A légy jogai
Itt ül a kezemen és azt sem tudja, hogy vannak neki olyanok. Azt meg végképpen nem, hogy esetleges és viszonylagos, nehogy a fejébe szálljon a dicsőség. Először ott a légykapó nevű madárka, és ki tudja mifélék még, aztán pedig jövök én, a légycsapóval. Jobb, hogy nem tudja, mennyire korlátozott az élethez való joga.
Csak üldögél barátságosan, ahogy én is teszem, ha egy hegyoromra felérve végignézek az alám került világon. Az én világomon. Felmásztam rá, az enyémnek tekintem.
Ahogy valószínűleg a légy is így érzi, ráadásul a fejét sem kell tekergetnie hozzá, mert olyan gömbszeme van, hogy ihaj, panorámásan lát vele, még hátrafelé is.
Most a kezem az ő világa.
Valahol a messzi távolban nagy, sárga hegycsúcsot sejdít, az a szalmakalapom, és mögötte egy fenyegetően csillogó ismeretlen óceán tükre villódzik, az a szemüvegem. Nézem, ahogy kis lábaival törölgeti a szemeit, pont, mint én szoktam.
Nem fogom megölni, pedig kártékony, ha nem vigyázok, előbb fog enni az ebédemből, mint én, inkább csak az ételtől távol fújok a levegőbe egy kis légfrissítőt, ami a halálos gázkamra lenne neki.
Ő nem tudja mi az, azt mi egymás irtására találtuk ki.
Érzek is egy kis lelkiismeretfurdalást spriccelés közben, mint máskor is, amikor eszembe jut, hogy mi lesz így a világgal, hogy már én is unottan, praktikusan ölök.
Szerencsére azért ritkán, de részt veszek az irtásban, bár engedélyezetten és szigorúan csak az alánk rendelt fajokra vonatkozóan, pedig pont mi vagyunk, akik mérhetetlenül szaporodunk. Egymást azért, többnyire élve hagyjuk, legalábbis a győzteseket….
Valami üzenet bújhat a génjeinkben, hogy baj van, mert annyian lettünk, hogy nem segít a gondon se szárazság, se járvány, még a háború sem, pedig iparkodunk rendesen.
Az emberhez méltóbb, igazi megoldási módok pedig távoliak és drágák, inkább hagyjuk mélyen odabenn mocorogni az igazságérzetünket.
Albert Schweitzer ballag, fején szalmakalappal, kezében kopott térdelőpárnájával, majd négykézláb végigkotorássza az ásásra kijelölt földdarabot, hogy kimentse az ott élő bogárféléket – akárha magamat látnám -, fájó módon, egyebekben nem hasonlítunk.
Máskor megfeddi a walesi herceget, amikor ő a dzsungelkórházhoz hajóval érkezve, előzékenyen elüt egy szúnyogot az öreg doktor karján, mondván neki: – Önnek ehhez nem volt joga, ez az én szúnyogom volt.
Egy ember, a millióból. A többség szűkebben méri a jogot. Teheti, a mi találmányunk, ki másé.
Ha pedig kiderül, hogy magunkra szabtuk, lelkünk istenképével próbálunk takarózni, kőtáblától a táguló világegyetemig, e téren az én tudásom megáll a légy szintjénél, nem segíthetek.
Az ölés joga a miénk, az első emberétől kezdve egészen addig, amíg a beláthatatlan jövő beláthatatlan változásokat nem hoz magával.
Most megmozdultam, a legyem elröppent a kezemről.
Sietnie kell, mert ha jól olvasom, kettő, maximum három hónapig teheti, ebbe a teljes életének bele kell férnie, bár a tudósok szerint akár hetekkel is megnövelheti élete hosszát, ha sok cukrot eszik. Ezzel mélyen egyetértek, nálam is bevált, legalábbis ez idáig.
Kedves Klári, köszönöm. Lehetett volna jöbb is, de az én törelmes és megtisztelő Barátom, Bakos, csak tíz javítást szeret elfogadni tőlem, írásonként. Pedig, hogy mire kaptunk jogot valamitől vagy valakitől, az még mindíg zavar. De rábízom, a nálam nagyobb kollégákra, Tolsztoj, és hasonlókra. /ez humor volt/
A szeretetet vettem és viszonszom. László
Albert Schweitzer és a légy panorámaszeme… elképesztően jó képek és párhuzamok.
Szeretettel gratulálok: Klári