Gergely bácsi bányász volt, most már nyugdíjasként éli napjait. Jól megtermett, hiszen két méteres magasságával, fekete posztó mellényében, az orra végére biggyesztett kerek szemüvegével, mindig a szája szélén billegő szivarjával, – amit persze sosem gyújtott meg, inkább csak rágcsálta, hogy érezze a dohány ízét – kitűnt a tömegből. A faluban mindenki ismerte, és makacsságáról, magának valóságáról, és fura ötleteiről volt híres. Tíz percnél többet soha senkivel sem tudott beszélgetni. Mióta nyugdíjba ment, kialakult benne egy megmagyarázhatatlan szenvedély, amely teljesen a hatalmába kerítette. Ennek az őrült vonzerőnek az volt a lényege, hogy egész napokat töltött a falu főterén álló magas domb tetején. Ott leült egy padra és a kissé távolabb elterülő óriási síkságot bámulta.
Egész napokat töltött így, miközben csodálta az évszakok és a színek változását. Ha behunyta a szemét, jól látta, hogy a búza színe a március puha zöldjétől, a július aranyáig hogyan változik. Megbabonázta a búza látványa, amely a tavaszi szélben hajladozva óriási zöld hullámzó óceánnak tűnt. Észrevette az ősz frissen felszántott földjének sötétbarnáját vagy a tél szürkeségét, esős időben pedig a pocsolyák csillogását, amelyek aztán napokig megmaradtak. Ámulva nézte amikor a csodálatos naplementék fényes vörösre festették az eget, amely napnyugtával lila színűre, majd lassan, mint amikor a szobában lekapcsolják a villanyt, feketére váltott.
Azok a falubeliek, akik látták, hogy mindig ott ül mozdulatlanul, csukott szemmel a főtéren, aggódó tekintettel figyelték. Igaz, időnként ő is meglepődött saját magán, de mégis egyre gyakrabban érezte azt, hogy csak a fejében kialakított világban érzi jól magát. Képes volt mindentől és mindenkitől függetleníteni magát. A külvilág történései nem igazán érdekelték.
Nem gondolt semmire, legkevésbé a feleségére, aki állandó figyelmeztetgetéseivel már – már az agyára ment.
-Túl sokat eszel. Ne igyál! Ne dohányozz! Megfogsz betegedni! – hajtogatta folyamatosan.
Nem foglalkozott az asszony intelmeivel, és ugyanúgy elfelejtette, mint a világháború alatt a harc során eltöltött éveket, meg a bányában végzett kemény munkát, amikor a hosszú sötét és végtelen alagutakban termelték a szenet.
Ez a hely a főtéren annyira fontos lett neki, és hogy esős napokon is ott lehessen, beszerzett egy vízhatlan takarót, amelyet leterített a padra, hogy leülhessen, és egy nagy kék esernyőt, hogy ne ázzon. Szerette ezt a tájat, szóval Gergely bácsi annyira boldog volt, mint talán még soha életében. Egy tavaszi napon kora délután sikerült ott ülve elaludnia, szerencsére nem esett le a padról. Másnap ugyanúgy. Csodálatosnak érezte, hogy ha elalszik, gyönyörű képekkel álmodik, és amikor felébredt egyáltalán nem zavarták az éppen akkor szeme elé táruló valóság képei.
A falusiak látva, hogy mennyire ragaszkodik a szokásához, senki sem próbálta visszatartani. Elkönyvelték magukban, hogy biztosan megőrült az öreg. A nők, és gyerekek, akiknek át kellett menniük a téren, ha tudták, megváltoztatták az útjukat, hogy kikerülhessék. Ha mégsem, akkor pedig a közelében felgyorsították a lépteiket, mintha félnének, hogy megszólítja őket.
Mint minden évben a tavasz után jött a nyár, majd az ősz és utána tél. Egy reggel Gergely bácsi fel akart kelni az ágyából, de nem ment. Gyengének érezte magát, és visszafeküdt. Halkan szólt a feleségének.
-Éva, beteg vagyok, gyere.
Amikor aggódó felesége meglátta, azonnal felhívta az orvost, aki hamarosan meg is érkezett. Alapos és hosszú vizsgálat után a doktor felállította a diagnózist: kétoldali tüdőgyulladás, és teljes pihenést rendelt el.
A napok múltak, Gergely bácsi szedte a gyógyszereket, de nem javult, sőt még rosszabbodott is az állapota. Még akkor sem panaszkodott, amikor magas láz gyötörte, és a csontjai elviselhetetlenül fájtak. Egész nap lehunyt szemmel feküdt az ágyában.
A faluban is híre ment, hogy a napjai meg vannak számlálva és már a feleségét sem ismeri fel. Ahogy ilyenkor általában lenni szokott a barátok, a közeli ismerősök meglátogatták és egymás között beszélgettek.
-Mindig jó ember volt, egyenes, őszinte, még akkor is, ha az utóbbi időben, mióta nyugdíjba ment, kissé furcsa lett.
-Látjátok, még csak nem is nyitja ki a szemét, ki tudja mennyit szenvedhet – mondták.
-Jó ember, de olyan furcsa és borzasztó, mert senki sem tudta mit csinált egész nap ott a padon. És évről – évre minden nap, ha esett, ha fújt, ugyanott volt.
Senki sem vette észre, hogy ő ott ágyban fekve csukott szemmel is nagyon boldog volt, mert gondolatban újra élte az elmúlt nyugdíjas éveinek minden színét, árnyalatát és minden pillanatát. Csak néhány perccel azelőtt, hogy útjára röpítette volna a végső mozdulást, megértette a színek iránti rajongásának igazi okát.
Negyvenöt évig napi tizenkét órában a bányában dolgozott, a sötét és levegőtlen alagutakban vájták a szenet, melynek éjfekete színe a szemébe égett és örökre megmaradt. És oly sok év után már nem tudta elviselni a feketét, vágyott, mi több igényelte az élénk és különféle színek látványát. Szóval élete utolsó éveiben újra tervezte, és mintha pótolni szerette volna az elveszített idő színeit.
Gergely bácsi hirtelen pislogott egyet, majd jól láthatóan kinyitotta a szemét és érthetően azt mondta, hogy: – Értem!
Közvetlenül utána nagyot sóhajtott, és meghalt, óriási űrt és kíváncsiságot hagyva éppen az ágya mellett álldogálókban, mivel most már sohasem magyarázza el nekik, hogy mire gondolt, vagy inkább mit értett az „Értem” szó alatt.
