Tíz perc az élet
Megint kevesebb lett a világ egy cinkével. Már csak a szétszórt tollai és pici maradékok hevernek a fűben, a hangyákra bízva az aprómunkát. Ráadásul ismerem a gyilkost, néha etetem is, átjár hozzánk nyávogni és lábhoz dörgölődzni. Nálunk mindig akad valami, gyík, veréb, néha előkelőbb madarak, vagy vakond is, fel nem foghatom, hogy szedi ki őket a földből.
Ez a madárka jobban tette volna, ha a saját kertjében marad, de így járt, nincs már vele tennivalóm.
Alig negyedórája arrafelé vittem vizet a körtefának, és a jövendő tragédiára még nem utalt semmi. A kis tollkupac talán tíz perccel ezelőtt még élte a cinkeéletét.
Ha odaadhatnám neki azt a tíz percet visszamenőleg, most tenné a dolgát, talán gyerekei is vannak, és talán épp most tanítaná őket, hogy a macskával nagyon kell vigyázni.
Csak tíz perc.
Emlékszem, gyerekkoromban zongoráznom kellett, jobban mondva kellett volna, de nem nagyon kívántam. Ráadásul a napi gyakorláson túl, hetenként igazi zongoratanárnő kérte számon az erősen vonakodó ujjaimtól, hogy mennyit tanultak a kottából, tőlem. Gondolhatjátok, hogy nem sokat.
Így hát, hogy gyorsabban elmúljon a nyögvenyelős délelőtt, az egy órás leckeidőt tíz perccel megrövidítettem. Mindössze csak a tálalón álló tekintélyes órán kellett a percmutatót előre állítani, amikor magamra maradtam. Ötven perc klimpírozás után aztán, mint rab a börtönétől, boldogan elköszöntem.
Egy héttel később, az óra megint pontosan járt, mintha mi sem történt volna, én megint előre állítottam, és később ő valahogyan visszaállt magától. Nem akarván a részletekkel bibelődni, a tanárnő és én, szó nélkül tudomásul vettük, hogy az óra ilyen.
Mászkálós a percmutatója.
Még mindig jobb volt így, mint belátni, hogy két lógós lustaságból szövetséget kötött egymással.
Az persze nagy buli lett volna, ha ezt a tíz perces trükköt az addigra már erősen hiányos cinkével is előadhatom, de tudom, ehhez egy nagyobb urat kellett volna becsapnom.
Azt, akié az idő.
Nekem, kicsiben, bejöttek a tíz percek, de asszem az idő birtokosa pontosan tudta az egészet, csak nem törődött vele.
Közben kinézek, mert várom a barátaimat, de csak a maradék cinkék kopognak a terasz tetején, más senki. Aztán mégis.
Késnek egy kicsit, ahogy szokták.
Kedvelem őket, mert öregségemre a barát fogyóeszközzé vált, és ők megmaradtak, nem is értem, miért. Csendesen letesznek egy üveg bort az asztalra, ez is olyan tapintatosan történik, semmi cicó. Még a kutyájuk is jól nevelt, lekucorodik az asztal alá, én tiszta inget veszek miattuk, aztán félszemmel oda sandítok, mi érkezett, márkás bor, de csavaros kupakkal, nem illik hozzá.
Persze, attól még lehet jó, de mégis olyan, mint egy meztelen, szép nő, bakancsban.
Megtekintjük a maradék cinketollakat, és lényegtelen dolgokról beszélünk. A fontosakra ott a teló, az igazán fontosak pedig úgyis belül történnek.
A kocsi miatt kevés bor fogy, aztán, amikor készülnek elfelé, kiállok nekik az utcára, udvariasságból, mert autó nincs a közelben.
Biztosan az én hibám, de mindig ilyenkor jut eszembe, amit meg kellett volna beszélni, hiába, már csak az üres helye marad, tessék, ez is, megint a cinke tíz perce.
De ahogy a fogorvos sem dugja vissza a kihúzott fogat, barátomék viszik magukkal az üres tíz percemet.
Pedig egy csomó fontos ügyet elintézhettünk volna.