Aliz sokáig nem tudott mit kezdeni azzal a gondolattal, miszerint: neki is előbb-utóbb kénytelen-kelletlen muszáj kivennie a részét a szűkebben vett családi tradíciók köreiből.
– Édes kislányom! Mikor lesz a várva várt nagy nap?! Készülhetünk már a nagymamáddal?! – kérdezgette jóformán naponta rendszeres gyakorisággal folyamatosan aggódó anyja, akinek a tüsténkedése kezdett kicsit a ciki és a vicc kategória határmezsgyéjén mozogni.
– Anyu, lény szíves! Azt hadd döntsem el én! – jelentette ki határozottan Aliz, s inkább máris elment otthonról, hogy egy-két csajos barátnőjével megigyanak valamit a belvárosi koktélbárban, vagy lazulva kidumálják a velük történt dolgokat.
– Egyáltalán nem értem, hogy mit túráztatod magad, édesem? Ha van hozzá kedved akkor vágj bele a házasságba. Jó kis buli, annyi szent! – jegyezte meg koktélját iszogatva az egyik kétgyerekes anyuka, aki senkit sem lepett meg, hogy kifogott magának egy dúsgazdag vállalkozó üzletembert, és napjai legnagyobb részét a vásárlás, és a csacsogás töltötte ki.
– Bárcsak minden egyszerűbb lenne édes Annamari! – válaszolta Aliz, miközben nagyokat sóhajtott.
– Anyukádat megértem, de az ég szerelmére, már felnőtt csajszi vagy, akinek azért nem ártana önálló hibákat is elkövetnie. – vette fel egy másik szexis hölgyemény, aki viszont előszeretettel használta ki, és manipulálta önmaga körül az embereket kedvére, és persze semmi erkölcsi, vagy lelkiismeret-furdalást nem érzett.
– Csajok, csajok! Álljatok le! – intett le mindenkit, mint valami döntőbíró egy vagány barnahajú szépség. – Nem gondoljátok, hogy ez Aliz egyedüli döntése?! Mi csupán csak közreműködő felek lehetünk ebben a buliban!
– Na látod ebben tökéletesen igazad van édesem!
– Jaj, fogd be! – intette le.
A csajos barátnők aztán késő estig eldumcsizgattak, amikor is aztán a gyerekes anyukáknak máris megszólalt az okostelefonjuk, és ez volt a figyelmeztetés, hogy immáron szülőkként is kötelezettségeik vannak, és hiányoznak csemetéiknek.
– Bocsika, csajszik, de az a nagy helyzet, hogy most mindenképp haza kell csörögnöm, mert hiányol a kisfiam! – jelentette ki dagadó büszkeséggel az egyik bombázó, kifogástalan alakú anyuka.
– Kicsit irigyellek Izám! Tökéletes pasi, és fantasztikus család! Nem lehet okod panaszra!
– Ha csak azért nem, mert Matyika ki nem állhatja a nullkalóriás spenótfőzeléket!
– De miért nem olyan kajákat adsz szegény kissrácnak, amit kivételesen még szeret is! Miért kell ilyen gagyi, gusztustalan masszákkal tömnöd a szerencsétlent?! – vetette fel valaki.
– Azért te fapicsa, mert most még fejlődésben van a kis szervezete! Na én léptem! Pá! – köszönt el nagy sietve, majd beült férjétől kölcsönvett négykerék meghatású, méregdrága terepjárójába és máris elhajtott.
– Hát csajok, lassacsán szerintem mi is indulhatnánk, mert speciel az én pasim sem igen szereti, ha sötétedés után esek haza, akár egy szakadt mosógatórongy. – javasolta egy másik dögös, szexis hölgyemény.
– Most meg mi a jó Istent kell neked össze-vissza paráznod, mi?! Ha tökös csajszi lennél leszarnád az egész világot. Ehelyett most úgy viselkedsz konkrétan, mint aki egyenesen képes meghunyászkodni a két lábon járó here pacákja előtt.
– Szandikám már ne haragudj, de ez nem volt szép beszéd! Akkor én mentem! Drága Aliz! Ne idegeskedj, és aggódj feleslegesen, az élet meglásd helyrebillenti a dolgokat! Puszillok mindenkit! – utolsó koktélját is felszürcsölte és ez a nő is távozott a csacsogó partiról.
Már csupán csak Aliz maradt, és alig két kisgyerekes anyuka, akiket különösképp bizony egyáltalán nem zavart, hogy odahaza – minden valószínűség szerint –, várják őket családtagjaik.
– Azt hiszem jobb, ha én is elindulok csajok, mert holnap borzasztóan korán kelek, és nem szeretném, ha a főnököm máris leordítaná a fejemről a bőrt is.
– Látod! Pontosan erről beszéltem! Mi a francér’ engeded, hogy kihasználjanak?!
– Azért drága Anna, mert ha visszabeszélek nemhogy fizetésemelést nem kapok, de a cég történetében páros lábbal ki fognak rúgni.
– Te figyelj csak, Aliz! Mikor is fordult elő veled utoljára, hogy komolyabb előléptetéssel kelett számolnod?! – kérdezett rá kíváncsiság gyanánt a másik nő.
– Hát, most hogy fejben számolok, megvan annak már legalább öt-tíz éve is! – vágta rá.
– Na látod, kisanyám! Nem vagy eszednél! Tudod mikor tűrném én el, hogy csicskaként ugráltasson akármelyik hímsoviniszta seggfej. Azt már nem! – még egy ütős koktélt gurított le, és nem zavarta, hogy kicsit fejébe is szállt az ital, hiszen egyre szókimondóbbá vált.
– Tökéletesen igazad van! De muszáj meghúznom magam, mert szükségem van az átkozott pénzre, és ti is nagyon jól tudjátok, hogy a mostani világ sajna így működik. Ha visszaugattok holnap már a kutyának se kellettek. Én pedig azért nyugis, békés, nyugdíjas állást szeretnék még magamnak legalább tíz évig.
– Erre hadd ne mondjak semmit!
Hármasban jókat nevetgélve léptek ki az exkuzív koktélbár épületéből. Közöttük is a legjózanabb Aliz volt, ő viszont már megint otthon felejtette kocsikulcsait, de semmi vész, mert barátnői közül valaki máris leintett egy Uber taxit, ami egyenesen hazarepítette őket.
Amikor Alizék panellakásához értek a két csajos barátnő megígérte, hogy közel a napja, amikor majd újból találkozni fognak, és csajosan ,,összeröffenek” megint, ám Aliz azért már pontosan tudta, hogy akiknek családjuk van roppant elfoglaltak, és nem szakadhatnak el kötelezettségiktől.
– Majd még talizunk csajok! Aztán csak óvatosan hazafelé!
– Igen, mamikám! Te is vigyázz magadra és válaszolsz vissza a seggfej főnökeidnek! – vágták rá mindketten az autóból beszélve, aztán a taxis mindkettővel megindult a koromsötét éjszakában.
Aliz csöndesen nyitotta ki az ajtót, és hangtalanul, lábujjhegyen pipiskedve igyekezett beóvakodni a fürdőszbába, hogy kiadós zuhanyt vehessen, mert anyja már régen lefeküdt a hálóban. Aztán nagyon kényelmes alvó ruhát vett fel, és visszalopakodott szobájába, hogy átadhassa magát a zsongító álmoknak.
Másnap aztán reggel háromnegyed nyolc felé ébredt. Gyorsan ellenőriizte bejövő elektronikus üzeneteit, és közösségi média felületeit, majd még elvégzett némi papírmunkát a következő fél tízes konferenciáig, aztán úgy döntött kedvenc csokis müzlijéből készít magának egy kiadós adagot.
Később megcsörrent az okostelefonja.
– Szia bébi! Na, milyen volt a tegnap esti lazulás a csajokkal? – kérdezte egyik férfi ismerőse, akivel jóformán már gyerekkoruk óta ismerték egymást, és tudtak kicsinyes titaikról.
– Szia neked is Ádám! Ma nem dolgozol? – kérdezett rá nyíltan, mert tudvalevő volt, hogy férfiismerőse azt szereti, ha kevés munka van, és több haszon anélkül, hogy akár a kisujját is meg kellene mozdítania.
– Most mit nyaggatsz már megint, bébi?! Esküszöm mindenre, ami szent, meg anyám életére is, hogy ma melózni megyek, és holtfáradtan fogok hazaesni. Így már megfelel a válasz?!
– Hazudsz, akár a vízfolyás! Ha az ötös lottót ennyire könnyedén meglehet jósolni soha a büdös életben nem volnának anyagi gondjaim.
– Miért?! Talán most leszállóágban vagy?
– Ádám! Légy szíves! Egyébként meg semmi közöd hozzá! Remélem anyukád azért jól van! Nagyon vigyázz a szüleidre, mert ők tényleg pótolhatatlan emberek!
– Köszi kis tubicám! Te is! Aztán majd talizunk valamikor! – felelte.
– Hát… reméljük! Kellemes napot!
Aliz mindig megfogadta magában, hogy meglátogatja imádott nagymamáját, de a szinte mindig stresszes, rohanós, pörgős időbeosztás ezt szinte sosem tette lehetővé. Aztán rászokott – önmagával szemben is –, az ún. kegyes hazugságok, vagy épp kifogásgyártásokra. Majd eljön az idő, amikor naponta ellátogat a külvárosi kertvárosba, és akkor minden rendben lesz.
Az idős özvegyasszony azonban betegeskedni kezdett. Magas vérnyomása mellett nyirokmirigy ödémás, donga lábaival is tétován, botladozva járt, sokszor kellett megállnia egy-egy nehezebb út után, és ez aggodalomra adott okot.
Aliznak viszont megvolt a tulajdonsága hozzá, hogyha akart tudott kőkeményen makacs szamár is lenni, aki ha eltökélt valamit, azt tűzön-vízen át végigvitte. Most autóba pattant, és bár utált vezetni eldöntötte, hogy már a kora hajnali forgalomban elmegy a mamához.
Az utazás két és fél órát vett igénybe, és reggel nyolc órát kongatott a kis kertváros harangja, mikor Aliz bekanyarodott nagymamája hangulatos utcácskájába. Leállította a kocsit, miközben rögtön látta, hogy az idős asszony éppen kertészkedik, vagy gyomlálgatós kedvében van.
– Szia nagyi! Hát hogy vagy? – kérdezte miközben besétált a kiskapun át és szó szerint magához ölelte hosszasan az idős asszonyságot.
– Hát mindig van mit csinálni, dolgozni ebben a fárnya kertben! – vélekedett az özvegy. – Nagyon régen nem jártál már itt!
– Tudom, és kérlek ne haragudj rám, de sajnos az utóbbi időben egész egyszerűen alig maradhatott időm bármire is. – érezte saját hangjában, hogy mentegetőzik, és ezt az idős asszonyság sem szerette, mégis most kivételesen elnézte neki.
– Éhes vagy, kicsim?! Van finom baracklekváros kenyerem, amit kiskorodban is úgy szerettél!
– Az most nagyon jólesne nagyi! – karonfogva mentek be a tágas nyári konyhába, mely közvetlenül egy toldaléképületben kapott helyett közvetlenül a takaros családi ház mellett.
Aliz szájában érezte a gyerekkor zamatos ízeit, és valósággal azonnal könny szökött a szemébe, hogy a sokszor agyonzsúfolt hétköznapjain szinte alig-alig marad ideje még arra is, hogy kiélvezze az élet egyszerű, apró örömeit.
– No, és mesélj csak, édes lányom, hogy alakulgat a városi életed?! – Az idős nő szándékosan használta a ,,városi” szót ezzel is utalva, hogy kicsit neheztel azért, amiért Alizék a nyolcvanas évek végén beköltöztek a városba.
– Szerintem jól, csak tudod állandóan munkában vagyok, és rengeteg elfoglaltságom akadt az utóbbi időben.
– Meglásd minden rendbe fog jönni! – bizalmas mosolyt küldött feléje a nagymama.
– Te hogy érzed magad?! Mármint egészségügyileg? – tért a lényegre.
– Éppen a héten voltam vérvételen, és azt mondták hogy vesekövem van, és az egyik vesém zárlatos, mert több vizet kellene innom.
– Na látod, nagyikám! Ez pontosan így igaz! – Azonnal felkelt az asztaltól, és máris a kis mosdóhoz ment, és engedett friss hidegvizet a mamának. – Ezt most rögtön tessék meginni, még akkor is, ha nem vagy épp szomjas, mert muszáj.
Az idős asszony engedelmeskedett a kérésnek, bár nem szívesen.
– Nagyon hiányzik az élet nyugodtabb, és elviselhetőbb ritmusa a mostani életemből. – vallotta be egy kis idő múltán.
– Hát akkor nincs más hátra édes lányom, mint szabadságot kivenni, és elmenni egy kicsit nyaralni, hogy feltöltődhess.
– Bárcsak ennyire egyszerű volna az egész, de az élet játékszabályait – úgy hiszem –, nem feltétlenül az emberek írják.
– Ugyan, kislányom! Ne beszélj butaságokat! Tessék cselekedni, ha boldogtalan vagy, vagy lelkiekben kimerültél! – Az idős nagymama talpraesett és rendkívül gyakorlatias asszony hírében állt a környéken. Szinte alig akadt ember, aki ne ismerhette volna.
– Azt hiszem igazad van, nagyi! Jövőhéten ki is veszek egy teljes hét szabadságot! – Aliz megpróbált mosolyogni, és boldognak, kiegyensúlyozottnak látszani, mert a nagymama ezt kicsit még el is várta.
– Ez a beszéd édes lányom! Most pedig főzzünk valami finomat! Meglásd a főzés mindenkire jótékony hatással van.
Az ebéddel hamar el is készültek, majd jóízűen meg is ebédeltek. Kora estig beszélgettek egymással, és tettek-vettek a nagy családi házban, ahol mindig volt sok tennivaló. Aliznak kicsit a szíve szakadt meg, amikor estefelé megint autójába ült, és haza kellett mennie.
– Nagyon vigyáz magadra nagyikám! Csak óvatosan végezd a munkát, és szigorúan tartsd be az orvos utasításait. – hosszasan megölelte az idős asszonyt, és megpuszilgatta arcát, majd beült autójába és hazament, miközben egy jelentős könnycseppet azért elmorzsolt kézfején.
Következő héten ténylegesen megfogadta nagymamája tanácsát és egy hét teljes vakációra ment. Úgy képzelte, hogy jó lenne valami tengerparti helyre elutazni, de egyedül nem sok kedve volt hozzá, végül úgy döntött jobb lesz neki a nagyinál, és így legalább sokat segíthet az idős asszonyságnak is.
