Száz szavas szösszenetek az élet dolgairól 6.

Száz szavas szösszenetek az élet dolgairól 6.

A magányos ananász
Egy esős délutánon a piaccsarnokban egy magányos ananász üldögélt a ládában. Az eső cseppjei után sóhajtozott. A kofák már hazamentek, az ananászt ott felejtették. Egyszer csak egy kisfiú futott be az eső elől, és egyből felfigyelt a gyümölcsre, mint a napsütésre szoktunk szomorkás időben. Nevetve felemelte. Olyan volt, mint egy tüskés napocska. Otthon az ablakba tette, ahol elérték az esőcseppek. A kisfiú hallotta, amint a gyümölcs távoli tengerekről álmodik. Attól kezdve minden esőben úgy érezte, mintha egy trópusi sziget integetne neki a felhők mögül. Egy sárga gyümölcs illatos titkán keresztül üzent a szürke városnak és egy csepp napfényt küldött ajándékul.

Álmot hozó dallam
A hegedű egy elhagyott padláson pihent évek óta. Egy este az ablak résén besurrant a szél, és játékosan végigsimított a húrokon. A hegedű meglepetten felsóhajtott, majd megszólalt. A dallam kiszökött az éjszakába, és a szél hátára ült. Falvakon és tengereken át vitte, míg egy álmatlan gyermek ablakánál meg nem állt. A gyermek mosolyogva hallgatta, és azt hitte, angyal gyakorol valahol a felhők fölött. A szél pedig büszkén vitte tovább a kóbor muzsikát hegyeken át, városok fölött, míg lassan hajnal lett, és a dallam csendesen hazatalált a padlásra. A hegedű azóta minden szeles éjjel reménykedve figyeli az ablak felől érkező neszeket.

Az elhagyatott zongora
A nagymama házában a kis unoka régi zongorára talál. Már évek óta senki sem játszott rajta. A kisfiú kavicsokat gyűjt a kertben, és játékból a billentyűkre rakja azokat. Amikor a kavicsok koppannak a billentyűkön, különös dallam születik. A nagymama szentül hiszi, hogy elhunyt zongoraművész férje üzen így. A kisfiú újabb kavicsokat tesz óvatosan a billentyűkre. Az egyik kavics legurul, a zongora valódi hangon felcsendül. Minden alkalommal, amikor a kisfiú hoz egy kavicsot, a zongora mesélni kezd: régi bálokról, nyári estékről és egy művészről, aki még mindig nem hagyta el egészen a házat. A nagymama áhítattal merül el a visszatért zenében.

Az üres kalitka
Egy magányos asszony délutánonként teafőzés közben beszélget az üres kalitkával az ablakban. Valaha a kanárija élt benne. Egyszer, amikor a teáskanna gőze felszáll, úgy tűnik, mintha apró madár alakot formázna. Az asszony azt képzeli, a kanárija visszatér minden délután. A felszálló gőz lassan kavarog a levegőben, mintha egy kismadár verdesne benne. Az üres kalitka ajtaja úgy rezdül meg, mintha egy láthatatlan szárny súrolná.
– Látod, visszataláltál – suttogja az asszony, aki néha úgy érzi, inkább a múlt érkezik meg. Napsütés, madárdal, régi nyarak. És amikor a gőz lassan szertefoszlik, a csendben hallja, hogy valaki éppen most repül ki az ablakon.

Kulcs a csillaghoz
Egy kislány régi kulcsot talál nagypapája fiókjában. A kulcs fején apró csillag van. A nagypapa azt mondja: minden embernek van egy csillaga az égen, a kulcs elvezet hozzá. A kislány felnő, hűségesen megőrizve a kulcsot. Egyszer nagy döntést kell meghoznia, és fordít egyet a zsebében lévő kulcson. Az ég tele van csillagokkal, és az egyik különösen fényesen ragyog.
– Te vagy az? – suttogja a csillagnak. A csillag megvillan.
Ekkor arra gondol, hogy a kulcs bátorságot ad a döntéshez. Amikor lefekszik, a kulcs az éjjeliszekrényen pihen. A csillag pedig odafentről úgy világít, mintha kis ajtó nyílt volna ki az égen.

Füstbe ment terv
Vannak tervek, amelyeket nem papírra írunk. Csak bennünk élnek, csendben növekednek, mint egy láthatatlan kert. Napról napra gondozzuk őket: reménnyel, néha félelemmel.
Aztán történik valami. Egy hirtelen esemény, az idő könyörtelen munkája. Ami tegnap még biztosnak tűnt, ma már csak halvány emlék. Az ember érzi, hogy ami benne sokáig élt, most hangtalanul felszáll, mint a füst. A füst különös dolog. Nem lehet megragadni, elillan az ég felé. De mégis ott marad utána a jó érzés: volt bennünk bátorság álmodni.
A füstfelhők nyomot hagynak a lélekben. Megtanítanak arra, hogy az élet nemcsak a megvalósult tervek története. Hanem azé is, amit elvesztettünk.

Könnyekből rózsa
Van fájdalom, amit nem lehet kimondani. Nincs rá szó, csak egy visszafojtott lélegzet,
egy félbehagyott mozdulat. Volt egy könnyem. Senki sem látta. Én sem. Azt hittem, elmúlik majd, mint az eső. Elszáll, mint egy rosszkor kimondott mondat, amit visszanyel az ember. De nem múlt el. Aztán történt valami különös. Akkor láttam meg: egy halk, hideg szépséggé alakult, színt és formát kapott, nem fájt tovább. És ahol addig sajgott, ott egy halványkék rózsa nyílt, mintha mindig is ott lett volna. Most, ha ránézek erre a rózsára, tudom: az a könny még mindig remeg a rózsa szirmai között sok kis társával együtt.

Tükörben az erdő
A város szélén állt egy különös tükör. Senki nem emlékezett arra, hogyan került oda. Ha valaki belenézett, nem a saját arcát látta, hanem egy mély erdőt. A fák lassan ringtak, mintha figyelnének. Egyszer egy kislány közelebb hajolt, és múltjának eseményei tűntek fel előtte. A tükörben a fák susogva beszéltek. A kislány akkor értette meg, hogy az erdő minden tekintetet megőriz. Ha sokáig nézi, egyszer visszanéz. Azóta a város lakói néha virágot tesznek a tükör elé, mert úgy tartják, odabent egy erdő él, amely emlékszik minden mosolyra, minden titokra, és minden csendes könnyre, amelyet valaha emberek rejtettek a világ elől oda.