Az írót – akit még talán saját szűkebben vett rokonai közül is –, bolondnak, vagy nem százasnak tartottak néhány évtized múltán úgy gondolta, hogy kivonul önkéntesen az emberi társadalomból. Nem lehet ezen eléggé csodálkozni, elvégre a modern digitális világban, ahol az emberek többsége jóformán már alig öt másodpercekként posztolt valamit a közösségi média portáljain egyre kevésbé váltak meghatározó, vagy épp maradandókká az ún. őszinte emberi kapcsolatok.
Imádott felesége, aki rendben tartotta takaros kertesházuk szépséges virágoskertjét néhány éve rákban meghalt. Az író feladta addigi raktárosi állását, hogy asszonyát ápolni tudja, és bár mindvégig mellette maradt, mégis a szíve szakadt meg, hogy őt is el kellett veszítenie. Kislányukat kisbabakorában veszítették el.
Egyik nap gondolt egyet, és bement a nyugdíj hivatalba. Nem csupán szociális érzékenysége diktálta ezt, sokkal inkább a kíváncsiság, ha esetleg úgy fordulnának a dolgok, hogy majd a későbbi bizonytalan jövőben végleg egyedül maradna, akkor – értelemszerűen –, legyen majd miből megélnie.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntötte a húszas éveiben járó ügyintézőt, aki máris tépett neki egy sorszámot, és kedvesen megkérte, hogy amíg nem villog a saját száma a digitális, vérvörös kijelzőn addig türelmesen várakozzék. Az író nem tehetett egyebet helyet foglalt szándékosan egy félreeső széken, mert nem szívesen vegyült, konfrontálódott senkivel, és megbűvölten, majdnem szinte már szuggerálva bámulta a vérvörös kijelzőt, mely jóformán majdnem minden ötödik percben csengő hanggal igyekezett jelezni, aki éppen sorra került. Végül az író nagy levegőt vett, felállt, kinyújtóztatta macskásodásnak indult végtagjait, és komótos egykedvűséggel máris megindult abba az irányba, ahova mennie kellett.
A kis irodában négy darab szék is volt. Nem túl kényelmesek, míg a tekintélyt parancsoló, mahagóniszínű íróasztalon két laptop is helyet kapott, illetve egy nagy kupac mindenféle hivatalosnak minősülő nyomtatvány.
– Jó reggelt kívánok! – köszönt újfent.
– Üdvözlöm, kérem nyugodtan foglaljon helyet! – kérte szívélyes mosoly keretében a nagyon fiatal, valósággal kislányosarcú hölgyemény. – Tehát kedves Kovács úr! Miben segíthetek Önnek?! – érdeklődött kedvesen.
– Kérem szépen… érdeklődni szeretnék, hogy a szolgálati időm megvan-e már, illetve a nyugdíjkorhatárral kapcsolatosan volnának kérdéseim… – jegyezte meg gombócot nyelve, roppant félszegen, hiszen igazándiból csupán csak azért jött ide, hogy megpróbálja kideríteni, hogy hozzávetőlegesen még hány évet kellene ledolgoznia törvényileg igazoltan, hogy valamicske szociális pénzhez hozzájuthasson.
– Pillanat türelmét kérném… – A gyönyörű, fiatalos nő máris tíz kézzel beütött néhány fontos dolgot a számítógépbe, és pillanatok alatt elővarázsolta az előtte üldögélő ember digitális személyi dossziéját. – Meg is van! Tehát, ha jól látom, akkor Ön most úgy negyvenkettő-negyvenhárom éves, amennyiben ezerkilencszáznyolvcanháromban született?! – kérdezett vissza, miközben igyekezett pontosan minden fellelhető adatot ellenőrizni.
– Igen, kérem…
– …És eddig, ha jól számolom, és látom akkor Önnek az egyetemi éveit is elszámolták… ami annyit tesz, hogy tizennyolc-húsz évet még igazoltan dolgoznia kellene, mert most csupán csak tizenegy éve van meg. – közölte kimérten, tárgyilagosan.
– Igen, megértettem… – Az író titkon számított is rá, hogy valami ehhez hasonló szöveget fog hallani, így a válasz gyakorlatilag nem lepte meg különösebben. Azért még egy kérdést megkockáztatott:
– Bocsánatot kérek… szeretném megkérdezni, ha az ember esetleg külföldön próbálna szerencsét milyen juttatásokra számíthat? – kérdését egyszerre naivnak, bagatellnek, és rendkívül gyerekesnek gondolta, mégis nagyon emésztette a kíváncsiság.
– Nos, kérem… az az illető külföldi ország törvényeitől függ… esetleg szándékozik kint munkát vállalni? – lepődött meg a gyönyörű nő.
– Ö… megfordult nagyon sok minden a fejemben… – válaszolta, mintha csak épp hangosan gondolkodna.
– Nos, értem! Ha bármi további kérdése, panasza volna nyugodtan keressen fel a héten! Minden jót kívánok, és vigyázzon magára! – kicsit merev hivatalossággal állt fel, és nyújtott bizalmasan kezet, mire az író óvatosan megrázta a törékeny kezet, majd meg is hajolt, és kisomfordált az irodából.
Akkor ütött szöget a fejébe, hogy nem ártana, ha néhány számlát sárga csekken befizetne a postán. Még szerencse, hogy ahol lakott oda alig száz méterre feküdt a posta, így egy füst alatt azokat a szükséges közüzemi számláit is mind befizette.
Senki se gondolta volna, de Kovács úr gyakorlatilag tökéletesen nesztelen, szisztematikus némasággal kezdte maga körül kiüríteni a saját személyes dolgait. Néhány irodalmi jellegű köteteit iskolás lányoknak ajándékozta, akik megígérték neki, hogy nagy becsben fogják tartani. Egy egész álló éjszakán át töprengett, és gondolkodott, miközben kifőzte magának a feketekávét. Kényelmes foteljában üldögélve rengeteget beszélgetett feleségével közös életükről; többek közt még arról is, hogy miért nem próbálkoztak meg egy második gyerekkel, vagy épp az örökbe fogadással. Az író csupán csak lassacskán, fokozatosan értette meg, hogy ez bizony mekkora lelki terhet is jelent valójában imádott asszonyának.
Most itt üldögélt a vaksötétben, és megpróbált koncentráltan végig gondolni egész eddigi viharvert, és jócskán furcsán alakuló élete történetét. Kezdve egészen a kisgyerekkori botlások, bukfencektől, barátok nélküliségtől, később pedig kalandos megismerkedését az egyetemen későbbi feleségével, akivel szinte rögtön mintha szikra csípte volna meg azonnal beleszeretett, és valósággal csak úgy ontotta magából a kész prózai jellegű költeményeket. S míg fokozatosan, nem sietve szépen mindent végig gondolt magában alig vette észre, hogy feljött halkan a nap legelső kellemes sugarai. Végül aztán korgó gyomra figyelmeztette, hogy – kis híján –, már megint elfelejtett reggelizni. Még szerencse, hogy az utca végén lévő MASZEK vegyesboltban árultak mindenféle pékárút, így kakaós csigát is. Bár a csigák édes, kellemesek voltak, méretük alig volt több egy fél kéznél, így egyszerre hármat is megevett belőlük. Mintha mohó éhség szállta volna meg, melyet hideg tejjel öblített le, akárcsak gyerekkorában.
A délelőtt folyamán kiadósan meglocsolta szobanövényeit, később felesége virágoskertjének rózsa, hortenzia, nárciszbokrait, majd kicsit gyomlált a krumpliágyások között. Gondolta csak eshetne egy kiadós eső, és akkor jó eséllyel jó sok krumpli is teremne az irdatlan száraz évszak helyett. Amikor úgy ítélte meg, hogy mindennel kész van lázasan sietve, mintha – legalább is –, valakik kergetnék, vagy valami siettetné pakolni, csomagolni kezdett. Elővette a ruhásszekrény poros-piszkos tetejéről a régi utazóbőröndjét, mely legalább ötven évesnek nézett ki. Vizes ronggyal kicsit megtisztogatta, majd fogkrémet, törülközőt, néhány váltás ruhaneműt, és néhány használati tárgyat szépen gondosan becsomagolt. Később az egyik szomszéd egyetemista lánynak szólt, hogy foglaljon számára egy kedvezményesebb repülőjegyet Nyugat Európa felé.
– Ágika, drága! Tudom, hogy most fontosabb dolgai is vannak, de azonnal kifizetem, amint a jegy a kezem ügyében lesz! – ígérte az egyetemista lánynak, akit jócskán meglepett a férfi kérése.
– Csak nem utazni tetszik Sanyi bácsi?! – érdeklődött kíváncsian.
– Feltett szándékom drága Ágika! Még magam sem tudom, hogy hova fogok kikötni, de a szívem azt diktálja, hogy per pillanat el kell innen mennem. – válaszolta.
A repülőjegyek még aznap megérkeztek, és – mint később kiderült –, egy kora délutáni időpontra szóltak a turistajáraton.
Az író később beszélt az utcájukban lakó fiatal taxissal is, hogy elfuvarozná-e a repülőtérre, azt is kifizetné.
– De kedves Sanyi bácsi, kérem ne sértsen meg! Önt bármikor ingyen szállítom, hiszen rengeteg sokat segített, amikor iskolás voltam. – felelte a nyurgatestű taxis, aki még aznap kivitte a repülőtérre.
Az író néhány szomszédjának bizalmaskodva meghagyta, hogyha idejük megengedi locsolják majd meg felesége legkedvesebb virágait, és a kertesház körüli egyéb teendőket is lássák el. A rendes szomszédok persze mindent megígértek, és később meg is csináltak.
Az író elvitte magával írógépét is, amibe új szalagot rakatott, hiszen egymaga nem értett a régi típusú mechanika fortélyaihoz, és gondosan egy hordozható táskába csomagolta. Később a reptéren a biztonsági őröknél majd lesz ám nagy csodálkozás – gondolta –, mikor majd kibontják csomagjait, és megpillantják az őskövület írógépet, amivel mostanság már csak kivételesen kevesen dolgoznak.
Az író becsekkolt, majd átment gond nélkül a biztonsági ellenőrzésen is, míg végül beszállhatott a hatalmas óriásgép belsejébe, ahol legalább vagy ezer ember nyüzsgött, és zsinatolt. Az író megmutatta a stewardessnek a beszállókártyáját, és a nagyon fiatalos hölgyemény kedvesen mosolyogva máris a megfelelő ülőhelyhez vezette őt. Még nehezen bekapcsolható biztonsági övét is segített önzetlenül becsatolni.
Az író hatalmas levegőt vett, amikor a gép váratlanul emelkedni kezdett, majd azonnal felment a vattacukorhoz hasonlító felhőpamacsok fölé, ahol szikrázva sütött igaz a napsugár, mégis a kapitány mondókája szerint a hőmérsékletben mínusz közeli állapotok uralkodtak. Később alig két és fél órás utazást követően leszálltak Olaszországban. Az író nagy nehezen félig angol, félig keveréknyelven elmutogatta egykori gimnazista osztálytársnőjének lakáscímét a kissé szeleburdi, és kelekótya taxisofőrnek, aki sok tekintetben Roberto Beniginre hasonlított, majd jócskán túllépve a megengedett sebességet máris repeszteni kezdtek az autóval a kora esti csúcsforgalomban. Amikor végre valahára az író megérkezett osztálytársa Pazar római városi lakására, és felcsöngetett egykori osztálytársa alig akart hinni a szemének, hiszen 2001 óta jóformán alig-alig váltottak egy-két levelezőlapot mielőtt beköszöntött volna az ún. digitális forradalom.
– Hát szia… üdvözöllek Olaszországban édesem! – két oldalról jó sokszor megpuszilta, mire az író elfogódottan jócskán elpirult. – Bocsáss meg kérlek Stefi, hogy alkalmatlan időpontban zavarlak… biztosan van fontosabb, sürgősebb dolgod is… – szabadkozott.
– Ugyan már Sanyi! Miért kell neked minden esetben megjátszanod az udvarias, kifinomult úriembert? – kérdezte gyönyörű mosollyal szája szélén.
– Talán azért, mert imádott anyai nagymamám annak nevelt?! – kérdezett vissza.
– Annyira drága vagy! Semmit sem változtál a gimi óta! Te jó ég! Annak már több mint harminc éve! Hogy repül az idő. És mondd csak? Feleség, gyerek van-e?!
– Volt! Gyönyörű feleségemet pár éve veszítettem el, míg imádnivaló kislányunk is meghalt… – úgy érezte menten kitör belőle a feltartóztathatatlan, keserves zokogás, de gimis osztálytársa máris vigasztalni, pátyolgatni kezdte, amitől valamicskét igyekezett megnyugtatni magát.
– Jaj, te szegény! Ez borzasztó! Annyira sajnálom! De azért remélem akad segítséged?!
– Nos, hát… nem igazán… – vallotta be.
– És neked, van valakid?!
– Hú! Hát randi-macsókból akad éppen elég jelentkező, de olyan már kevés, akihez az ember szívesen hozzáköthetné a sorsát. Elvégeztem a Bolognai tudományegyetem jogi karát és most van egy szerény kis jogi praxisom a belvárosban. Szépen keresek, nem panaszkodok, és nem használom ki az embereket sem!
– Miben segíthetek neked drága barátom? – tért a lényegre.
– Sajnos meglehetősen bizonytalanul mozgok külföldön is, és arra gondoltam, hogy megpróbálhatnék itt berendezkedni egy másfajta életmódra. Persze csak, ha lehetséges…
– Ez egy nagyon izgalmas, érdekes ötlet! Tényleg! El is felejtettem megkérdezni, hogy vacsoráztál-e már valamit?
Az írónak kicsit szégyen volt bevallani, hogy a nagy sietségben, és kapkodásban az ennivaló tökéletesen kiesett az emlékezetéből. Nemet intett a fejével.
– Akkor rendelünk egy finom pizzát sok-sok parmezán, és mozzarella sajttal, és jóféle füstölt sonkaszeletekkel, amiktől garantáltan megnyalod majd mind a tíz ujjadat is. – Stefi máris okostelefonján szólt az egyik futárnak, aki nyolc percen belül már csengetett is, és hozta a megrendelt ennivalókat. Stefi mindig is szeretett kicsit bőkezűen bánni a borravalókkal, mert pontosan tudhatta, hogy pénzéért cserében – minden esetben –, minőségi dolgokat kap. Megvacsoráztak, majd a csinos és gyönyörű, félig olasz származású nő megmutatta a vendégszobát az író számára.
– Ez lesz a szobád! Remélem tetszik majd, a többit ráérünk holnap kitalálni! Most viszont jócskán késő lett, és holnap nekem is muszáj lenne dolgozgatnom kicsit.
– Elnézést, ha kellemetlenséget okozok!
– Ugyan már! Ne hülyéskedj! Három fürdőszobát is találsz a lakásban, ha szeretnél esetleg felfrissülni!
– Nagyon köszönöm! – Az író máris hozzálátott, hogy legalább szükséges tisztálkodószereit kipakolhassa, majd azonnal az egyik hatalmas fürdőszobába ment, hogy kiadós zuhanyt vehessen, aztán pizsamára vetkezett, és azonnal elnyomta a nagy kényelmes ágyban az álom. Másnap már hajnali sötétséggel együtt ébredt, míg Stefi a belső kényelmes szobák egyikében az igazak álmát aludta. Mivel nem akarta felébreszteni arra gondolt készít egy kis feketekávét sok tejjel, és némi reggeli harapnivalót. Amint megpillantotta a hipermodern, automatikus presszógépet vagy ezerféle titkos gombbal könnyedén rájöhetett, hogy talán jobb, ha megvárja a hölgyet. Így aprólékosan igyekezett bejárni a gyönyörű, komfortos lakás minden zegét-zugát. Már azonnal meglátta a faltól-falig terjedő könyvespolcot rajta főként irodalmi kötetekkel, melyek olaszul, angolul voltak, aztán végül egy-két magyar verseskötet is helyet kapott közöttük. Később kinézett a nagyméretű panorámaablakokon, és hallgatta az ébredező városi zajok szuszogásait…
Pontban reggel nyolc órakor csöngetésre lett figyelmes, és miután Stefi még mindig szunyókált kíváncsiságában arra gondolt megnézi magának, hogy ki lehet az. A nagy bejárati ajtón volt egy aprócska kukucskálólyuk, amin kikémlelt, és egy fiatal, sportos srác hozta a friss, félbarnára sütött kenyércipót, és a friss házitejet, melyet lerakott az ajtó előtti szőnyegre, aztán már ment is a maga dolgára. Az író óvatosan körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki, majd a kis fonott kosarat és a tejet is óvatosan bevitte a lakásba. Stefi ébresztőre állította okostelefonját, és azonnal felkelt.
– Szép jó reggelt drágám! Remélem jól aludtál? – kérdezte félig álmosan, félig nyújtózkodva, akár egy bájos kismacska.
– Jó reggelt neked is! Egy fiatalember hozott tejet, friss kenyeret. Szívesen főztem volna kávét, de a presszógép kifogott rajtam… – mentegetőzött.
– Mindjárt megmutatom, hogy működik! – Stefi máris beviharzott a nagyméretű konyhába, és megmutatta melyik gomb mire is való. A szerecsendiós ízesítésű late macchiato volt az egyik kedvenc kávéja, míg az író hagyományos feketét szeretett volna sok-sok tejjel. Mindketten jóízűen megreggeliztek.
– Ne haragudj, de fél tízkor lesz egy fontos megbeszélésem! Te addig – ha van kedved –, járd csak körbe a várost, fedezz fel új helyeket és dolgokat. Az emberek itt nagyon kedvesek, és közvetlenek.
– Ez jól hangzik!
Stefinek aznap tényleg nagyon sok munkája és dolga akadt, így már kilenc órakor bevágódott kocsijába és elment dolgozni. Az író pedig – ahogy mondani szokás –, kulturális kíváncsisággal nyakába vette a várost. Már az első száz méteren belül talált egy családi nyomdavállalkozást és az ott dolgozó, idősebb nagypapakorú nyomdászmesterrel bizonyos Giuseppe Pietroval máris barátságot kötött, aki bizalmasan elárulta nekik, hogy az ő nyomdájuk azért is különleges, mert ékezetes betűkészletekkel is dolgoznak. Az író azonnal átlátta az összefüggéseket, ha ékezeteket is használnak, akkor ez nagyon jó lesz a későbbiekben majd az ő irodalmi szövegeihez is. Arra gondolt, hogy valami finomat főz Stefinek, amiért nagyon segítőkész és rendes volt vele, de hát pénze nem igen volt, így jobbára azokból az alapanyagokból igyekezett készíteni valamit, amit a hölgy lakásán talált.
Mire Stefi késő délután hazament kicsit meglepődött, hogy az író főzni-sütni is tud, és szépen megterített ebédlőasztal, és finom vacsora várja.
– Milyen napod volt?!
– Fárasztó, de sikeres! És neked?
– Összebarátkoztam egy idős nyomdásszal, aki ékezetes betűkészlettel dolgozik. Ezt később nagyon hasznos lesz a szövegeimmel kapcsolatosan.
– Jaj, szívem, szívesen segítek, úgy is nemsokára itt a hétvége, akkor jóval több időm lesz! De nagyon örülök, hogy máris feltaláltad magad!
Úgy nézték egymást, mintha már régi házasok volnának, akik egyben lelki társak is.
