A híd
Bárdoska Lara minden vágya az volt, hogy elkerüljön otthonról. Végre a maga lábára állhasson, maga mögött tudhassa azt a tizennyolc évnyi múltat, melyet akkor oly silánynak, értéktelennek hitt. Le akarta rázni magáról azt a ragaszkodó, túlzó szeretetet, mely körülvette, azt a folytonos kényszeres bizonyítási vágyat, amit ólomsúlyként cipelt magában. Nem akart beállni a sorba, abba a megszokott sorba, amely mindig azzal kezdődött: itt az ideje…férjhez menni, gyereket szülni…és folytathatnám, mert hát akkoriban a falusi vidéken igen mélyen meggyökerezett a múlt.
Őt azonban hajtotta valami, valami ott legbelül. Mást akart, más akart lenni, lázadt a saját sorsa és önmaga ellen is. Aztán érettségi után főiskolára ment, mert hitte, hogy számára ez lesz a kiút. A nagyvárosi élet, a szabadság íze, az újonnan szerzett menő barátnők az ismeretlen édes íze teljesen magába szippantotta Larát. Otthoni látogatásai egyre ritkábbak lettek, a gyerekkori barátok, barátnők elfeledni látszottak. Azokon a hétvégéken, melyeket otthon töltött már hiba próbált újra ott lenni, újra a régi lenni, valahogy nem ment neki. Nem volt már ugyanaz a lány, akire érettségi napján büszkék voltak a szülei, testvére, rokonság. Aki majd első diplomás lesz a családba.
Körülötte mindenki látta a változást, amit Lara is érzett, de még önmagának sem akart beismerni. Ott volt benne a kudarc érzése, annak a felismerése, hogy azok csalódtak benne, akik eddig a végtelenségik szeretették a szülei és imádott nagyanyja. A kiábrándult tekintetükben még meg-megcsillanni látta az aggodalom és a szeretet halovány sugarait, amikor elindult otthonról, abban az új világba, amelybe belecsöppent, amelyben nővé érett. Ott várta valaki, akiben bízott, elhitte, hogy ő az egyetlen, kivételes nő az életében. Érte bármire képes volt. A főiskolai előadásokra sem járt be rendszeresen, hanyagolta a tanulást. Ott ült az albérleti szobájában és Őt várta. Őt, aki miatt hidakat égetett fel maga mögött. Oly annyira, hogy még az otthoni hidak is porrá égtek, mikor azon az utolsó karácsonyon elindult otthonról. Karácsonykor, aminek a szeretetről a családi összetartozásról kellett volna szólnia. Ott, akkor mindenkinek arról szólt. Az a tizennyolc együtt töltött karácsony a családdal, azokkal, akik felnevelték, óvták, szeretették, bíztatták, erősítették lelkében a családi kötelék fontosságát. A ragaszkodást, kötődést, oda ahova tartozik, azokhoz, akikben feltétel nélkül bízhat, kik minden elvárás nélkül szeretik őt. Lara nem akarta ezt érezni, csak menni akart, vissza az albérletbe, hogy majd a szilvesztert Vele együtt tölthesse. Egyedül volt a lakásban. A lakótársai is hazautaztak az ünnepekre, majd csak január nyolcadika körül jöttek vissza. Lara már alig várta ezeket a napokat. Mindent előre eltervezett. A szilveszter estét, az azt követő napokat, az éjszakákat. Vacsorát készített, megterített, gyertyákat tett az asztal köré és apró kis szívecskéket vagdosott ki, majd a hálószoba ágyára nagy gonddal kirakta: Boldog újévet szerelmem- 1983. Alapos gonddal készült: égőpiros fehérnemű, melyet egy fekete csillogó, mély kivágású mini ruha takart. Már tizenegy is elmúlt és Lara egymás után szívta a cigiket, megbontott egy üveg bort, melyben már csak egy ujjnyi maradt addigra. Végső elkeseredésében Frank Sinatrát hallgatta. Az ő hangjában mindent hallani lehetett, Bob Dylen szerint: „a halált, Istent és az Univerzumot.” Lara aznap este az Univerzumra vágyott leginkább. Szemei égtek, de nem a cigifüsttől, hanem már a második kiadós sírás miatt. Az éjfél is egyedül találta, a gyertyák már leégtek, a vörösbor elfogyott, így a maradék pezsgőt bontotta fel és azzal köszöntötte az újévet, magányosan. Gondolatok ezrei cikáztak agyában, hogy Ő vajon hol van, miért nincs itt, mi történhetett… míg végül egyóra után végre elaludt.
Másnap teljesen kimerülve, magányosan ébredt. Egyre türelmetlenebb lett, majd ismét a pohár után nyúlt. Teltek a napok, nem változott semmi, ha csak annyi nem, hogy lement a sarki boltba, hogy újra töltse az italkészletét. Már január nyolcadika volt. Lara szabályosan beleragadt az alkoholba. Váratlanul megszólalt a csengő. Majd szétvetette az öröm, igen, végre, megjött! Azonban ismét csalódott, csak a postás hozott egy levelet. Remegett a keze, maga sem tudta, hogy az alkoholtól, vagy az izgatottságtól, amikor meglátta az ismerős betűket. Idegesen tépte fel a borítékot:
Drága Larám! Soraim most munkálatlanok lesznek. Mikor utoljára rád néztem szemem magamba nézett, beszéltem mindenről. A szavak nem ölték meg az utat, mit maguknak vágtak. Nem volt már út csak a szemek maradtak, test és a nyugalom. Emlékszel arra az éjszakára, mikor a szél beleharapott az ablakainkba? Az utolsó harapások is akkor voltak kettőnk között. Az utolsók és az elsők. Mert foggal lehet már csak összeszorított foggal lehet kibírni, ami ezután, lesz. Majd emlékezz a teli hűtőre a félre csúszott lepedőre, a bevetetlen ágyra, a méretlen idejű éjszakákra és mindenre, mindenre. Mely ezek azok, amelyek elvehetetlenek. Lopás a múlt, lopás a jövőnek, ez az egyetlen bűn, amit nem büntetnek. Hagyd hát, hogy így legyen! Most itt az idő, mikor az óra azt mondja vége és rúg még egyet, aztán majd valaki megint felhúzza. Őrizd meg lépteidet, álmatlan álmaidat, a nyugalmat és minden szót, mely sz betűvel kezdődik.
A múltad: K.
– Nem, nem és nem! Lehetetlen! – ordította Lara. Képtelen volt elfogadni azt, ami oly annyira nyilvánvaló volt. Még mindig hinni akarta, hogy miatta majd el fog válni, majd együtt nevelik fel a babát, akit már a szíve alatt hordott, akiről még Neki nem is szólt. Ez lett volna az újévi újrakezdés meglepetése, az a meglepetés, ami már csak Larának maradt.
Megjöttek a barátnői, kezdődött az második félév a főiskolán, ez már Larát egyáltalán nem érdekelte. Végérvényesen döntött: otthagyja a főiskolát, majd talán jövőre levelezőn befejezi és a babát, azt a csöpp kis életet, mely kettőjükből fakadt majd valahogy felneveli.
Szép álom, gondolta akkor este, mikor újra Frank Sinatrát hallgatta és most a hangjában ott volt „a halál és Isten”, amikor teletömte magát gyógyszerekkel és kiürítette az italkészletet. Vágyta a másnapot, melyben számára megszűnik minden fájdalom, eltűnnek végre a csalódás kínjai és vele együtt az örökre beteljesületlen álmai.
Az élet vagy talán a sors az a híres neves nagy rendező, új forgatókönyvet írt Larának. Hallotta a szirénák hangját, halvány fényeket látott a feje felett, valami hideg fuvallat érintette arcát, majd végtelen lett a csend.
Valaki a kezét fogta, ismerős volt, meleg, kissé talán durva is, de az érintése melegséggel, békés nyugalommal töltötte el meggyötört lelkét, akkor, ott azon a hipószagú kórházi ágyon.
Kinyitotta a szemét, anyja elgyötört arcát látta, amint tehetetlenül a kezét szorongatja, talán a jó Istent kérte épp, hogy segítsen neki elviselni azt, amit még nem tudott, vagy talán nem akart tudni. Larát akarta visszakapni, mindenestül, az ő drága szeretett kislányát haza akarta vinni. Ránézett, csak annyit mondott: – Hazamegyünk! – Lara némán bólintott.
Barátnőitől elköszönt, a „A multad:K” levelét egy borítékba tette, rongyosra olvasott könyvének – Emily Brontë Üvöltő szelek – utolsó lapjai közé. Csak arra tudott gondolni, hogy nem úgy történt semmi, ahogy ő szerette volna, még ez sem sikerült neki. Aztán ahogy teltek a napok, az otthoni kíváncsi, fürkésző tekintetek kezdtek megszelídülni, Lara egyre inkább magára talált. Próbálta újra felépíteni azt a hidat, amelyet porig égetett, önző módon majdhogynem teljesen megsemmisített maga mögött.
Néha kiment a kertvégébe, magában újra lépésről, lépésre építkezett. Csak az első deszka lerakása volt a legnehezebb, az, amelyet azon a karácsonyon tört darabjaira, mikor elhagyta
az otthonát, a biztonságos menedéket, melynek féltő szeretete újra és újra átölelte, nap mint nap, amióta egyedül tért haza. Egyedül a baba nélkül, a kínnal, fájdalommal, mely lassan-lassan, de enyhülni látszott. Már nem akart más lenni, nem lázadt a sorsa ellen, csak önmaga szeretett volna lenni, újra az a Lara, akinek abban a meggyökerezett múltú faluban otthon van. Az idő türelmesen gyógyítgatta a sebeit. Érezte magában az erőt, hogy újra felépítse azokat a hidakat, melyeket annak idején oly könnyedén maga mögött hagyott.
Már volt olyan híd, amelyen sikerült is átmennie, át is ért a túloldalra, és volt olyan is, amit már maga mögött tudott hagyni.
Lara évekkel később befejezte a főiskolát és örömmel beállt abba a megszokott sorba, amely mindig azzal kezdődött: itt az ideje… férjhez menni… Ma már anyuka, nagymama és boldog feleség.
Azonban, ahogy a múlt gyökeret eresztett a falusi világban, úgy eresztett gyökeret Lara lelkében is a múltja. Tudom, hogy nem telt el úgy az elmúlt negyvenhárom év, hogy évente legalább egyszer el ne olvasta volna „A multad:K” levelét, amit még most is az Üvöltő szelek őriznek. Ha néha-néha ideje engedi, akkor újra meghallgatja Frank Sinatrát, akinek a hangjából most már ismét a csodás Univerzumot hallja kicsengeni. Ma már tudja, hogy vannak olyan hidak, melyeket soha nem tudunk magunk mögött hagyni, felégetni, de át tudjuk építeni, tudjuk toldozgatni, foltozgatni. Tudunk rájuk féltőn vigyázni, és ha jól csináljuk, még új hidakat is építhetünk magunknak.
Az újra írt forgatókönyvnek köszönhetően Larának is sikerült felépítenie a számára legfontosabbakat: a szeretet, barátság, otthon, és a szerelem hidjait.