicsit megéheztem! Nem eszünk valamit? – igyekezett témát váltani.
– De máris kész a kaja! Addig gondolkodj rajta! – Az asszony máris visszament a konyhába, hogy előkészíthesse az aznapi vacsorát, majd szólt Kornélnak is, hogy megterítheti a vacsoraasztalt.
A háromtagú kis család tagjai szótlanul eszegettek. Aztán mindhárman estefelé lefeküdtek. Kornélnak még éjfélkor sem sikerült elaludni. Egyrészt a panel, akár egy szivacs beszívta és bent is tartotta az afrikai típusú, barátságtalan, pokoli meleget, másrészt a levegő legfeljebb csupán csak hajnaltájt frissült fel úgy ahogy. Kornél tehát alig aludt három-négy órát, aztán egy kis hideg tejeskávé máris rendbe hozta, és kedvenc csokis zabpelyhe.
– Tudod mit, ha megreggeliztél elviszlek a Balatonhoz! – kezdte pedzegetni anyja.
Kornél – hogy ne kelljen beszélnie –, továbbra is szótlanul gyűrte magába a péppé összeálló gabonapelyheket. Aztán fürdőszobába ment, hogy letussoljon, és megborotválkozzon, és igyekezzen elűzni lényéről az álmatlanság riasztó jeleit. Amikor frissen, letusolva, megborotválkozva kilépett a fürdőből szülei ténylegesen nem vicceltek. Már minden be volt pakolva, és elő volt készítve a nyári munkára.
,,Mi a fenét akarhatnak? És egyáltalán miért ennyire sürgős?!” – tette fel magának a kérdést, de nem jutott közelebb a tényleges megoldáshoz.
– Készen vagy aranygyerekem?! – szólt oda az apja.
Kornél bólintott párat.
– Akkor irány-horány! – azzal máris vitte le a két dugig megpakolt sporttáskát Kornél összes holmijaival.
– Na, mi lesz már?! Nem fogok itt éjfélig rostokolni! – igyekezett máris sürgetni őket a családfő.
– Meglásd, kincsem! Nagyon jól érzed majd magad! Pénzt keresel, és lehet, hogy új barátokat is fogsz találni. – igyekezett bátorítani felnőtt gyerekét az anyuka.
Kornél beszállt az anyósülésre. Apja a legtöbb esetben máris felrótta neki, ha végre valahára fáradtságot venne magán, és lerakná az átkozott jogosítványt, akkor akár még egyedül is mehetne, mert kölcsönkapná a kocsit. Kornél ezt elég nehezen hitte el, hiszen apja – világ életében –, senkiben sem volt hajlandó megbízni, még a tulajdon családtagjaiban sem.
A kis háromtagú család megkezdte különös vakációját a Balaton felé a kissé viharvert, és lepusztult M4-es autópályán, miközben kígyózó kocsisorban araszoltak végestelen végig, ameddig csak a szem ellátott.
Így is több mint két és fél óráig tartott mire nagy nehezen megérkeztek a Balaton partjára, ahol utóbb kiderült, hogy a családfőnek számos olyan barátja és kollegája van, akik között diákmunkát is szép szerével vállaltak el a felnőttes fiatalok.
– Hát akkor érezd magad jól fiacskám, és csak lazán, de azért legyen eszed! Kotont mindenesetre vegyél! – ha a szarkasztikus, fekete humort bármikor is tanítani lehetne, akkor ez a családfőre mindenképp érvényes.
– Ne is figyelj apádra kincsem! Érzed jól magad és keres egy kis pénzt! – puszilta arcon a kissé megszeppent felnőtt fiatalembert az anyja.
A két szülő már ki is pakolta Kornél holmijét és a két vaskos sporttáskát, majd betették magukat az autóba és máris visszaautóztak a kora délelőtti csúcsforgalomban Pestre.
,,Hát ezek szépen magamra hagytak!” – gondolhatta Kornél, akit apja egyik habókos, régi kollegája szállásolt el, és megmutatta mi lesz az a bizonyos diákmunka. Mint később kiderült Kornélnak egy halsütődében kellett ,,gályáznia”, és amellett, hogy odakint is tomboló kánikulai meleg idő ígérkezett a kis egérlyukra hasonlító bódéban is volt vagy legalább hatvan-nyolcvan fog. A forró, kissé már avasodásnak indult növényi olajszag, és flekken és sültkrumplik, meg lángostészták illata terjengett, melyek könnyedén, és észrevétlen beitták magukat az ember munkaruhájába, és képtelenségnek tűnhetett még mosópor, vagy extra erős öblítőszerrel is véglegesen megszabadulni tőlük.
Kornélt meglepte néhány egyetemista és gimis barátja, akik szintén itt szoktak bulizni a változatos, és sokoldalú nyári fesztiválok alkalmával, és lejöttek, hogy egy kicsit lazuljanak.
– Hékás! Figyuzzatok ide! Az a kis nyominger Kornél is itt melózik! Nézzünk be hozzá! – javasolták.
Így történt, hogy egy öt fős baráti társaság férfi és női tagjai máris letelepedtek az X-alakú fából eszkábált asztalokhoz és kempingszékekhez és lángostól kezdve a sültkrumplin át mindent meg is rendeltek, amit csak az adott étlap tartogatott számukra.
Kornél – nem kis túlzással –, majdnem dobott egy azonnali hátast, amikor megpillantotta rég nem látott ismerőseit, és barátait. A dögös, napbarnított, helyenként lesült bikinis tündérekről már nem is szólva.
– Sziasztok! Hát mi meg hogy kerültök ide?! – kérdezte, miközben szervírozta számukra a megrendelt ennivalókat.
– Csak arra gondoltunk, hogy megnézzük hol melózól, és mit ad Isten! Éppen itt kötöttünk ki! Na, ezt kapd ki! – felelte az egyik kisportolt, bermudanadrágos férfi, aki úgy festett, akár egy fehérneműmodel, és minden szaván érződött, hogy szeret a középpontba lenni.
– Értem! Akkor finom étvágyakat! Ha kell valami csak szóljatok nyugodtan! – Kornél már éppen készült visszatérni az egérlyukméretű izzasztókamrába, amikor az egyik csinos, bikinis hölgy oda nem súgott valamit a bermudanadrágos férfinak.
– Ja, igen! Kornél, mikor is végzel itt?!
– Hát… talán a fél nyolc felé… valami gond van?!
– Nem csak tudod ezek a hús-vér bombázók szívesen eldumálnának veled, márha akadna egy pár perced!
– Fél nyolcig szól a munkaidőm, de meglátom a főnök mit akar! Sajnálom! – közölte, majd visszament, hogy újabb adagokat készítsen az újabb vevők számára.
Az öt fős baráti társaság tagjai – látszólag –, nagyon is jól elvoltak magukban. A férfiak többsége amint kiürítette és rögvest felfalta ennivalóját jéghideg sört kortyolgatva csobbant egyet a bokáig érő, homokos vízben, míg a bombázó hölgyek többsége jószerivel alig-alig ért a papírtányérjukon terpeszkedő rántott halhoz, vagy sült krumplihoz, és kíváncsian tekintgettek a büfé irányába, ahonnét valóságos ízorgiaillatok és egyéb szagok szálltak a magasba…
Fél nyolc előtt pár perccel jött a nagyfőnök ellenőrizni a kasszát, és egyúttal az aznapi esedékes bevételt.
– Szépen dolgoztál ma, kölyök! – veregette hátba a kissé megilletődött Kornélt a főnök. – Nesze, itt egy kis bulizós költőpénz! Aztán ne igyál sokat! Szevasz! – azzal nyomott húszezer forintot Kornél kissé zsíros markába, majd elviharzott terepjáróautóján az egész bevétellel, akár egy uzsoráscápa.
Kornél lezárta a kis büfét, és még az ajtót, és ablakokat is alaposan bespalettázta, ahogy tanácsolták neki munkatársai. Igaz kissé fáradt is volt az egész napos hajtás, meg lóti-futi után, de nagyon szeretett volna barátok közt lenni, így odabattyogott az X-lábú faasztalokhoz, ahol a bikinis bombázó hölgyemények még mindig kíváncsian személték őt.
– Sziasztok! Szép esténk van, nemde?! – köszönt oda félvállról. Megpróbált lazán, természetesen viselkedni, mégis nagyon zavarban volt, mert még nem zuhanyozott, és nem is tudott átöltözni, így olyan szaga lehetett, mint aki hónapokig nem fürdik.
– Szia, Kornélka! Annyira jól nézel ki! – áradozott több hölgy is.
– Hát, mi tagadás! Ti is nagyon csinosak vagytok! – telepedett le közéjük.
A legtöbb hölgy még csupán csak hallomásból hallhatott az egyetem furcsa ,,remetéjéről” ahogy egyesek Kornélt nagy tiszteletből emlegették, így éltek-haltak a vágytól, hogy minél több érdekes információt megtudhassanak róla.
A szokásos bevezető kérdések, minthogy: van-e barátnője? felesége? gyereke? stb. kérdések után előjöttek a szokásos történetmesélések a gyerekkor és a kamaszkor viszontagságaival. Kornél mivel nagy versmondó tehetőség hírében állott, és ízesen is tudott mesélni helyenként kissé kiszínezte élete sztoriját, amitől valósággal könnyekig meghatotta a hölgyekből álló társaság tagjait. Mély benyomást tett rájuk szilárd, kissé gyerekes és ugyanakkor naiv igazságaival és őszinteségével.
– Nagyon sajnáljuk, ami veled történt… – szólt közbe valaki, amikor a beszélgetés aprócska szünet miatt váratlanul kimaradt.
– Hát sajnos megtörtént, ezen már ritkán lehet segíteni! – jelentette ki.
Ha az ember találkozott Kornéllal – főként, ha nő volt az illető –, óhatatlanul is felébredt benne valami védelmező, anyatigrisösztön, mely minden nőt arra késztetett, hogy ezt a sebezhető, örökgyerek, nagyon kedves és barátságos embert mindenképp megkell védeni a rideg, számító, vagy épp manipulatív világ gaztetteitől, vagy – legalább is –, mindenképp muszáj volna elősegíteni, hogy optimistább és egészségesebb közérzete lehessen.
Késő estig maradtak a tó partján, amikor valaki felvetette, hogy zsenge mély az éjszaka, így jó volna, ha egy felkapott szórakozóhelyen folytatnák az ismerkedést, ám mivel Kornélnak holnap is munkanapja volt, így udvariasan hárítva úgy döntött, hogy szállására megy, és igyekszik alaposan kialudni magát.
– Jaj, öreg harcos! Ne izélj már! Csak egy kis buli az egész! Így is hajnali háromkor már ágyban lehetsz! – vetették fel a férfiak.
– Sajnálom, de nem lehet! Holnap megint borzasztóan korán kelek, és nem akarom, hogy megszóljanak amiatt, hogy fáradt, és kialvatlan vagyok! – jegyezte meg.
– Oké, öreg haver! Te tudod! Akkor további szép estét! – búcsúztak tőle, majd ki-ki indult a maga dolgára.
A hölgyek közül néhányan még szívességből el is kísérték, és rengeteg mindent megtudtak életével kapcsolatban.
Amikor másnap kora reggel megszólalt a telefon és Kornélt anyja hívta fel, hogy érdeklődjön, hogy s mint találja fel, és önállósítja magát a dolgos hétköznapokban felnőtt fia Kornél vidáman, elégedetten, és kiegyensúlyozottan igyekezett közölni anyjával, hogy talán jó úton halad afelé, hogy igazi, és őszinte barátokat, és emberi kapcsolatokat alakíthasson ki.
