A betonmóló messze nyúlik oda, ahol a fodrozódó hullámok sebesen haladnak. Szédítően tömör testén magabiztosan várok.
Tükörképem torzulva ringatózik a végtelen mélységekben, amik ezernyi titkot őriznek, és mesélni akarnak.
Pötty habok táncukat lejtve simogatják rücskös, ódon testét. A merészebbek felcsapnak, hűvös érintésükkel magukhoz láncolnak.
Tekintetem felfelé vándorol a kéklő fellegekbe. Odafent háborog, idelent háborgat.
Messzi földekről sodródnak a mesék, melyek hullámok hátán születnek újjá általam.
Világunk ezernyi arcát őrült tempóban sodorja az ár.
De én nem rohanok.
A csodák itt úsznak előttem, figyelek, fülelek, és amit csak tudok, megjegyzek. Lényemet teljes egészében kitárom, és magamba engedem a hullámok végtelen világát.
