– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…
– Igen fiam.
– Tessék?!
– Szólítottál, itt vagyok.
– Ki vagy te?
– Én vagyok, akit meg szólítottál. A Teremtő.
– De én csak az esti imámat mondom el.
– Ja értem. Akkor csináld csak!
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…
– Igen fiam. Megint szólítottál. Mondd miben segíthetek?
– Csak imádkozni szeretnék.
– Nem is akarsz beszélgetni velem?
– Nem, azazhogy igen. Nem számítottam rá Uram, hogy megszólítasz! Egyszerűen csak elmondom az esti imámat és kész. Ahogy azt teszem minden nap.
– De miért?
– Mert minden este elmondom.
– Ezért is válaszoltam rá. Mégis miért mondod el, ha aztán nem akarsz beszélni velem?
– De akarok… csak hadd mondjam el, mert így belezavarodom.
– Rendben, akkor hagylak is. Mondd csak tovább.
– Szenteltessék meg a te neved…
– Mit értesz ez alatt?
– Hogyhogy mit értek?!
– Meg kell szentelni a nevemet? Valami gond van vele?
– Nem… semmi gond Uram a neveddel. Csupán ez így szerepel az imában. Ezt így mondta el nekünk a fiad, a megváltó.
– Rendben. Folytasd csak tovább. Majd megkérdem akkor őt mire is gondolt ezen a részen. Nem értem miért is kéne megszentelnem a saját nevemet?!
– Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
– Ezt tényleg komolyan is gondolod? Vagy csak darálod a betanult szöveget értelem és gondolatok nélkül?
– Igen Uram, komolyan is gondolom.
– Tényleg? Mit tettél azért, hogy ez így legyen?
– Hát… ő… jó emberként élek. Tisztelem felebarátaim… meg ilyenek.
– A házmesternét is tisztelted tegnapelőtt, amikor kiabáltál vele? Csak mert összekente az új kabátod a szemeteskukával, amit éppen ki akart gurítani a kapu elé?
– Nagyon mérges lettem… de igazad van. Nem volt helyes.
– Nem, nem volt az. A lumbágója és a krónikus derékfájása ellenére, minden kedden ő tolja ki a nehéz kukákat, pedig nem is az ő dolga lenne!
– Igaz, az a házmester dolga lenne!
– Aki hónapok óta beteg! Aki helyet a rokkantnyugdíjas idős felesége végzi el a munkát. Akit meg se látogattál egyszer se, hogy jobbulást kívánj neki. Pedig negyven évnyi munka után igazán jól esne az öreg Anti bácsinak, hogy valaki gondolt rá is.
– Sajnálom. Igazad van.
– Jó, haladjunk tovább! Ezen van még jócskán mit csiszolnod. Folytasd kérlek!
– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…
– Ehhez nem akarsz hozzáfűzni valamit?
– Nem szabad az imát megváltoztatni.
– Miért?
– Mert Jézus a Krisztus így adta nekünk át az imádságot.
– Miért?
– Azt én nem tudom. Így kaptuk és kész. Nem változtathatjuk meg!
– Miért nem? Mennyivel jobb lenne így? Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, főképpen azoknak, akik rászorulnak.
– Valóban így jobban hangzik.
– Ugye? Rögtön benne van egy kis extra szeretet és gondoskodás, ami tőletek jött érdek nélkül. Na jó, mondd tovább kérlek!
– És bocsátsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…
– Te megbocsájtottál? Mondjuk a kis Gizikének, aki véletlenül kiverte a kezedből az uzsonnádat, mikor harmadikos voltál?
– Gyerek voltam.
– Az nem számít! Most már nem vagy gyerek.
– Valóban, de olyan rég volt már. Ki emlékszik arra?
– Például én, a Teremtő! És Gizike is, aki emiatt lett zárkózott kislány és akin egyetlen megbocsájtó mosolyod segített volna, más irányba vinnie az életét. Aki most nem lenne egyedül és nem lenne boldogtalan.
– Sajnálom.
– Sajnálod?! Hiszen tudod hol lakik! Minek neked a szabad akarat, ha nem használod? Jó, akkor folytasd kérlek!
– És ne vígy minket kísértésbe…
– Most miért hallgattál el?
– Restellem magam Uram. Gizikénél nem te vittél kísértésbe, én hibáztam!
– Bizony, bizony. Nos, ne szégyenlősködj! Folytasd csak tovább!
– De szabadíts meg a gonosztól! – Itt ezen a ponton, kissé gondolataiba révedt. – Azt hiszem most értettem csak meg mit is jelent ez az imádság valójában. A gonosz önnönmagában nem tehet ellenünk semmit sem! Csak ha mi is asszisztálunk mellé.
– Látod édes fiam? Megy ez neked. Most már kimondhatod a többit is.
– Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.
– Na látod, mennyivel szebbre sikerült, ha a fejedet nem csak sapkatartónak használod! Ezért kaptatok szabad akaratot, hogy valóban lehessen választási lehetőségetek. Most mennem kell, jó éjszakát kívánok neked Kálmán fiam.
Másnap, kedden, Kálmán segített kitolni a kukákat a házmesternének munkába menetel előtt. Majd mielőtt beért volna, vett egy csokor virágot és a portás Gizikének adta, aki kiverte gyermekkorában véletlenül a kezéből az uzsonnáját, és akinek ezzel bearanyozta nem csak a napját, de az egész hetét is. Kálmán jobb emberré vált azáltal, hogy nem csak ledarálta a napi imáját kötelességtudóan, hanem megértette azt, gondolkodott rajta és az életben valóban alkalmazta is. Igaz, alkalmanként így az esti imádság elmaradt párszor. Főleg azóta, hogy Gizike megosztotta vele szabad idejét, életét és szerelmes csókjait, és nem csak esténként. A teremtő mégis mosolygott ezen a kis mulasztáson, mert őt nem érdeklik a kimondott szavak.
.
.
.
Vége…