Mielőtt a körhinta megáll

Mielőtt a körhinta megáll

Szóval, van ez a tervem. Hogy író leszek. Nem ám akármilyen, mint a sok nyomorult, aki a New York Times-ba meg a többi hülye lapnál irkálja a cikkeit mindenféle szar színházi darabokról. Hanem olyan igazi. Aki olyan könyveket ír, hogy az embernek kedve támadjon felhívni a szerzőt telefonon, valahányszor csak elolvas egy fejezetet. Tudjátok, mint a legjobb barátját. De ez persze sosem történik meg. Vagy legalábbis rohadtul ritkán.

Az egész úgy kezdődött, hogy vettem egy kurva nagy füzetet. Nem olyan vonalasat, amilyenbe a történelem órán szokás firkálni a faszságokat, meg a háborúkat meg az összes többi nyavalyát, amit a tanárok akarnak, hogy az ember bemagoljon. Hanem egy teljesen üreset. Csupa fehér lap. Olyan tiszták voltak, hogy az már fájt. Az embernek szinte bűntudata volt, ha rájuk nézett, mintha valami szent dolgot akarna összemaszatolni.

Körülbelül három hete vettem a füzetet. Azóta nagyjából három oldalt írtam tele. Abból kettőn az áll, hogy „A fene egye meg”, meg hogy „Nem tudok mit írni”. Szóval, elég jól haladok a karrieremmel, ha jobban belegondolunk.

A szobámban ültem épp, a kollégiumban. Olyan büdös volt ott, hogy az valami iszonyat. A szobatársam, egy Stradlater nevű fickó, folyton a körmét vágta, vagy a haját kenegette valami mocskos zselével, amitől úgy nézett ki, mint egy filmsztár, akinek épp most ment el az esze. Utálom a filmsztárokat. Meg a mozikat is. Csupa műanyag az egész, meg hazugság. De Stradlaternek ez persze bejön. Ő az a fajta srác, aki mindig mindent pontosan csinál, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és azt hiszi, hogy az élet egy kibaszott játék, amit a szabályok szerint kell játszani. Hát, a fene egye meg az ilyen játékot. Ha a te oldaladon állnak a nagyágyúk, akkor persze az. De ha a másik oldalon vagy, ahol nincs semmi, akkor ez egyáltalán nem játék. Semmi játék nincs benne.

Szóval ott ültem az ágyamon, a hátam mögött a szürke fal, és próbáltam kitalálni, miről a fenéről kéne írnom. Az írók mindig azt mondják, hogy írj arról, amit ismersz. Hát, én nem ismerek túl sok mindent. Csak a hülye embereket, meg a hazudós igazgatókat, meg a húgomat, Phoebe-t, aki az egyetlen normális ember az egész családban. Őt persze nem tehetem bele egy könyvbe, mert túl sokat jelent nekem, és nem akarom, hogy a sok idióta összevissza olvasson róla a fotelekben ülve.

Gondoltam, írok egy regényt egy csávóról, aki nagyon gazdag, de annyira unja az egész bagázst maga körül, hogy elmegy az erdőbe fát vágni, vagy valami ilyesmi. Vagy nem is. Inkább legyen egy srác, aki egy rozoga toronyban él, és csak néz le a többiekre. Nem azért, mert gonosz, hanem mert egyszerűen nem bírja elviselni, ahogy az emberek viselkednek. Az ember folyton azon gondolkodik, hogy a többi miért olyan hülye. De az igazság az, hogy az ember belebetegszik az emberi viselkedésbe. Legalábbis én néha teljesen rosszul vagyok tőle.

Az írás legrosszabb része maga az írás. Mármint a szavak. Ott vannak a fejedben, ezer meg millió, mindegyik kavarog, mint a galambok a Central Parkban, amikor az ember megpróbálja megetetni őket a nyomorult kenyérmorzsákkal. De amint megpróbálod kiengedni őket a papírra, mindegyik megdöglik. Vagy legalábbis elveszti a színét meg a formáját. Olyanok lesznek, mint a kitömött állatok a Természettudományi Múzeumban. Ott állnak egy üveg mögött, és néznek rád, te meg nézed őket, és semmi sem történik. Pedig gyerekkoromban szerettem a múzeumot. Ott legalább minden ugyanaz maradt. Ha az ember visszament, a vén indiánok még mindig ott voltak a kenujukban, és ugyanolyan hülyén néztek ki, mint régen.

És ha véletlenül hozzáértél egyhez, a bácsi nem ordított veled, mint egy rendőr, hanem kedvesen szólt rád, hogy „Ne nyúlj semmihez, gyermekem”. Bezzeg most. Most mindenki ordít, vagy épp ellenkezőleg: olyan csendes, mintha a temetőben lennénk.

Megpróbáltam leírni az első mondatot. Azt akartam, hogy olyan legyen, mint amikor az ember beleesik a jéghideg vízbe. Hogy mindenki azonnal felkapja a fejét, és elkezdjen vért izzadni a dühtől vagy az izgalomtól. Le is írtam: „A legtöbb ember egy kibaszott idióta.” Aztán ránéztem. Nagyon hülyén nézett ki egy fehér lap közepén. Ráadásul nem is igaz. Nem mindenki idióta. Csak a legtöbbjük az. De az ember nem kezdheti így a könyvét. A kiadók rögtön visszaküldenék a nyomorult kéziratot, és még a postaköltséget is neked kellene kifizetned, ami elég dühítő, ha az embernek nincs egy vasa sem.

Letettem a tollat. A fene egye meg az egészet, gondoltam. Mi a fenének akarok én egyáltalán író lenni? Talán csak azért, mert nem akarok beállni a sorba. Nem akarok olyan lenni, mint az a sok hot-shot, akik folyton azon gondolkodnak, hogyan lehetne minél több pénzt keresni, meg milyen distinguished autót vegyenek. Utálom a distinguish-t. Amikor az emberek megpróbálnak nagyon érdekesek lenni. Ez az ego, ego, ego… mindenki csak magára gondol, meg arra, hogy milyen nagyszerű dolgokat fog véghezvinni az életben. Olyanok akarnak lenni, mint egy szobor a parkban, amit mindenki megnéz, aztán a galambok jól lepiszkítják.

Ez az egész egyszerűen undorító.

Kimentem a folyosóra, mert már majdnem megfulladtam a szobában a Stradlater kölnijétől. A folyosón épp ott volt Robert Ackley. Az a srác egy külön eset. Olyan a feje, mintha egy szivacs lenne, amit jól összenyomtak, és tele van pattanásokkal. Ráadásul sosem mos fogat, és mindig belekérdez abba, amihez semmi köze. – Mit csinálsz, Caulfield? – kérdezte. Úgy rágta a körmét, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga. – Írok – mondtam neki. Nem akartam, hogy megtudja, miről van szó. Ackley az a fajta pali, aki ha megtudná, hogy író akarok lenni, biztosan megkérdezné, hogy szerepel-e benne valami szőke csaj, meg hogy lesz-e benne gyilkosság. Mert a legtöbb moron azt hiszi, hogy egy könyv csak erről szólhat. – Mit írsz? – kérdezte, ahogy az várható volt. – Egy cikket az iskoláról – hazudtam. Mindig ezt csinálom. A legborzasztóbb hazudós vagyok az egész világon. De az embereknek sokkal könnyebb azt mondani, hogy az ember az iskoláról ír, minthogy megmondani az igazat. Ha megmondanám, hogy a lelkemről írok, meg a halott öcsémről, Allie-ről, meg arról, hogy mennyire félek felnőni, akkor csak furcsán néznének rám. Azt hinnék, hogy teljesen megkattantam. Pedig szerintem ők kattantak meg, akik nem látják, hogy mi folyik itt.

Ackley csak bólintott egy hülyét, és visszament a szobájába. Én meg tovább mentem a lépcső felé. Gondoltam, lemegyek a boltba, veszek egy csomag cigit. Tudom, hogy a cigi ártalmas, meg tönkreteszi a tüdőt, és a többi, de a felnőttek is folyton ezt mondják, és néha az az érzésem, hogy azért tiltanak meg dolgokat, mert félnek, hogy az ember jól érzi magát. Vagy nem is tudom. Bizonyos dolgoknak egyszerűen olyannak kellene maradniuk, amilyenek. Be kéne tenni őket egy nagy üvegvitrinbe, és otthagyni mindet. Hogy az ember bármikor visszamehessen, és lássa, hogy még mindig ott vannak. De ez persze lehetetlen. Az idő megy előre, mint a hülye vonat, és az ember nem szállhat ki menet közben.

A lépcsőn lefelé menet azon gondolkodtam, hogy ha egyszer mégis híres író leszek, vajon megváltozom-e? Mert az a rossz az egészben, hogy valahányszor az ember sikeres lesz, valahogy megváltozik.

Olyan lesz, mint a Lunt házaspár. Láttam őket egyszer egy darabban. Nagyon jól játszottak, tényleg. De olyan büszkék voltak magukra a végén, meg olyan műmosolyuk volt, hogy az embernek kedve lett volna megdobálni őket rohadt paradicsommal. Attól félek, hogy ha én is írok egy könyvet, és mindenki azt fogja mondani, hogy „Te jó ég, Caulfield, te egy zseni vagy!”, akkor én is egy ilyen nyomorult leszek. Hogy elkezdem élvezni a tapsot, meg a hülye interjúkat, és elfelejtem, miért akartam az egészet.

Tudjátok, ez a rögeszmém. Mint abban a dalban. Hogy fogom a kisgyerekeket, akik a rozsban játszanak, és megfogom őket, mielőtt leesnének a szikláról. Mert ez a lényeg. Felnőni a legrosszabb dolog a világon. A felnőttek sosem értik meg, miért szaladgálnak a gyerekek, és miért olyanok, amilyenek. Csak rohannak a saját hülye dolgaik után, a pénz után meg a többi szarság után. De ha író lennék, én lennék az, aki megírja a könyvet a gyerekeknek. Hogy ne essenek le a szikláról. Hogy elmondjam nekik, hogy nem kell felnőniük, ha nem akarnak. Vagy legalábbis, hogy tudják, nincsenek egyedül, ha félnek az egésztől.

Kiléptem az utcára. New York olyan volt, mint mindig. Csupa zaj, meg sár, meg ezernyi sárga taxi, aminek a sofőrjei folyton nyomják a dudát, mintha az segítene valamit az életen. A hideg szél belekapott a kabátomba, és egy kicsit megrázott. Az ember ilyenkor mindig arra gondol, hogy milyen jó lenne valahol messze lenni. Ahol nincs senki. Ahol az embernek nem kell az arcába vennie ezt a sok hazugságot, amit a társadalomnak hívnak.

Bementem a sarki boltba. Egy nagyon öreg fickó állt a pult mögött. Olyan volt, mint aki már vagy száz éve nem aludt. – Egy doboz Chesterfields-et, legyen szíves – mondtam neki.
Odaadta. Olyan volt, mint mindenki más. Nem kérdezte meg, hogy vagyok, és én sem kérdeztem meg tőle. Mert ha az ember elkezdi azt mondani, hogy „örülök, hogy megismertem”, az is egy nagy hazugság, ha az ember egyáltalán nem örül neki. De muszáj mondani, különben nem maradsz életben.

Kibontottam a cigit, és rágyújtottam közvetlenül a bolt előtt. Az utcán sétált egy csomó ember. Mindegyikük rohant valahova. Az egyiknek aktatáskája volt, a másiknak meg valami színes csomagja, amitől nagyon fontosnak látszott. De ha jobban megnézitek őket, mindegyikük ugyanazt a nyomorult játékot játssza. Azt hiszik, hogy ha megveszik ezt vagy azt, vagy ha elérnek valamit, akkor boldogok lesznek. De a fene egye meg, nem lesznek azok. Csak egy kicsit kevésbé unatkoznak egy darabig, aztán megint ugyanolyan rossz minden.

Visszafelé menet megint a füzetemre gondoltam. Ott hevert az ágyamon, a többi szar cuccom között. Lehet, hogy sosem fogom megírni azt a regényt. Lehet, hogy egész életemben csak egy senki maradok, aki otthon ül, és a falat bámulja. De tudjátok mit? Nem is bánom. Jobb egy abszolút senkinek lenni, mint egy olyannak, aki eladja magát a többieknek. Mert az írók is, meg a színészek is, meg az összes híres ember mind ezt csinálja. Eladják a lelküket egy kis tapsért meg a pénzért. Én meg inkább csak itt állok a szikla szélén, és figyelem a kölyköket. És ha véletlenül arra szaladnak, és nem nézik, hova lépnek, én ott leszek. Megkapom őket. Nem hagyom, hogy leessenek. Hát, ennyi az egész. Ezért akarok író lenni. Vagy legalábbis ez az egyetlen dolog, ami egyáltalán érdekel.

Felmentem a lépcsőn. A szobámban Stradlater még mindig ott volt, és a haját igazgatta a tükör előtt. Nagyon elégedett volt magával. Leültem az ágyamra, kinyitottam a füzetemet, és vettem egy mély levegőt. A kezem egy kicsit remegett. Talán az öngyújtó miatt, amit a boltban vettem, vagy mert rájöttem, hogy nem is olyan könnyű megfogni a gyerekeket, ha az ember maga is majdnem leesik a szikláról.

De aztán arra gondoltam, hogy mit bánom én. Legalább megpróbálom. Mert az egyetlen dolog, ami igazán számít, az az, hogy az ember ne legyen egy műmájer, hazug senki.

Megfogtam a tollat, és a tiszta fehér lap közepére, közvetlenül a „A legtöbb ember egy kibaszott idióta” alá, amit aztán kihúztam, mert mégsem volt olyan szép, valami egészen mást írtam. Azt írtam: „A történet ott kezdődik, hogy…” Aztán megálltam. Mert a történetek sosem ott kezdődnek, ahol az ember gondolja. Mindig sokkal régebben kezdődnek. Azzal, hogy az ember megszületik, vagy hogy meghal a testvére, vagy hogy New Yorkban süt a nap, vagy épp ellenkezőleg: esik a hó, és az ember fázik, mint egy kutya.

Becsuktam a füzetet. Nem írtam többet aznap. De tudjátok mit? Egész jól éreztem magam. Nem mintha akkora nagy dolog lett volna. De néha az is elég, ha az ember leül az ágyára, rágyújt egy cigire, és hagyja, hogy a gondolatok csak úgy menjenek, ahova akarnak. Mert ez a legfontosabb. Hogy az ember hagyja a dolgokat a fenébe, és ne akarjon mindenáron valaki nagyon érdekes lenni.

Csak úgy voltam ott. És ez elég jó volt. Legalábbis egy darabig.

Azt hiszem, ennyi az egész. Nem kell ezen annyit rágódni. De ha mégis akartok valamit, kérdezzetek meg valaki mást. Olyat, aki okosabb, meg aki tudja a szabályokat. Én csak azt tudom, amit a rozsban látok. És ez néha pont elég ahhoz, hogy az ember meg akarjon írni egy történetet. Vagy legalábbis el akarja mondani valakinek, aki hajlandó meghallgatni. Mint ti. Akik el tudjátok képzelni, hogy mit éreztem és gondoltam a tábla előtt, miközben mindenki engem bámult.

Az az igazság, hogy egyáltalán nem akartam felolvasni a nyálas szövegem. De hát a tanár úr, az a vén, kopasz fickó, egyszerűen rábeszélt. Azt mondta, hogy hozzak létre valami eredetit.

Hát tessék, itt van.

Megköszörültem a torkomat. A papír egy kicsit remegett a kezemben, mert utálom, ha megfagy a levegő. Persze a teremben mindenki úgy ült, mint a szobor, mintha valami temetésen lennénk. – Hát, ha tényleg kíváncsiak vagytok rá – kezdtem el hadarni, – akkor azzal kezdem, hogy az egész sztori ott indult, ahol a gőzmozdonyok füstölnek. Vagyis nem is ott. Hanem egy iszonyú nagy, barna bőrkanapén.

Stradlater, az a nagy izomagyú pojáca a padon, rögtön ásított egy hatalmasat. De én nem hagytam magam kizökkenteni. Olvastam tovább, olyan hangosan, ahogy csak bírtam.

– Szóval, a főhős egy szörnyen magányos fickó. De tényleg. Olyan egyedül volt, mint az ujjam, egyetlen fia egy őrült gazdag családnak. A csávó folyton azon agyalt, hogy mi a fenét kezdjen az életével ebben a rohadt világban. Unott mindent, és legszívesebben az egész bagázst elküldené a fenébe.

A teremben csend volt. Olyan csend, hogy szinte hallani lehetett volna, ahogy egy légy átrepül az ablakon. Jane, aki a harmadik padban ült és iszonyú jól nézett ki, miközben a körmét rágta, hirtelen felkapta a fejét. Lehet, hogy kicsit meglepődött. De ez még semmi.

– És képzeljétek el, a srác ahelyett, hogy tanulna, egy szép napon egyszerűen megszökik otthonról – mondtam, és egy pillanatra megálltam, hogy levegőt vegyek.

– Csak fogja a cókmókját, meg a piros vadászsapkáját, amit annyira imád, és lelép a nagy büdös semmibe. Mert egyszerűen elege van az egész képmutató, hazug társadalomból.

Elegem van az egészből, értitek?

Na, ekkor kezdődött a balhé. A tanár úr szeme kikerekedett, mint a tányér. Hátravetette a fejét, és az arca pont olyan vörös lett, mint egy érett paradicsom. Gondolom, nem pont ilyen irományra számított. A többiek meg elkezdtek suttogni. Ackley, az a pattanásos képű, undorító pasas, aki a szobám mellett lakott, csak gúnyosan vigyorgott. Biztosan azt hitte, hogy teljesen megőrültem.

– Te jó ég, Caulfield! – nyögte ki végül a tanár úr, és lekapta a szemüvegét. – Ez nem éppen egy szokásos irodalmi fogalmazás. Mégis, hova akarsz kilyukadni ezzel az egésszel?

Én meg csak álltam ott, és néztem őket. Az a helyzet, hogy hirtelen olyan szörnyen sajnáltam az egész bandát. Ott ültek ebben az unalmas, poros tanteremben, és azt hitték, hogy az élet egy nagy, komoly dolog, pedig az egész egy hatalmas vicc.

– Hát, ha még nem vágták le a fejemet – válaszoltam, és vettem egy mély levegőt –, akkor a történet végén a srác rájön valamire. Megérti, hogy a világ egyáltalán nem tökéletes. De néha jobb, ha az ember egyszerűen csak elfogadja a dolgokat. Nem tudom. Tényleg nem.

Becsuktam a füzetet, és visszaültem a helyemre. Stradlater rögtön meglökött a könyökével, és valami hülyeséget kérdezett, de én rá sem hederítettem. Az ablakon kinézve azon gondolkodtam, hogy vajon hova repülnek a kacsák, ha befagy a tó a Central Parkban. Néha úgy érzem, bárcsak én is odarepülhetnék. Messze, nagyon messze az egésztől.

Le is ültem a tanítás után, egy rohadt padra a Central Parkban, közvetlenül a Central Park South-nál. Az a fura kis tó, tudod. Épp azon gondolkodtam, mi a csuda lesz a kacsákkal, ha befagy a víz, meg arról a lányról. Egy csomó srác szerint ez a dolog a kacsákkal maga a tömény unalom, de nekem nagyon bejön.

Ott ültem azon a nyamvadt padon, a piros vadászsapkámban. Úgyhogy nem látszott ki a hajam. A fülem meg majdnem lefagyott. Csak bámultam magam elé. A fák olyanok voltak, mint valami olcsó díszlet. Akkor csuktam be a szemem. Egy csomószor ezt csinálom, amikor elegem van mindenből. Elkezdek képzelődni. Akkor is ott, azt képzeltem, hogy ott van velem Phoebe is, a húgom. Meg persze ő is. A lány. A haja pont úgy fújt, ahogy szokott, mikor kicsit fúj a szél, és az a kabát volt rajta, aminek a gallérját mindig felhajtja, mert fázós. Egyszerűen imádom, ahogy csinálja.

Szóval elképzeltem, ahogy fogom a kezét. Úgy mentünk át a Central Parki körhintához, a Carouselhez, mintha mi lennénk a világ legnormálisabb emberei. Pedig a legtöbb ember ott körülbelül olyan volt, mint egy idióta. Csak rohantak a semmibe. A körhinta viszont csodás volt. Mármint a valóságban is az, de a fejemben még sokkal jobb. Zenélt, méghozzá egész halkan. Nem az a fajta idegesítő zene, amit a rádiókban nyomnak, hanem az a klasszikus, amitől az embernek rögtön kedve támadna valami igazán jót csinálni. Mondjuk elszökni valami messzi helyre.

Odaértünk, és felszálltunk rá. Olyan lovak voltak ott, hogy az hihetetlen. Nem ilyen műanyag vackok, mint amiket a boltban árulnak a hülye kölyköknek, hanem rendes, nagy, fából faragott állatok. Az egyiknek még az igazi sörénye is megvolt. Én egy rohadt fekete lóra ültem fel, ő pedig egy hófehérre, ami mellett ugrált egy kicsi. Úgy nézett ki rajta, mint valami tündér. Tényleg.

Aztán megindult a szerkezet. Először lassan, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban. A zene egyre hangosabb lett, és ahogy forogtunk, láttam a park fáit, meg a kivilágított épületeket a távolban. Olyan volt az egész, mintha egy szempillantás alatt kirepülnénk az egész retkes New Yorkból. Nem érdekelt semmi. Sem az iskola, ahonnan megint kibasztak, sem az a rengeteg hazugság, amit az emberek folyton összehordanak. Csak mi voltunk, meg a lovak, amik fel-le ugráltak a zenére. Odahajoltam hozzá, átöleltem a derekát, és ő visszanézett rám. Nem mondott semmit. Nem is kellett. A legtöbb ember csak dumál, de a semmitmondó szövegeken kívül semmit sem csinálnak. Ő viszont nem ilyen volt.

A körhinta még vagy tíz percig forgott. Vagy egy óráig. Nem tudom pontosan, mert az idő olyankor teljesen megáll. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana. Bárcsak soha ne kellene leszállni, és ott maradhatnánk ezen a forgó, zenélő falovon egész életünkben. Olyan rohadtul tökéletes volt minden.

Mert a tökéletes boldogság nem egy nagy büdös nagy durranás. Olyan az egész, mint amikor Phoebe körbe-körbe forog a körhintán. Nem dől be a hülye szabályoknak, és majdnem elszáll az egésztől, de mégsem. Nem akar megfogni semmit, csak forog a tetves életben. Egyszerűen csak jó ott lenni, és kész.

A legtöbb ember folyton csak rohan, meg görcsöl. Azt hiszik, a boldogság valami irtó nagy dolog. Pénz, meg menő kocsik, meg olyan dumák, amikkel tele vannak a magazinok. De ez mind csak kamu. Olyan, mint a hamis csillogás a kirakatokban. Attól még nem lesz jobb senkinek.

A frankó boldogság sokkal kisebb dolgokban van. Például amikor ülsz a buszon, és az ablakon át látod a várost. Vagy amikor megérzel egy tök jó illatot, ami a pékségből jön. Amikor nem akarsz senkit átverni, és nem játszod meg az eszed. Amikor kicsit megállsz, és hagyod a dolgokat a fenébe.

Nem félni attól, ami jön, és nem sajnálni, ami elmúlt.

Ha igazán boldog akarsz lenni, ne bonyolítsd túl. Csak nézz körül, és vedd észre a cuki, apró dolgokat. Nem kell hozzá semmi extra. Csak egy kis nyugalom, meg az, hogy néha hagyod magad kicsit elveszni. Pont olyan, mint amikor elkap a pillanat, és az egész nagyon tetű jól van úgy, ahogy van.

Na, ezen gondolkodtam egész délután. Aztán majdnem megfagytam. De ez a legkevesebb. A lényeg, hogy kitaláltam. És még az is lehet, hogy a kacsák tényleg visszajönnek.

Móritz Mátyás

2026. Július 21. Kedd

Budapest, Csepel