„Igazából nem kerestem a szerelmet. Csak úgy befurakodott az életembe. Jött, látott, és győzött. Észrevétlenül, csendesen, titokban. Már lemondtam róla, hogy egyszer még átélhetek hasonló érzést, mint valamikor ifjúkoromban. De ez valahogy más volt. Már nem voltak titkok, kételyek, elvárások. Csak az eufória érzése, ami mindent felülmúlt és betöltött minden egyes másodpercemben. Sejtjeimben éreztem a boldogságot, a bizsergést, a vágyat. Éreztem, hogy végre valaki engem szeretne boldognak látni. Valakinek fontos vagyok a világban. A legfurcsább az volt az egészben, hogy nem én voltam a „vadász”, hogy becserkésszem az áldozatomat, mint annak idején, amikor kiszemeltem a nekem tetsző fiút és úgy alakítottam a dolgokat, hogy észre vegyen. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érkezett életembe egy derűs őszi napon a „késői tavasz”. Észre sem vettem és már benne voltam a kalitkában, amelyből nem igazán akartam szabadulni. Mert édes kalitka volt ez. Ismeretlen, de mégis komfortos, bizalmat ébresztő és bizsergető. Az első pár napban azt gondoltam, hogy ez csak valami kandi kamerás felvétel lehet, mert velem ilyen nem történhet meg. Tekintettem jobbra-balra, hogy valóban az én irányomba irányul-e ez a szeretetteljes figyelem? Aztán néhány nap után megbizonyosodtam róla, hogy igen, engem tüntet ki valaki a figyelmével, szeretetével. Egy olyan férfi, akit még látásból sem ismertem azelőtt.
És ezután elkezdődött a lavina. Naphosszat üzeneteket váltottunk, és a találkáink is sűrűek voltak. Titkosak, olykor pajzánok is, de a beteljesülésig nem jutottunk el. Vidámak voltunk, mosolygósak és szerelmesek. A pillangók a gyomrunkban nem tudtak egyhelyben megülni, állandóan izegtek-mozogtak. A napjaink új értelmet nyertek. Új terveket szőttünk és felfelé a csillagokba néztünk. Forogtunk, forogtunk a telihold fényében egymás karjában egymás ajkán csüngve. Aztán hirtelen felébredtünk tündérálmunkból. A múltunkat nem mertük eldobni és közös új életet kialakítani. De kiemeltük egymást az izzadságszagú szürke hétköznapokból. Hacsak néhány hónapra is, de visszakaptuk az önbecsülésünket. Már ezért is megérte. Újból értékesnek, szerethetőnek éreztük magunkat. Ma már gyógyító homály fedi románcunkat, azt a románcot, amely igazából talán sohasem hűl ki, és emlékeinkből sem törölhető ki. „