Kissé kényelmetlenül ülök a vonaton, amikor eszembe jut egy régi vicc. Szemben egy fiatal férfi terpeszkedik, velem együtt nevetni kezd a csattanón. Lehet, hogy hangosan gondolkodtam? Sebesen elhaladunk egy napraforgómező melletti keskeny sínpáron. Beugrik az általános iskola első osztálya. Egy ehhez hasonló virágmezőben fogta a kezem Peti és azt mondta, tetszem neki. Jobban, mint a Luca.
– Bocsánat, szabad? – Egy Peti-ábrázatú férfi mellém ül, nem sokkal később megjelenik egy Luca-szemű nő, mérgesen derékra tett kézzel, aztán otthagy bennünket.
– Persze – válaszolom.
Megint eszembe jut a vicc. Most már hárman nevetünk.
Szerelvényünk csodaszép őszi erdő mellett rohan el, majd pár percre megáll egy régies kockaház előtt. Krumplis pogácsa illatú gondolatok sülnek ki fejemben. Hirtelen megszólít egy nyolcvan év körüli néni:
– Várjon még vele, kedvesem, nagyon forró.
Miután elveszek két isteni, zsírtól felforrósodott pogácsát, zsebébe nyúl, s a másik tenyerembe csúsztat egy ötezrest. Lassan, óvatosan elindul, barna pettyes blúzának hátsó felén nagy nyomtatott betűkkel olvasható: MAMA.
A vonat tovább indul. Muszáj féken tartanom gondolataimat. Olvasnak benne. Igyekszem semleges dolgokra fókuszálni. Előveszek egy női lapot a táskámból, melynek huszonkettedik oldalán a következő szalagcím olvasható:
„Gyermekvállalás negyven felett.”
– Jaj, a lábamra lépett, néni!- egy mézszőke kislány krokodilkönnyes arccal mutatja piciny lábfejét, bőrén szandálom talpának nyoma.
– Nem akartalak bántani, picúr, nem láttam, hogy itt vagy. – nyugtatgatom, még mielőtt idehívja az anyját.
– Pedig mindvégig itt voltam – elszalad.
Rövidke matróz mintás ruhájának hátára mutatós, élénk betűket hímeztek ismeretlen kezek: „KIÉ?”
Újra eszembe jut a vicc. Senki sem nevet, csak mereven bámul rám, mintha azt mondanák: nézz már ki az ablakon!
Kinézek. Egy vastag törzsű akác előtt állunk. Háttal a fának támaszkodva húszas éveiben járó lány, vállain jóképű férfi kezei, ajkaik összetapadva akár a boríték nyáltól ragadó szélei.
A férfi néhány röpke pillanatra elengedi a lányt, felém fordul, és a vonatablakon keresztül megmutatja arany karikagyűrűjét.
– Ne haragudj, szívem, itt van, nem hagytam ám el, látod? Mindjárt otthon vagyok. – kiáltja felém, végül édes mosollyal integet az ablakon keresztül.
Arra gondolok, megölöm a lányt. Megmérgezem, vagy konyhakést ragadok. Mint egy krimi jellegű sztoriban, de ennek a mesének én leszek a főhőse. Agyamba mély barázdákat vájnak a kielégüléstől, az igazságérzettől és a bosszú fagyos leheletétől vadul lüktető erek.
– Fogják meg! Elkaptuk! Rács mögé fele! Aljas gyilkos!
Éles üvöltéseket hallok a másik vagonból. Egyre közeledő futólépések zaja érkezik felém. Nem csináltam semmit. Eszembe se jutna… Istenem! De. Eszembe jutott. Egyszer. De csak ennyi. Ártatlan vagyok.
– Segítsenek kérem! – A velem szemben ülő férfitől próbálok segítséget kérni. – Kérem, csak megfordult a fejemben. Nem csináltam semmit!
– Haha! “Zsiráf! Hánytál már?” Haha! Ez a legjobb vicc, amit hallottam – fröcsögi felém teljes közönnyel.
Az egész vonat vihorászni kezd. A rendőrökkel együtt. Közben egyre csak rohannak felém. Ott állok a székek közti folyosón. A vonat száguld. Erdők, vízesések, városok, elhagyott utcák, vattacukor árusok mellett.
Kicsapódik a fülkeajtó. Egy kék egyenruhás, robosztus rendőr ugrik be rajta. Kezében hatalmas, fényes, pengeéles konyhakés.
– Kérem, csípjen meg! Könyörgök, itt a kezemen a legvékonyabb a bőr! Csípjen meg és egyből felébredek!
– Ez egy marha jó vicc – Luca kárörvendően vigyorog.
– Majd én megcsíplek! Gyere ide gyorsan. Csak előbb meglazítom a szandálodat, nagyon szoros. Elszorítja a lábad.
Szívem majd kiszakad helyéből, amikor az ismerős hang felé indulok. Aztán megdermedek. Mozdulatlanná válok, akár egy ásónyi fagyott föld. Negyven év körüli nő, feje teljesen kopasz. Nyakában zöld színű selyemkendő, krizantémokkal díszítve. Kicsi, fából összetákolt sámlin ül. Szeme és fájdalmas mosolya borzasztóan hasonlít anyuéra.
Emlékszem, utolsó előtti napján a kórházban, minden maradék erejét összeszedte, lemászott ágyából, s egy kisszékre vonszolta magát. Megigazította szandálomat, amelyet túl szorosra csatoltam aznap reggel. Miután lehajolt hozzám, és a szandálom tökéletesen kényelmes lett, felegyenesedni már nem tudott. Az orvosok fektették vissza ágyába. Utána már egy szót sem szólt többé.
Dehát most itt van, mégis fel tudott kelni. Tudtam én!
– Tessék, így ni! Add a kezed. Mindjárt ide érnek. Így is úgy is fel kell ébredned, ám így kevésbé lesz fájdalmas.
– Köszönöm, anya.
Elkapom a kezem. Minden egyes másodpercet ki akarok használni, amíg itt van. És amíg én itt vagyok. A rendőr egyre szalad felém, senki sem állja útját. Visszasegítettem a nőt a vonat saját székére, hadd utazzon tovább kényelmesen.
– Add a kezed! – unszol még egyszer utoljára.
– Így jó, már nem szoros annyira – vigasztalom kedvesen, én pedig megérzem, ahogy a hatalmas kés először sápadt bőrömet tépi szét, majd bordáim közé hatol, végezetül szívem dobogását lassítja le a természetesnél is lomhábbra.
Zilálva ébredek a sötétségben. Ablakomon át parányi lámpafény szűrődik be csupán. Pontosan, amennyi az ágyam végében nyugvó széket épphogy megvilágítja; így látszani engedi a székben ülő, teljesen kopasz, selyemkendős, csont sovány alakot. Gondoskodó tekintetével lábaimat figyeli.
– Egy kicsit szoros, de ne törődj vele – súgom remegő hanggal a látomás felé.
Próbálom erősen lehunyni szemeim, mielőbb felébredni. Újra. Hiába. Pusztán a felkelő nap legelső sugarai lesznek elegendőek, hogy elég erősen megcsípjék a kezemen feszülő vékony bőrt.