Választott céljaim
Mostanában mindenki meghal. Tele van a net szertartásos, de titokban elégedett értesítésekkel, hogy már megint egy, nem is akárki nagy ember távozott, és naná, hogy megkönnyebbülés, hogy nem én voltam. Szégyen, hogy diszkréten káröröm is van a dologban, bár nem örülhetnek nyilvánosan, mert az mégis pofátlanság lenne, de azért az a lényeg, hogy jajdejó.
Egy hely ürült és ilyentől az ember kivirágzik, mert nyilvánvaló, hogy aki meghal, azzal már bármit lehet csinálni. Ha híres volt, fel lehet ülni a nyakába, és az ember egyből nagyobb lesz mint Napoleon, mert ő már nem tud visszapofázni, arról nem is beszélve, hogy a legfontosabb csatáit elveszítette. Akár fel is sorolhatom, hogy miket cseszett el. Azt pedig szerintem mindenki levette, hogy a halálesetektől nőnek a lehetőségei, ami jó érzés. Én például, lehet, hogy a kenyér héját nem tudom egyenesen levágni, de bármikor viríthatok egy extra valamit, és azt nem tudják a nagyok utánam csinálni, hiába vannak nekik szobraik mindenfelé. Akiből szobrot csináltak, már nem tehet semmit, ellentétben velem.
Ugyanis én élek, ez a különbség.
Persze, nehéz az életutak között eligazodni. Mert igaz, hogy Ferenc József arcképét leszarták a legyek a Sveikben, de mégiscsak inkább őrá emlékezik az ember, hiába lett pöttyös a képe. Akik meghaltak, azokat berakták a saját hírnevük dobozába, nem mozognak már, síma út lett a múltjuk, ha tetszik, ha nem. Pedig sok mindent csinálhattak volna másként, Nagy Sándor gyüjthetett volna lepkéket, vagy akármit, de már nem teheti. Másik lapot húzott életében, – pedig sokan örültek volna, ha inkább a lepkéket választja..
Ez az egész annyira igazságtalan, hogy rossz rágondolni.
Mindenki döntött valahogyan és az új úton már nem választhattak, hogy jobbra vagy balra. Benne van a könyvekben, el lehet olvasni, hogy néha szerettek volna mást csinálni, de már nem lehetett nekik.
Egyszerűen elvesztették a választás jogát, azzal, hogy meghaltak, mert az csak az élők ajándéka.
Kérdezik, – mi leszel gyerek, ha nagy leszel? – Azt mondja rá, hogy kalaposinas. Vagy cukrász, tök mindegy. És abban a percben elvesztette a választás lehetőségét, sima útja lesz mostantól, de nem lehet hadvezér és cukrász egyszerre, az egyik kizárta a másikat.
Innentől kezdve, a kölök akár készülhet is meghalni. Ez, szerintem, szomorú.
Ezért mostantól csak az élőkről fogok írni.
A jó hírem, hogy percenként születik egymillió király, órásmester, gyógytornász, vagy lakatos. Mindegy micsoda, mert pont az a lényeg, hogy amikor világrajön, akkor ő, akármi.
A természet bölcsessége, hogy mire felnő, csak kialakul, hogy melyik lesz, hogy micsodává növi ki magát, nehogy már mindenki lakatos legyen.
Vagy király, csak arra túljelentkezés van. A lényeg, hogy minden perc új választás elé állítja őket. Az anyák, már a bölcsőben belemondják a gyerek fülébe, hogy mi legyen az úticél.
Érdemes lenne megnézni, hogy hány olyan van, aki csak annyit mond, hogy legyél simán boldog, a többi majd kialakul menet közben.
Ez lehetne a legjobb tanács neki, de nem, szegény gyerek már baba korától egy célra lesz idomítva. Ahogy eltelnek az évek, készen lesz arra az egy dologra, ha mázlija van, akár szeretheti is, de csak a tévében nézheti a boldog másikat, aki közben lehet, hogy őt irígyeli.
Én, amikor kicsi voltam, toronydarus szerettem volna lenni. Nem azért, mert nem volt ambícióm többre, de csábított az az előkelő magány, amit az az egy darab ember élvezhetett, abban a messzi magasban ingadozó üvegkalitkában, de kinevettek érte. Amikor meg apámmal láttunk egy repülőnapi bemutatót, ahol egy pilóta átrepült, asszem a Szabadság híd alatt, otthon azt mondták, miért nem olyan szeretnék lenni. Igaz, a pasi színes füstcsíkot húzott és nem ütközött neki semminek, este pedig beszélt a rádióban. Hogy én is lehetnék ugyanolyan repülős, csak később.
Én meg szégyelltem elmagyarázni, hogy mennyivel több lennék a darun, ha akarom pilóta is, de nem kizárólag, hanem csak úgy mellékesen. A lényeg, hogy ne legyen kötelező. Asszem, az volt a lényeg. A kötelezőség.
Mert attól oda a szabadságom, hiába vagyok pilóta, ha pont attól nem lehetek akármi más.
Pedig, egy pillanat elég, hogy az ember más szeressen lenni. A forradalom alatt, egy ház sarkához lapulva, láttunk egy igazi lövést. Az ágyú a játszótéren állt, szétterpesztett lábakkal és páncél lemeze volt elől, lövés közben pedig ugrott egyet, pont mint a ló, amikor felvág mert nem akar a szekérrel elindulni. Csak a forradalmárok voltak körülötte, akik harcoltak, a civileket messzire elküldték, nem is voltak sokan, inkább csak a kerítés mögött, mert mi van, ha visszalőnek Megyerről. De nem lőttek vissza, csak novemberben.
Azért mesélem el, mert amikor eldördült a lövés, akkor én választottam és a lehajtott füles sapkás harcoló helyébe képzeltem magam. Utána pedig, még sokszor, álmaimban. Tudtam, hogy nem lennék harcolós állandóra, de megmaradt a kalandért kapott pofon ellenére, egész addig, amíg ki nem cseréltem mással.
Így volt szép az élet, és néha szép, még ma is, asszem, végig válogattam az egészet, csak az ember közben megöregszik.
Már nem az adóhivatali elnöknek mondaná, hogy menj onnan öcsi, mert ujraválasztás van és olyan szarul én is tudom majd csinálni mint te, de reggelre ki szoktam aludni a mérgemet.
Mostanában inkább az orvossal választunk kettesben, hogy kaphatom e a zöld bogyót a sárga helyett, mert az eldugít. Aztán az orvos választ, én pedig valószínűleg nyelek egyet, legfeljebb nem veszem be, amikor elmegy.
Kierkegaard azt mondta, házasodj meg, vagy ne házasodj meg, mindkettőt megbánod. És ez nemcsak rájuk vonatkozik, biztosan értik a nőtlenek is.
Én pedig, lehet, hogy most összecsapom a jegyzet végét, de én választottam, hogy összecsapom.
Ez a szabad akarat.
Ti pedig, vagy elolvassátok, vagy nem, és kvittek vagyunk.