A mezei virágok

A mezei virágok
–Hát te fiam kiejé vagy?
– A Kovács Pistáé.
– Melliké, a kovácsé vagy a suszteré?
–A kovács, Kovácsé.
– Jár még a fújtató?
–Akkor, amikor lovat kell patkolni.
–Kinek?
– A Török Gergőnek, tudja, aki még mindig lóval jár.
–Azt mondja, neki a két lóerő többet ér, mint négykerekű zörgő masina. Az csak okádja a benzingőzt.
–A lovak, meg az utcát piszkítják.
–Lószar az vót is, meg lesz is.
–Ebből igaza van. Miből is laknának jól a verebek.
– Aztán látogatóba gyüttél, vagy itt is maradsz?
– Maradni? Abban nem gondolkodtam, csak egy kicsit megpihenek.
–Mókuskerék mi?
–Munka, Mári néném a munka.
–Az itten is akad bőven. Aztán, az anyád jól van e?
–Jól.
–Én azt hallottam, valami nyavalyája van.
–Dehogy, csak derekával csikorog.
– Baj fiam, az nagy baj. Látod a suszter Miskát, neki is az volt a baja, most se csiriz, se kaptafa, tolószékben ül és sírdogál. Nem használt neki semmi kencefice sem, pedig Kató anyja kavart neki bőven.
Ahogy Mári néni kimondta Kató nevét, Fábián elpirult és dadogni kezdett.
–Azt hiszem ,mennem kéne, ha nem haragszik hazasétálok.
– Hát menjél, ha menned kell! Én még várok.
– Jó napot!
–Neked is adjon az Úristen!
Fábián, elindult lefelé.
–Hé, te! Nem lenek, hanem fönek köll menned, ha hazatartasz!
Fábián csak legyintett és folytatta az útját. A folyóhoz tartott, oda ahol gyerek korában Katóval békát szoktak fogni. Az út, ami odavezetett nem volt meg. Mindenhol benőtte a fű. A kaszáló tele volt mezei virággal. Kató is szerette a fecskevirágot és a margarétát. Megállt és elővette fényképezőgépét. Pár fotót készített, aztán gondolkodás nélkül begyalogolt a derékig érő fűbe. Nagyokat szippantott a levegőbe, a virágillat kavargott az orrában. Hírtelen felröppent egy fácánkakas. Nagy rikoltozással menekült. Nézte, aztán leheveredett. Szájába vett a fűszálat, és akárcsak gyerekként rágni kezdte, érezte a régi ízt. Lehunyta a szemét, és az arcát a Nap felé fordította. Hallgatta a csendet, ami körülvette. Egy fiú képe rémlett fel az emlékében, akinek a barna göndör fürtjeit cirógatta egy kislány. Nálánál fiatalabb volt, igaz maga is csak tízkettő körül járhatott, Katóka pedig nyolc. Legalábbis még nem felsősiskolába járt, de mindig ő utána koslatott.
– Hova mész? Játszol velem? Várj meg! Készítesz nekem bakcsacsát?
– Ja-, kiabálta,- de ahhoz fűzfa kell.
–Én tudom, hogy hol van. A folyónál, átvágunk a réten aztán…
– Anyád úgysem enged el.
– Megszököm.
Amikor utolérte, az első kérdése az volt.
–Van bicskád?
– Van, itt, ni, a zsebembe, mert valamire való férfi hord magánál bicskát.
–Megmutatod?
– Meglátod, amikor levágom a fűzfaágat.
– Gyöngyházveretes?
–Miből gondolod?
– A Gergőé az.
–Honnan tudod.
–A múltkor, amikor bilickéztünk, mutogatta a bátyámnak.
– Aztán éles volt e?
– Azt nem tudom, mert engem elzavartak.
–Miért?
–Azt mondták, hogy a bilickézés nem lányoknak való játék.
– Gergő után is koslatsz?
– Nem, őt nem szeretem, belé nem vagyok szerelmes.
–Mit fecsegsz, még azt sem tudod, hogy mit jelent a szó!
– Tudom, értsd meg, hogy, hogy… hogy, megdobban a szívem, amikor téged meglátlak.
–Csacska macska-nevetett Fábián.
Gyorsan levágták a fűzfagallyakat ,Fábián zsebéből előkerültek a madzagok. Jól összekötözték és váltakozva szalad a szekérrel a lovacska. Hol Fábián volt a ló, hol pedig Katóka nyerített szekér előtt. Ha a bakcsacsával elestek a fűben, akkor Kató nem sivalkodott, csak Fábiánoz bújt és kérte, hogy puszilgassa meg a bibijét. Ő meg a gyenge kis, újacskát végigzongorázta.
– Ez fáj?- kérdezte.
– A másik- nevetett Kató ,és mind addig pityergett, amíg Fábián mind a tíz ujjacskát meg nem gyógyította. Akkor Kató hírtelen felugrott és kiabált.
– Fogj meg, ha tudsz!
Szaladtak, ahogy csak bírtak. Katóka kacagott, és a piros szalagocska, amivel be volt fonva a haja, lebegett a szélben. Aztán visszaszaladtak a fűzfához , új ágakat vágták le ,és még szorosabban kötözték össze .Jó hosszú nyelet tettek a bakcsacsára és házáig húzták. .Mielőtt hazaindultak, egy kis ideig még hevertek a fűben ,és Fábián hagyta, hogy a kislány borzolja a haját. Odahaza volt Katónak nemulass, mert fű itt -ott nyomot hagyott a szoknyáján.
–Megint Fábiánnal jártatok a folyónál! Megmondtam, hogy Piroskával babázzál. Az való neked, Fábián menjen a bátyáddal. Irány a sarok! Félóráig el sem mehetsz onnan!
Micsoda gyalázat volt, félórát elvenni az ember életéből, nézni a fehérre meszelt falat, és hallgatni a macska nyávogását, amikor odakint, Fábiánnal szaladgálni lehet volna. Hiába sóvárgott, amíg az óra el nem kondult, maradnia kellett.
–Most aztán be szobába, micsoda egy perszóna vagy, még a tojáshéj a fenekeden, de neked már Fábiánon jár az eszed! Hogy mit meg nem kell érnie az ember lányának!- fenyegette meg seprű nyelével az édesanyja.
Katóka Fábián miatt térdelt is a kukoricán, mert papsajtozni csalta el az árokpartjára. De nem csak papsajtot ettek, hanem békát is fogtak. Beletették az üvegbe, és Katóka hazavitte. A baj csak az volt, hogy az a fránya béka kimászott, és Katóka anyja elé ugrált. Az meg jajveszékelt.
– Egyen meg téged a gólya!- kiabálta.
Kibírta, Fábiánért mindent kibírt, neki nem kellett a baba, meg a Piroska nyavalyás nyekergése.
Mire ősz lett, Fábiánék elköltöztek. Katóka sírva ölelte meg.
–Ugye visszajössz hozzám? Ugye nem felejtesz el?
– Nem, téged soha sem felejtelek el.
Katóka akkor a zsebébe dugott valamit, és azt súgta:
– Örökké szeretlek,- és ahogy szokott hírtelen elrohant.
Ő meg csak nézte a lányt és akkor, neki is megdobbant a szíve.
Azóta régen nem járt a faluban. Most, ahogy Mári néni kimondta a nevet, elgondolkodott. Vajon mi lehet Katókával? Biztosan el is felejtette. Míg ezen tépelődött, megszólt felette a pacsirta. Figyelte a röptét, aztán felkelt a fűből. Szedett virágot, fölé hajolt, és most is az orrában érezte a régi illatot. A csokor üde volt, és bársonyosan simult a kezében. Önkénytelenül megsimította a barna göndör haját. Szekérzörgést hallott. Talán Török megint patkolni megy a nagyapjához. Várt, majd kiállt az útszélére.
– Hó-ha!- szólt Gergő a lovakra. – Ha nem szégyell felülni a bakra a fiatalúr, akkor velem jöhet.
– Nem ismersz meg Gergő?
–Kovács Pista formád van, de kitudja kinek a fájáról estél le.
–Onnan. A kovács lányának vagyok a fia.
– Fábián!- rikoltotta el magát Gergő. A nagyapádhoz tartok, patkolni kéne a Verest. Aztán mi újság van abban a nagyvárosban?
– Ott sok minden történik. De itt? Mondd Gergő, itt lakik még a Katóka.
– Melyikre gondolsz?
– A szőke Bálint Katóra.
–Az még itt van, széplány lett. Most ő is a városba készül.
–Mi végről?
–Tanulni.
–Melyik városba?
– Azt nem tudom, kérdezd meg tőle te.
–Végigmentem a falun, de őt nem láttam.
–Nem olyan csavargó, mint a Sári meg a Vera. Ő magának való. Aztán te meddig maradsz a nagyapádnál?
– Nem tudom.
–Van már asszonyod?
– Mire gondol, még fiatal vagyok hozzá.
– Ja-jaj! Már vótak, akik ilyen korba, mint te, faragták a bölcsőt.
– Ma már másvilág van, először legyen az embernek jól fizető munkahelye, meg aztán…
–Olyan szoknya is kell, amit csak a te orrod előtt ringatnak. Vagy, nem így gondolod?
–Az utóbbiról még nem is gondolkodtam.
A kocsi lassított. Katóék háza előtt megállt, Gergő nagyot pattintott az ostorával.
– Ez nem hallották meg- nevette el magát. – Várjál, csak tartsd a gyeplőt!
Leszállt a kocsiról és háromszor szólaltatta meg az ostort. Erre kinyílt pitvarajtó.
–Mi van?- kiabált ki Kató édesanyja. – Tán görcsöt kapott a szekéren a lábad, vagy megfájdult a derekad! Kencefice kellene?
– Ja. De Katótól küldjem ám ki, ne kend dobja megint szekéraljába!
Kató anyja legyintett, és bement a kenőcsért. Fábián meghúzta magát a szekéren. Erősen figyelte a kisajtót, amikor megcsikordult, félig odafordította a fejét. Kató szőke haja most is copfba volt. Odalépett Gergőhöz.
–Tessék! Azt mondta az anyám, majd legközelebb kifizeted, vagy hozzál érte egy véka búzát.
– Mi van, ha most neked fizetek érte?
–Mivel? Csókkal soha!- ripakodott rá Kató.
– Ha a kocsisommal fizetnék, aki szekéren ül?
Kató egy pillanatra megállt. Gergő odamutatott a szekérre és felszállt.
–Szállj le, és ad oda a virágot, vagy nem Katónak szedted?- ripakodott rá Fábiánra.
–Honnan gondolod?
– Amikor rákérdeztél, elpirultál. No, menjen már, mire vársz!
Fábián leszállt a szekérről. Kató elé állt és annyit mondott.
– A zsebembe van az ajándékod. Búcsúzáskor nem szaladhattam ki a rétre. Most elfogadod tőlem a virágot?
–Fábián!- sóhajtott fel Kató. Hazajöttél? Meddig maradsz?
– Egy kis ideig. Készítsek neked bakcsacsát?
– Bolond vagy, az- az idő már régen elmúlt. Megsimíthatom a hajad?
– Meg, amikor csak szeretnéd.
– Ennyi ideig mit csinálsz kint? – hallották Kató édesanyjának az éles nyelvét.
–Gergő elővakarta a kenőcs árát. Sokáig tartott, nagyon sokáig, alig győztem kivárni.
–Este le tudsz szökni a folyóhoz?- kérdezte Fábián.
–Azért megint büntetés járna, tudod mit, amikor az óra elüti nyolcat, akkor átviszem a nagyapádnak is a kért a kenceficét. El ne menjél sehova, a műhelynél várj rám!- suttogta Katóka.
–Rendben-mosolygott Fábián, és visszaült a deszkára.
– Nos, Fábián, meglebbent e előtted ez a szoknya?
– Meglebbent az már kiscsikó koromban is, de akkor még nem sokat jelentett. De most…
– Jól van. Ennek ez a rendje. Aztán vigyázz a Kis Katóra, mert különben kiseprűz az anyja házból.
–Odaadnád az ostort?
– Minek?
–Hogy el tudjak köszönni Katókától.
–Meg tudod szólaltatni?
–Meg én! Istenemre mondom, hogy meg.
Pattant az ostor. Katóka visszanézett ,és kezében a virágcsokorral intett Fábián felé. Eszébe jutott, hogy egyik télen erősebbet bakcsacsát készítettek, olyat, amit a hóban kis szánkóként is lehetett használni. Le is esett róla, és akkor meg is orrolt Fábiánra. A remekművét tákolmánynak nevezte. Amit akkor az anyjától kapott, az vigasztalás nélkül maradt. Vajon felismerte e az anyja Gergő kocsisát? Talán nem.
Este jóleső érzéssel sietett a kovácsműhely felé, mert Fábián őrzi azt a madzagot, amit régen nekiadott, azért, hogy emlékezzen azokra, pillanatokra, amikor titokban együtt készítették a sete suta gyermekjátékot.