Andrea még az éjjel felmászott a szabadsághíd tetejére. A város még alszik, kezében egy valamikori első világháborús puska. A fegyver nem működik, talán sohasem működött. Családjából senki sem látta érkezését, senki sem tudja hollétét. Régóta tervezi ezt és úgy néz ki, ma jött el a napja. Fönt van már. A sötétben nem volt annyira félelmetes a felfelé tartó út. Most, hogy a hajnal első sugara megtörte az égbolt egyhangúságát, megrepesztve azt, vörös vonalakkal megkarcolva, a fény lassan átveszi az uralmat a sötétség felett. Most, hogy lenéz, még jobban fél. Egész életében félt, rettegett. Elég volt! Nem akar tovább félni! Nem akar többet rettegni. Azt akarja, legyen végre vége. A fény lassan ugyan, ám de fokozatosan, megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul felőrli a sötétséget. Az égbolt egyre világosabb, jól láthatók a város határai. Alant még sötétség, fent a fény már tükröződik a háztetőkön. Tőle nem messze egy alak ücsörög, ott gubbaszt, őt nézi. Eddig észre sem vette őt. Igaz, az nem is szólt hozzá. Egészen idáig.
– Mielőtt elmész, kérlek, mondd el nekem, mi az a félelem. Érzem benned. Látom a tombolását, a kárt, amit okozott lelkedben. Látom, de nem értem! Nem értem a működését. Nem értem, mire jó ez? Nem értem, miért ragaszkodtok hozzá. Görcsösen kapaszkodva csontos ujjaitokkal a félelem minden egyes pontjába. Szeretném megérteni. Mielőtt elmész, kérlek, mondd el.
Andrea végignézett rajta. Az, aki meg szólította, hófehér öltönyszerű ruhában volt. Mintha csak esküvőre indulna. Bőre színe mélyen elütött ettől. Ettől a fehér együttestől. Szemei mély barnák, már-már feketék. És igen, bőre tónusa sötét, egészen sötét. Már-már barna. Ám de mindez nem itt és most nem számít. Csupán érdekesség mely elüt a megszokottól, a trendtől. Mert a hófehér ruha kiemeli ezt a színt. Arcának vonásai idegen származásra utalnak. Igen, el tudná őt képzelni akár egy eszkimó vadászként is szigonnyal a kezében. Andrea, most mélyen a szemébe néz, és az várja a választ.
– Mi a félelem?
Az entitást valóban érdekli és most enyhén megremegtek szárnyai. Felállt, s vállaival kissé megemelte azokat, megropogtatta eonoknál is idősebb csontjait. Kiegyenesedett, egyenesen Andrea szemébe nézve.
– Mondd el nekem, kérlek. Mondd el nekem, mi a félelem?
– Mi az a félelem? Mi a félelem? Egy rettenetes érzés, mely bilincsbe ver. Korlátok közé szorít. Rabszolgává tesz. Olyan tettekre kényszerít rá, amiket nem akarunk. Olyan dolgokra kényszerít, amiket megvetünk. Mitől félünk? Félünk a fájdalomtól. Félünk mások tekintetétől. Félünk attól más mit gondol rólunk. Félünk mindentől, ami ismeretlen. Félünk magától a félelemtől.
– Értem. Tehát egy érzés, ami utat mutat?
– Nem. Nem mutat utat. A sötétség bevezet és a sötétség elpusztít.
– Tehát a félelem, az ismeretlentől való félelem, az azt jelenti, hogy nem tudod merre tartasz.
– Nem. Nem látod a jövőt.
– És te most félsz?
– Rettegek!
– Mégis megteszed?
– Azt tervezem.
– Nem értelek.
– Semmit sem értesz, de hát ez nem meglepő.
– Az emberek és a tetteik összezavarnak.
– Ilyenek vagyunk.
– Negyvenhat méter. Ilyen magasan van a Turulmadár. A víz itt tíz, tizenkét méter magas, most kissé magasabb, mert árad a Duna. Közel száz kilométeres sebességgel fogsz becsapódni. Ez olyan, mintha a betonra érkeznél.
– Tudom.
– Mégis?
– Mégis.
– Miért? Mert ez túlélhetetlen?
– Szerinted is az?
– Nem tudom, én halhatatlan vagyok. Az emberek itt azt mondják, és tényleg azt is gondolják. Ez nem túlélhető.
– Ők is félnek és ők is csak emberek.
– Igaz. De hát te is félsz.
– Igen félek.
– Makacs vagy.
– Az.
– Ha félsz, miért csinálod? Nem muszáj megtenned. Hiszen szép jövőd lehetne! Előtted van még egy egész élet és milliárdnyi lehetőség. Az utad, amin jársz a jövőbe vezet!
– Maga az út a lényeg! És már van jócskán mögöttem is belőle.
– Akkor miért? Hiszen érzem a félelmedet, ami kályhából kiáradó hőként ontja belőled magát kifelé.
– Mert kereszteződéshez értem és döntenem kell.
– A félelem segít dönteni?
– Igen, segít. Ezért ugrom le!
– Mert félsz tőle?
– Igen azért, mert félek tőle. Mert nem engedem meg a félelemnek, hogy irányítson! Mert van erőm nemet mondani és az arcába röhögni!
– Megéri?
– Meg.
– Tehát a félelem erő?
– Mindenkinek mást jelent. Az emberek nagy többsége mereven elutasítja, mégsem tesz ellene semmit sem. Ugyanakkor van, aki erőt merít belőle, van, aki leblokkol és van, aki keresi.
– Nem lettem okosabb. Ti emberek olyan bonyolult lények vagytok.
– Pedig erre magadnak kell választ találnod.
– Itt az időd?
– Igen itt.
A nap alja eleresztette a látóhatárt, teljes terjedelmében láthatóvá vált. Andrea felállt, a puskáját maga elé tartva kilépett a középső hídfő szélére, lába eleje a levegőben. Emberek figyelték lentről minden mozdulatát lélegzet vissza fojtva! A rendörök kordonnal tartották távol őket a helyszíntől. Akkor Andrea felemelte egy kézzel a magasba nyújtva a száz évnél is idősebb fegyverét, mintha csak diadalmasan üdvözölte volna a felkelő napot, és eldördült odalentről egy végzetes lövés! Teste megrándult, az öreg puska kieset kezéből és ő két kézzel a mellkasához kapva előre dőlt. Megbillent, egy pillanatra mintha megállt volna a levegőben a peremen, majd aláhullott a félelemmel teli mélységbe. Lába véletlenszerűen beleakadt egy kábelbe és az valamennyivel tompította ugyan az esését, ugyanakkor irányíthatatlanná, ezáltal halálosabbá tette zuhanását. Így, alig négy másodpercnyi zuhanás után egy pillanat alatt elnyelte a fodrozódó Duna. A becsapódás elementáris és abszolút túlélhetetlen volt! Pillanatok alatt, a már korábban iderendelt két szirénázó mentőhajó is a helyszínre érkezett és keresték az imént lezuhantat a legrosszabbra számítva.
– Gábor, mond kérlek el még egyszer a kamerákat. Biztosan mindenki látta a teljes ívet? Biztosan vettünk mindent? Nem volt vakfoltunk?
– Minden le van fedve főnök. Mindhárom fix kamera veszi az egészet. A hajókon lévők is.
Eltelt újabb négy másodperc, a feszültség tovább növekedett, a kordonnál lévő rendőrök fejüket forgatva keresték őt a feketéllő és örvényekkel teli folyamban. A mentő hajók már a helyszínen várták a test felbukkanását. Ami, majd húsz méterrel arrább meg is történt. Andrea, öklét a feje tetejére téve jelezte, rendben vagyok!
– A kaszkadőr rendben van!
Hallatszott szinte minden rádiócsatornán egyszerre. A feszültség abban a pillanatban szinte kirobbant az emberekből. Tapssal, füttyögésekkel és kiáltásokkal. Andreát behúzták, besegítették az egyik hajóba, leakasztva derekáról a zuhanását fékező, tervezetten elszakadt biztonsági drótkötelet. Pokrócot terítettek rá, egyenesen az orvosi sátorba víve őt ellenőrzésre. Ő még visszatekintett a szabadsághíd legmagasabb pontjára. Oda, ahol a turulmadár tárja szét hatalmas szárnyait. Ahol ő még látta a hófehér ruhás alakot. Az mosollyal az arcát intett neki, és a következő pillanatban eltűnt a szikrázó napfelkeltében. Vajon megértette? Megértette, hogy a félelem, nem csupán egy érzés! A kérdés is hibás. A helyes kérdés nem az, hogy mi a félelem? Hanem az, hogy mit kezdünk vele amikor már nem tudjuk elkerülni?!
.
.
.
Vége…
