Mindig két lábbal álltam a földön. Volt, hogy közben a Nap sütött felülről, és volt, hogy a talpamat a pokol parazsa kínozta. Egyre robusztusabbnak érzem magam, miközben csak állok. De vajon cipő nélkül is kérgesedne a talpam? Mintha a testem öntudatlanul próbálna egyfajta gátat képezni köztem és a művi világ között. Nincs szükségem olyan mesékre, melyek más szájából öncéllal folytak ki. Az ajkakon lecsorduló szófolyam valóságos kátrányként telepszik rá a mindennapokra. Fuldoklunk benne, mint kis kacsa a fekete tóban. De persze nem az, ki anyjához készült. Hanem aki egy olajfoltban dermesztette meg minden vágyát és reményét. De vajon ami minket körülvesz, az tényleg lemoshatatlan? Vagy csak addig csapkodjuk benne szárnyainkat, amíg még nem fáj eléggé? Izomláz telepszik ránk, és érezzük a fájdalomtól, hogy élünk.
„Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?”
Szitát vagy hálót kell engednünk a tóba, és remélni, hogy csak azt fogjuk ki vele, ami jó. Hogy aranyat mosunk holt növények helyett. De vajon lehet-e meríteni oly mélyre ezt a hálót az emberek között, hogy ne fájjon, ha valaki átjön, s ha valaki nem? Azt mondják, a vér nem válik vízzé. Pedig valójában hatékonyan lemossa az egyik a másikat. Időnként kell hozzá szappan is. Elhatározásunk a szappan, a hab a szavaink. Tisztára moshatunk kapcsolatokat, de lehet, hogy az anyag már annyira elfoszlott, hogy szanaszét szakadva lesz újra méltó. Te magadra terítenél egy lyukas, foszlott pokrócot, amely sosem adott meleget? Helyenként benne voltak a gombostűk, és átszúrták a szívedet. Kipukkasztották szappanfelhőd igazságát, semmissé tették álmaid. Pedig az lett volna a dolga csak, hogy meleget adjon, hogy biztonságot és álmokat helyezzen rád, s ne terheket.
Két lábbal állok a földön. Talpam gyökérként fúródik a földbe, érzi a meleget. Mindig lesz egy kis parázs, mi felgyullad. Közben fejemet a napsugarak szívják színtelenre. Várom még az esőt, mi tisztára mos mindent. Gesztenyém szaponinja nem segíti a habzást. Ajkamról nem keletkezhet tisztító szó. Nem minden csata az enyém. De közben nem költözhet szívembe remény. Hisz csak állok világok között megkötve. Valamiért úgy hozta az élet, hogy ide nőttem. Burkom megszúr, de színem elárul. Mindenem görnyed rücskös ággá. De ne törj meg, ha kérhetem, csak hagyj állni.
Én nem is létezem.
2026.06.15.