Hétfő
Kora délelőtt járt az idő, kint tombolt a hőség, ahogy ez júniusban szokás. Kotorászott a ruhái között, melyik a legszellősebb, amiben el tud menni a sarki boltba alapélelmiszerek beszerzése céljából.
18 éves lakótársa még húzta a lóbőrt, nem számíthatott a segítségére, délután iskola, örül, ha oda eljut, s előtte neki a bankba. Mivel a sarki bankfiókot épp felújítják, a távolabbiba kell gyalogolni, s odáig Bell képtelennek érezte magát elmenni, de a bevásárlást meg tudja oldani. Ami aztán sikerült is, a postát is kibontotta, intézkedett a tartalmukra vonatkozóan, majd megnézte az íméljeit. Kapott egy levelet az egyik legkitartóbb rajongójától, aki mostanság Bell ősrégi amatőrszínházi felvételeit nézegeti. Feltette azt a kérdést, miért nem lett színésznő?
Amint a válaszon gondolkodott magában, arra jutott, hogy a kérdés úgy lenne pontos, miért nem lett színésznő sem? Miért nincs egy felsőfokú végzettsége?
18 évesen nem jelentkezett a Színművészeti Főiskolára (akkoriban, az átkos rendszerben, a múlt században, még nem egyetemnek hívták a színi tanodát).
Három oka volt ennek.
Az egyik, és a legmeghatározóbb a kissebbségi komplexusa volt, melyet gyerekkorában sikerült beszereznie a bátyja hatására, akit ő imádott és istenített. Ő miatta gondolta magát kövérnek, csúnyának, butának is, holott egyik sem volt. A fiúk ugyan már akkor is imádták, rajongtak érte, versenyeztek az iskolatáskájáért, a kegyért, hogy ki viheti neki haza, mellette battyogva. De ő mindig azt hazudta magának, ez csak véletlen. Jó tanuló volt, példás magatartású, mindenféle versenyeket nyert, iskola büszkesége volt (legalábbis általános iskolás korában, míg el nem kezdett pubertálni, s lázadni). A nagy számok törvénye mégsem tudta legyőzni az isteni ítéletet. Még 18 évesen is azt gondolta, úgysem vennék fel, akkor minek odamenni, megaláznia magát?
A második, szintén nyomós ok az akkori kapcsolata volt. Már több, mint fél éve együtt jártak, Bell azt hitte, ő a világ legszerelmesebb viszontszeretett embere. A fiú kétségbeesve könyörgött neki, hogy ne menjen felvételezni, mert úgyis felveszik, és akkor a fővárosban fog élni, nem fognak tudni minden nap találkozni, el fogják egymást veszíteni. Az csak mellékes fintor, hogy a fiú nem sokkal később elhagyta egy szőke bombázóért.
A harmadik érv a nemfelvételizés mellett anyagi volt. A szüleitől akkor már külön élt, dolgoznia kellett a létfenntartásáért, nem iskolába járkálnia.
Eltelt néhány év, túl volt az első szülésen, de az első váláson még nem, az húzódott, mint a rétestészta, mivel a férje nem akart válni. Adminisztratív munkakörben dolgozott, s az egyik kolléganője, ki néhány évvel alatta szerezte meg a középfokú könyvelői és pénzügyi végzettséget, kitalálta, hogy jelentkezzenek a számviteli főiskola levelező tagozatára. A munkahelyük támogatta az ötletet. Bell akkori élettársának volt egy matematika tanár barátja, aki ingyen vállalta, hogy felkészíti a jelentkezésre. Néhány együtt töltött óra után a tanár ezt mondta neki:
– Nincs baj az eszeddel. Fel tudnálak úgy készíteni a felvételire, hogy fel is vegyenek. De azt vettem észre, hogy már több időt töltünk József Attilával, mint a matematikával. Ami nem baj, mert én élvezem ezeket a humán beszélgetéseket veled, de a számvitel nem neked való. Nincs szükséged rá. Foglalkozz az irodalommal, írjál még verseket. Ami nem érdekel, azzal felesleges foglalkoznod. Jelentkezz magyar szakra inkább.
Bell fellélegzett, megfogadta a tanácsot, nem adta be a jelenkezést a számvitelire.
Néhány évvel később igen jó barátságba került az akkori szomszédasszonyával, aki egyre többször vállalta a kisiskolás fia felügyeletét. Így elkezdett felkészülni a magyar felvételire. Aztán eljött a jelentkezési határidő. Kezében két csekkel ment be a postára. Az egyik egy határidős közmű számla volt, a másik a jelentkezési díj. Sorára várva, toporogva rakogatta egyik kezéből a másikba egyiket, másikat, mivel a pénztárcájában csak az egyik kifizetésére járó fedezet volt. S mikor ott állt a postáskisasszony előtt, a közműszámlát nyújtotta felé.
Az évek teltek, már jogi területen ténykedett, s elsőszülötte sem igényelt már szoros felügyeletet. Így az a botor ötlete támadt, hogy megszerzi a papírt a tudásához. Beadta a jelentkezését a jogi egyetem jogi asszisztens szakára. Nem volt bejelentve egyik ügyvédi irodába se, ahol dolgozott, így felvették államilag finanszírozott nappali tagozatra, mivel oly jól teljesített, s oly jó volt az érettségi bizonyítványa a humán tantárgyakból.
Csak úgy dőlt a pénz hozzá. 2 irodában dolgozott feketén, felvette a munkanélküli segélyt és még az ösztöndíjat is. Közben megalakult az amatőr színház is, melynek írta a darabokat, készítette a jelmezeket, díszleteket, esténként próbák, előadások. De egy idő után úgy érezte, nincs mindenre energiája, ideje, ki fog pukkadni, vagy végkimerülésben eldől és feldobja a bakancsát.
Dönteni kellett. Valamit kidobni az ablakon. A gyereket nem lehet. Munkahelyeket sem, hisz valamiből élni kell. A hobbiját, a színházat soha, végre azt csinálhatja, amire mindig is vágyott, színpadon illegetheti magát mindenféle szerepekbe bújva. Így az egyetem repült. A harmadik félév UV-jára már el sem ment.
S most itt ül a hatodik évtizedében egy lesötétített lakásban, míg kint mindent elural a hőség, ahová nincs kedve kilépni, bár valójában nem a meleg miatt, ez csak egy elfogadható-érthető-normális indok, és már csak úgy tud egy új szót megjegyezni, ha azt felírja az asztali naptárjára, s naponta többször ránéz. Egy új szó egy hét. Ugrott a nyelvtanulás vagy bármilyen egyetem. Ez is az egyik igazsága ennek a hétfői napnak. Nem kell feltétlenül egyetemre járni ahhoz, hogy tudás birtokába jusson az ember.