Zellarra Frazel
Daloló parány
Sokan szeretnek rögtön a dolgok sűrűjébe vágni, de én úgy érzem, érdemesebb az elején kezdeni. Hagyjuk, hogy ez a történet a maga csendes, természetes ritmusában csörgedezzen elő, mint egy kis patak. Elvégre egy pici madár vagyok csupán – a legkisebb a fészekaljban.
Amikor a testvéreim sorban kitörtek a tojásból, én még odabent lapultam. Csak hallottam a kinti világ neszeit. Egyszerre vágytam a kitörésre, és egyszerre rettegtem attól, ami odakint vár rám. Nem tudtam, milyen lesz a kinti lét. Vajon fázni fogok? Örülni fognak egyáltalán nekem? Végül aztán suta, tétova mozdulatokkal magam törtem fel a tojáshéjat. Azt hiszem, alaposan megijesztettem a többieket, talán azt hitték, meg sem érem a kibújást. Mégis, hatalmas öröm volt végül elhatározni magam, és áttörni a belső burkot. Mert igaz ugyan, hogy a tojás egy darabig védelmet nyújtott és segített kifejlődnöm, de eljön az a pont, amikor el kell hagynunk a biztonságot, hogy megtapasztaljuk a valóságot.
Odaát, a fészken túl, emberek ezrei sétálnak el alattunk. Kicsik és nagyok, fiúk és lányok, nők és férfiak egyaránt megállnak, hogy megcsodálják a madarak énekét. Ők persze nem értik, miről szólnak a dallamaink. De most, a magam részéről, elárulom a titkot: én többnyire azért dudorászom és tanulom a hangokat, mert végtelenül hálás vagyok, amiért megtapasztalhatom ezt az életet. Mert milyen csodálatos érzés is az, amikor a tojásból kibújva hirtelen annyi minden feltárul az ember – vagyis a madár – előtt! A ragyogó kék ég, a lustán úszó, fehér felhők… ezeket szavakkal elmondani sem lehet, csupán érezni. De az élet nálunk sem egyszerű. Az egyik legnehezebb feladat számunkra – ahogy az embereknél a biztos járás elsajátítása – a repülés megtanulása. És akár hiszitek, emberek, akár nem, nektek a járás talán sokkal könnyebb, mint nekünk a szárnyalás. Hiszen ha vihar van, vagy bármi zord dolog történik, ti mégiscsak a biztos földön álltok. Nincsenek rendszeres földrengések, miközben nálunk a vihar és a tomboló szél mindennapos vendég az égen. Amint baj van, ti azonnal biztonságos helyre futhattok, legfeljebb az eső elől kell szednetek a lábatokat. Anyám elmondásából tudom, hogy télen nektek is óvatosabban kell járnotok a jeges utakon, de legyünk őszinték: ti a két lábatokat, a pénzeteket és a lehetőségeiteket ritkán használjátok olyan kiszolgáltatottan, mint mi a szárnyainkat.
Nekünk minden egyes pillanatban figyelnünk kell a szél erejére, az egész testünkre, hogy tényleg fent maradjunk a magasban. Nálunk egyetlen zuhanás az élet végét jelentheti. Ti is eleshettek, igaz, és eltörhet a lábatok, de a ti világotokban van segítség: az orvosok sínbe teszik, meggyógyítják, és a szerencsésebbek újra járhatnak. Nekünk nincs olyan orvosunk, aki megműtené a törött szárnyunkat, vagy újra élesztene minket. Sokszor megesik, hogy egy viharos éjszakán tehetetlenné válunk, balesetet szenvedünk, és a földre kényszerülve még egy hatalmas autó kereke is áthalad rajtunk… és az a végső állomás.
De tudjátok mit? Mindezek ellenére sem akartam a tojás biztonságában ragadni. Nem akartam, hogy a félelem visszatartson. Mert sokkal rosszabb lett volna, ha soha nem tapasztalom meg, milyen érzés repülni. Sokkal rosszabb lett volna, ha soha nem tanulom meg, mert akkor örökre kiszolgáltatva maradtam volna az időnek és az egész életnek. Így viszont, a szárnyaimmal, kezemben – pontosabban a tollaimban – van a döntés. Ugyanúgy, ahogy ti, emberek, felálltok a lábatokra, és ha valami nem tetszik, egyszerűen arrébb sétáltok, mi is pontosan ezt tesszük a szárnyainkkal. Ha nem tetszik egy hely, arrébb repülünk. Ha melegebb vidékre vágyunk, útra kelünk. Ha biztonságra van szükségünk, egy védettebb ágra szállunk. Erre a változtatásra a lábatokkal ti is képesek vagytok. És ehhez nem kellenek nagy dolgok. Csak egyetlen egy: az elhatározás. Az elszántság persze nem jelenti azt, hogy a félelem egyszer s mindenkorra eltűnik. De valahogy mégis hoz magával egy adag bátorságot, és onnantól az ösztönök teszik a dolgukat. Én a családban a „Pöttöm” nevet kaptam, mivel utolsóként érkeztem, és kicsit kisebbre, törékenyebbre sikerültem a többieknél. A fészekben kissé zsúfoltan voltunk, de egy kis leleményességgel és gyakorlásal egy szép napon már egészen jól ment a repülés. Gyönyörű tavaszi idő volt, az élet mindenhol zsongott. Sokan jártak a fánk alatt. Kezdetben azt hittem, a madarak csak magukban beszélnek, de aztán rájöttem, hogy nagyon is figyeljük a környezetünket, és mindennek megvan a maga rendszere. Ott fent a magasban, ahonnan az emberek világa olyan, mint egy nyüzsgő hangyaboly, sokszor csak mosolyogtam a fura szokásaikon.
Egyik nap egy kislány állt meg a fánk alatt az apukájával. Egyszer csak a kislány felnézett, csücsörített a szájával, és elkezdett dallamosan fütyülni – biztosan az apukája tanította rá. Megbabonázva hallgattam, majd megpróbáltam utánozni a hangot. Hát, abból akkora kiadós kacagás lett a testvéreim és a kislány részéről is, hogy potyogtak a könnyeik! Akkor még nagyon suta voltam, és akár hiszitek, akár nem, nekünk, madaraknak néha sokkal nehezebb megtanulni az emberi fütyülést utánozni, mint magát a repülést. De a kislány nagyon édes volt: türelmesen mutatta újra és újra, hogyan formáljam a hangot. Végül ráéreztem, és amikor megértettük egymást, boldogan integettek, majd továbbsétáltak. A rá következő napokban és hetekben aztán szabályosan megőrjítettem a testvéreimet. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a gyakorlást! Olyan szintre fejlesztettem a fütyülést, amit ők meg sem tudtak közelíteni. Esténként anyánk alig tudott ránk szólni, hogy fogjuk vissza magunkat, mert a többiek aludni akartak a szokatlan csendben. De én képtelen voltam unatkozni. Egy kismadár élete minden, csak nem unalmas, ha az ember – pontosabban a madár – nyitott szemmel jár. Nekünk nem kell úgy megdolgoznunk a mindennapi falatért, mint az embereknek. Bár a fészeképítés kemény munka, nálunk a parkban egy aranyos idős bácsi minden áldott nap ellenőrizte az ételünket és a vizünket. Úgy éltünk, mint a királyok. Anyánk azonban figyelmeztetett minket, amikor közeledett a nyár:
– Csak azt az ételt fogadjátok el, amit én hozok, vagy amit az az aranyos bácsi ad! Sokféle ember jár erre. Nem mindenki gonosz, de rengeteg a megkeseredett ember, akik szeretnek kárt tenni a természetben, a növényekben és az állatvilágban is. Legyetek óvatosak!
Aztán hirtelen berobbant a nyári hőség. Na, ekkor indult be igazán a panaszáradat a fészekben!
– Jaj, de melegem van, ezt nem bírom! – jajveszékelt az egyik testvérem.
– Mindjárt szomjan halok! – kontrázott a másik.
– Soha nem érünk oda a hűvösbe! – nyűgösködött a harmadik.
Valahogy azonban a testünk alkalmazkodott az időjáráshoz. Én pedig a tanult fütyüléssel próbáltam felvidítani őket. Végül a testvéreim is rákaptak a dologra, és együtt zengtük be a parkot. Az emberek lent a padokon meg csak fogták a fejüket: „Jaj, mennyit csipognak ezek a madarak, hát sosem fáradnak el?” Istenem, hát biztosan nagyon fárasztó lehet embernek lenni – sokkal fárasztóbb, mint kismadárnak! A legnagyobb móka mégis az volt, amikor a padokon ülőket hallgattuk. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire képesek drámázni a semmin! Volt egy pár, akik a tűző napon veszekedtek:
– Jaj, de jó, végre jó idő van, imádom ezt a meleget! – mondta a lány lelkesen.
– Dehogy jó, ne beszélj már hülyeségeket! Kitör a frász ettől a majdnem 40 foktól! – torkolta le a párja morcosan.
Mi fent az ágon majd megfulladtunk a nevetéstől. Csapkodtunk a szárnyunkkal, úgy kacagtunk rajtuk. A lány felnézett ránk, és elolvadt: „Ó, nézd, milyen aranyosak, hogyan fütyülnek nekünk!” A férfi viszont szúrós szemmel nézett fel ránk, mintha pontosan tudta volna, hogy rajta röhögünk. „Kinevetnek titeket ezek a dögök…” – mormogta, és még néhány csúnya szót is hozzátett. Egyáltalán nem unalmas a madárélet, olyan jót lehet mulatni az embereken! Persze akadtak olyan látogatók is, akiknek egyetlen szavát sem értettük. Anyánk világosított fel minket, hogy ők a külföldiek, mert az emberek világában rengeteg különböző nyelv létezik, nem csak a magyar. És ahogy az emberek nem értik, mit csipogunk mi, mi sem értünk meg minden emberi nyelvet. De egy biztos: a magyarokon és a fura vitáikon zseniálisan jót lehet derülni! Az emberek többségével ellentétben nekünk, madaraknak a tavasz és a nyár a legmozgalmasabb munkaidőszak. Mindig ezt az időt várjuk a legjobban. Különösen a tavaszt szeretem, amikor a természet mellett úgymond a szerelem is ébredezik. Hihetetlen látni, hogy a tavasz még a legmorcosabb, hitetlen embereket is képes megnyugtatni és mosolyra fakasztani. Olyan színes és vibráló ez a kezdet, hogy öröm nézni a fentről, és remekül lehet derülni a lenti forgatagon. Bár mi nem számoljuk a hónapokat úgy, mint az emberek, tőlük rengeteget tanultunk a naptárról. Az az aranyos idős bácsi például épített nekünk egy csodálatos, masszív faházat. Úgy alakította ki a bejáratát, hogy teljesen időjárásbiztos legyen: ha vihar vagy szakadó eső jött, mi biztonságban behúzódhattunk, és a nagyobb, ragadozó állatok sem tudtak kárt tenni bennünk. A házikót ráadásul a fa tetejére, egy biztonságos ágra rögzítette, hogy még véletlenül se érhesse baj. Még eleséget is készített be nekünk, így az ételünk sem ázott el. Amikor a nagy nyári meleg elmúlt, az emberek szokás szerint folytatták a panaszkodást, csak most más miatt. Októberben egy idős pár sétált el a fánk alatt, és a bácsi bosszúsan méltatlankodott:
— Nem igaz, hogy még mindig nincs hűvös! Nézd meg, október van, és még mindig így süt a nap, még mindig meleg van, nem lehet rendesen felöltözni! Hihetetlen, hogy nem akar megváltozni ez az időjárás!
Mi csak jót nevettünk a testvéreimmel. Az emberek képesek a legkisebb dolgokon is felkapni a cukrot, ahelyett, hogy örülnének a szép időnek. Persze a nyár nekünk sem volt mindig könnyű. Amikor lecsaptak a hirtelen jött nyári záporok és zivatarok, hú, de nehéz volt repülni! Ilyenkor a tollaink teljesen megszívták magukat vízzel, elnehezültek,
és képtelenség volt átszállni egyik fáról a másikra. Az emberek is pontosan ezt érezhetik, amikor bőrig áznak, és a nehéz, vizes ruha miatt alig bírnak járni vagy futni. Csakhogy az emberek át tudnak öltözni, mi viszont nem. Szerencsére az idős bácsi gondoskodott rólunk, a faházban sosem fáztunk. Biztos voltam benne, hogy ez a jóember szinte mindent megért velünk kapcsolatban.
Amikor beköszöntött az igazi, kemény téli fagy, a park teljesen kiürült. Az emberek eltűntek, a gonoszkodók és a hangoskodók mind hazamentek. Ekkor az aranyos bácsi újra megjelent, és valami egészen különlegeset tett: óvatosan leemelte a faházunkat, és magával vitt minket a saját otthonába. Egyedül élt, felesége már nem volt, és rokonok sem látogatták, így mi lettünk a társasága.
A jó meleg lakásban kényelmesen elvoltunk, és hálából egész nap dudorásztunk, énekeltünk neki. De ha azt kérte, hogy maradjunk csendben, azonnal elhallgattunk, mert tiszteltük a nyugalmát. Gyorsan elszállt a tél, és a hideget meg sem éreztük, mert ő mindig gondoskodott a melegről. Sokan láttuk, ahogy piros arccal, vacogva tért haza, ha fát kellett vágnia, vagy ha nekünk indult eleséget szerezni a fagyban. Mindent megtett értünk. Aztán elérkezett a tavasz, a visszatérés ideje, és ekkor egy szörnyű baleset történt. A bácsi éppen vitt ki minket a parkba, és próbálta a faházunkat visszatenni a magasba, miközben mi még odabent várakoztunk. Anyám és a testvéreim már azon tanakodtak, hogyan fognak idén új, nagy fészket gyűjteni, én pedig csendben figyeltem. Erre a szegény bácsi hirtelen, minden előjel nélkül összeesett. Rettenetesen megijedtem. De ahelyett, hogy megvártam volna, mi történik, egy hirtelen, ősi ösztön vett erőt rajtam. Már nem hallottam se anyámat, se a testvéreimet, csak repültem fel, magasra, menekülve a fura, ijesztő zajok elől. Amikor biztonságos ágra értem, visszanéztem. A bácsit egy fekete zsákban vitték el az emberek… Sajnos nem volt többé, aki vigyázzon ránk.
De a tragédia itt még nem ért véget. Amikor visszarepültem a fészekhez, láttam, hogy a testvéreimet és anyámat a nagy kapkodásban az emberek véletlenül eltaposták, mert mindenki a bácsit figyelte. Ekkor értettem meg egy életre szóló, kemény leckét: néha, még ha mindent meg is teszel a másikért, eljön a pillanat, amikor saját magadat kell mentened. Mert csak úgy tudsz esélyt adni egy új generációnak, és csak úgy tudsz továbbadni valamit magadból a világnak, ha te magad életben maradsz és jól vagy.
Ott ültem fent a fán, és szomorúan csipogtam a magányomban. Ekkor újra megjelent a kislány az apukájával. Mintha megértették volna a gyászdalomat, odaléptek a fához, óvatosan felvették a családomat, és tisztességgel eltemették őket. A kislány és az apukája is sírt, én pedig fentről egy utolsó, bús énekkel búcsúztam a szeretteimtől és a jóságos bácsitól. De a szívemben nem volt harag. Tudtam, hogy a családom halála csak egy véletlen baleset volt. Hálás voltam az időnek a sok jóért, amit a bácsitól kaptam.
Az idő telt, és én hű maradtam az énekszóhoz. Időközben nekem is lett saját családom. Amikor ők még javában aludtak a fészekben, én korán reggel már nekiálltam fütyülni, mintha én lennék a felelős azért, hogy a világban a szép dolgok megmaradjanak, és én üdvözölhessem az első látogatót. A kislány és az apukája rendszeresen visszajártak hozzánk, ők lettek az új segítőink. Amikor a következő hideg időszak közeledett, én már nyugodtan szóltam az új családomhoz:
— Nem kell félnetek, biztosan jó kezekben leszünk! Ez a kislány már az első naptól kezdve megnevettetett engem.
És amíg világ a világ, az emberek már nem Pöttömként fognak ismerni, hiába ezt a nevet kaptam a szüleimtől. A kislány ugyanis – tiszteletből, a múltunk előtt fejet hajtva – elnevezett engem Daloló paránynak. Úgy érezte, ez a név sokkal jobban illik hozzám, és én büszkén viseltem. A családomat mindig arra tanítottam: el kell fogadni a veszteséget, le kell vonni a tanulságot, és tovább kell adni a tudást. Ha az idő úgy hozza, vagy egy borús vihar miatt nekik tovább kell repülniük, és én már nem tudok velük tartani, menjenek bátran. Mert az élővilágot csak úgy tudják gazdagítani, ha egészségesek és életben maradnak. A fájdalom és a szomorúság örök útitársunk marad, hiszen nem mindenki maradhat velünk örökké. Néha csalódunk, és nehéz ezzel a teherrel továbbhaladni. De amíg a szívünk bírja, amíg a lélek masszív és a test engedelmeskedik, mennünk kell előre. Én mindvégig az maradtam, aki voltam: nem felejtettem el a szeretteimet, de a gyász már nem nyomja a szárnyamat. Bármi történjék is az életedben, kedves ember, térj be hozzám az erdőbe. Ha nyomja valami a szívedet, vagy ha éppen jókedved van, daloljunk együtt! Mert a zene minden esetben segítség, és igazi gyógyír a léleknek.