Vannak helyek a világon, amelyeket a térképek talán már rég elfelejtettek, de az Úristen és az én szívem örökre feljegyzett magának. Ilyen nekem a László – tanya is, ott, a szabolcsi homokbuckák és a suttogó nyírségi szelek ölelésében. Ez a föld beleívódott a lelkembe, a szívembe, és elszakíthatatlanul a részemmé vált.
Ha ma arra járok, elszorul a szívem, és beleremeg az egész testem. Az utazó talán csak az elmúlást látná ott. Nem találja már Nagyapámék tornácos házának fehérre meszelt falait, nem hallja a gémeskút nyikorgását, s nem láthatja azt a kemencét sem, amelynek gyomrában egykor a gyermekkori nyaraim melegsége lakott. Ott, ahol az álmaim születtek, ma vad gaz uralkodik a kerten és az udvaron. A külső szemnek ez csupán az enyészet. De nekem, aki ott éltem át a gyermekkorom legszebb éveit, a valóság egészen más.
Mert én tudom, hogy a föld nem felejt. Amikor a gazos udvaron állok, a szemem előtt újra életre kel minden.
Látom Nagyapámat. Kemény ember volt, mint a tölgyfa, akit a szél és a puszta nevelt. Keveset láttuk őt otthon, mert a kötelesség messzire szólította: hajtotta a juhait a végtelen legelőkön, s míg a nap a fejére tűzött, ő a botjára támaszkodva vigyázta az életet, a lovait, a teheneit és minden jószágát. Nem a szavak embere volt, hanem a tetteké. Az ő szeretete abban állt, hogy konokul, mozdíthatatlanul védte a családi fészket.
S míg Nagyapám a pusztát járta, bent a tanyán Nagyanyám tartotta kezében a világmindenséget. Az udvar az ő birodalma volt. Ma is tisztán látom a mozdulatait, ahogy a friss tejből a vajat küpüli, ahogy a fehér túrót szűri a tiszta kendőn, és ahogy a szárnyas jószágokat halk, gondoskodó szóval neveli. Az ő kezének munkájában nemcsak étel volt, hanem áldás és szeretet.
Ó, azok a leírhatatlan nyarak! Nagynémhez és az unokatestvéreimhez oly sok drága emlék fűz. Mi, gyerekek, lefutottunk játszani a mezőre, ahol a szabadság várt ránk.
S ott állt az udvaron az óriási, öreg cseresznyefa. Mennyit laktároztunk a sötétvörös, édes gyümölcséből! Az ágai között ülve olyan nyugalmat és békét éltem át, amit elmondani szóval, nem is lehet. A László – tanya volt nekem a földi mennyország.
Alig néhány házból állt az a tanyavilág, de az emberek között olyan láthatatlan kapocs feszült, amit a mai világban már hiába keresek. Összetartottunk. Ha baj volt, segítettük, ha kellett, tiszteltük egymást.
Most, amikor ott állok a romok helyén, könny gyűlik a szemembe. De ha felemelem a tekintetem, a fák között meglátom az élet apró jeleit. Mert a kistanyánkon néhány öreg ház még ma is áll. Bennük laknak még a régiek közül valók: azok a megmaradt, csendes lelkek, akik szerényen, de büszkén őrzik a múlt darabkáit. Nem hagyták el a földet. Jelenlétük nekem szent bizonyíték arra, hogy a László -tanya gyökerei mélyebbre nyúlnak annál, semmint hogy a vihar teljesen kitéphesse őket.
Tudom és érzem: a László – tanya nem pusztult el. Amíg én arra járok, amíg az én szívem összeszorul, és amíg a megmaradt lakók ablakában este még lámpás ég, addig az a világ él. Erősebben áll, mint valaha, mert nemcsak téglából volt, amit az idő megőrölhet, hanem szeretetből, hűségből és dacos kitartásból, ami az örökkévalóságé. Én vagyok a László – tanya élő emlékműve, és amíg emlékezem, a nagyszüleim és a gyerekkorom is örökké élni fognak.