A hangulatos, kellemes kílmájú spanyol kisvárosban, ahol – tudvalevőleg –, mindenki ismert mindenkit, és ahol nagyon kedvesek, és barátságosak voltak szinte mindenkivel az emberek egy szép napon valósággal frenetikus szenzációt keltett, amikor megnyílt az új internetkávézó, méghozzá ingyenes wifi-fi kapcsolattal nem csupán csak a helybéliek legnagyobb örömére.
Cristobal de Sanchez a középkorú, kissé furcsán bogaras író ember is számos alkalommal megfordult a kis kávézóban, hiszen szerette maga körül a csendet és nyugalmat, és bár volt egy kis háza a tengerhez közel, és imádott felesége nagyszerű fűszeres ételekkel kápráztatta el az író mégis úgy érezte, hogy életéből hiányzik valami.
Általában kora reggel szeretett megérkezni, amikor a pékek friss, ropogós kenyereket raktak a kosarakba, és a pékárú is frissen, kellemes illatokkal gőzölgött még a pulton. S bár akadtak olyan helybéliek, akik szúrkálodó beszédekkel odamondogattak az írónak, miszerint:
– Mi az Don Cristobal?! Maga sosem alszik? Vagy gondok vannak a házaséletével?! stb. – A kávézóban dolgozó főként fiatal egyetemisták körében a középkorú, furcsa, bogaras ember valóságos kuriózumnak tetszett, és nagy tiszteletnek örvendett.
– Buenos dias! – hajtotta meg magát szinte minden reggel a két fiatal, egyetemista kávépultos hölgy előtt, akik azonnal összemosolyogtak, és zokszó nélkül már hozták is az író számára a frissen készített tejeskávét sok-sok tejszínes, minőségi tejjel, és hozzá általában valami péksüteményféleséget.
– Jó reggelt senor Cristobal! Hogy van mindig?! – kérdezte az egyik gyönyörű mosolyú, Pocahantas-arcú, andalúz szépség.
– Köszönöm kérdését kedves Florencia! Vagyogatok! – jegyezte furcsán, kétértelműen meg, majd elővette hordozható táskaírógépét, amint a XXI. században szinte már csak a valódi fanatikusok használtak, és mintha sürgetné valaki, vagy épp határidőre dolgozna máris veszedelmes sebességekkel kezdte püfölni a gép ékezetes billentyűit.
Időközben aztán felébredt a hangulatos kis városka apraja nagyja, és persze mindenkinek a legelső útja a kávéházba vezetett, hogy megismerkedhessenek a korlátlan wifi, és internetkapcsolat digitális nagyszerűségeivel.
Voltak ott művészek, festők, ügyvédek, üzletemberek, kismamák, ordítozó csecsemők, és persze néhány kíváncsi, csintalankodó gyerkőc, akik aznap éppen nem szívesen mentek iskolába, és helyette inkább kíváncsian bámulták, vagy megfigyelték az érdekesebb embereket, közöttük is leginkább a bogaras írót.
– Eridjetek innét gyerekek! Don Cristobalnak fontos dolgai vannak, és nem szereti, ha zavarják a munkájában! – igyekezett elhajtani a sok nyüzsgő kíváncsiskodó gyereket a pincérlány.
A felnőttekkel azonban meggyűlt a bajuk, mert volt egy-két szőrszálhasogató pletykafészek öregasszony, akik előszeretettel csámcsogtak, vitatkoztak csak úgy önmaguk között erről-arról, és persze néhány olyan emberről, akiket nem ismertek, így a pletykákat máris a legendák, és titokzatosság légköre lengte be.
– Hallottátok, hogy állítólag ez a senor Cristobal állítólag börtönben is ült, mert bolti lopásért kapták el. Az anyja rákos beteg volt, és neki lopott kenyeret. – kezdte a pletykát az egyik öregasszony, akinek más dolga sem volt, minthogy megkavarja jócskán az állóvizet maga körül.
– Én másként halottam ám ezt Esmeralda drágám! Lupita állítólag látta az öreg urat szupermodelek társaságában. Valahova nagyon igyekeztek.
– …És vajon mit szól ehhez az író úr gyönyörű felesége? Hogy ti. a férjecskéje máris talált magának egy fiatalabb húst?! – élcelődtek, miközben komótosan telt a nyárias évszakú délelőtt.
Cristobal továbbra sem törődött senkivel és semmivel csak verte viharvert írógépjének billentyűzetét.
– No, ez sem egy szószártyár típus! – jegyezték meg, akik a délelőtt folyamán feltünedeztek.
Időközben persze megjelent ebédidő környékén a kis városka polgármestere, hogy bekapjon néhány finom falatot, és hogy – kíváncsiság gyanánt –, érdeklődjék az írótól, hogy nincs-e bármire szüksége.
– Á, Don Cristobal! Milyen örömteli esemény, hogy Önt itt találom! Hogy érzi magát? Mivel foglalkozik éppen?!
A város polgármesterének megvolt ugyanis egy tenyérbemászó szokása, nevezetesen előbb-utóbb mindenki idegeit felmorzsolta folyamatos beszédével.
– Köszönöm kérdését polgármester úr… vagyogatok… – jött félvállról a válasz.
– De hát Don Cristo ne legyen már ennyire szerény! – próbált mézes-mázos, incselkedő hangon az író ember bizalmába férkőzni a dörzsölt, és kellőképp körmönfont polgármester. – Nekem egész nyugodtan elmondhatja, hogy mi nyomja a szívét! Hátha tudunk megoldást a problémáira. Na, mit szól hozzá?!
Az író ügyet sem vetett a szépműves szónoklatokra, de rendületlenül írta a maga dolgait, és sokszor megállt, hogy leellenőrizze az adott szöveget, mely a nagyméretű papírlapon megjelent. Mivel a polgármester is észrevette, hogy itt semmire se megy negédes szavakkal, és hízelkedésekkel egyszerűen fogta magát, és odébbállt.
– Hát akkor további szép napot kívánok Don Cristo, és ha bármire szüksége van, tudja hol talál meg. Kellemes szép napot mindenkinek! – köszönt el a kávéházban időközben összegyűlt kíváncsiskodó sokadalomtól.
– Szerintem Don Cristobal impotens! – jegyezte meg egy andalúz asszonyság, aki imádott pletykálkodni szomszédai, és ismerősei között is.
– Ugyan már drágám! Honnét veszel ekkora ostobaságot?! – kérdezgették az öregasszonyok, mind egyrakáson, akár a csivitelésben jeleskedő kanárik, vagy verebek.
– Miért? Akinek gyönyörű felesége van, és szép rendezett családi élete, akkor ott valami gond lehet, ha nincs gyerek! Nem igaz?! – töprengett hangosan az asszonyság.
– Én pedig amondó vagyok Don Cristo igenis a tenyerén hordozza Isabellet. Mindennap friss virágcsokorral, versekkel köszönti, és lesi minden kívánságát. Bárcsak az én semmirekellő uram José Carlos is így igyekezne kényeztetni engem. – sóhajtott egy nagyot az egyik vénasszony.
– Csak halkan Carmen, mert itt még a falaknak is fülük van, és ismervén José Carlost jó, ha hazaesik a kocsmából ebédidőben.
– Igaz is! Feltettem a tűzre egy kis pörköltes ragút, amit úgy szeret! No, megyek, mert nem várhat a munka és háztartás! – búcsúzott serénykedve az öregasszonyság, és már ment is a maga dolgára.
Időközben besétált a kávézóba az író álomszép, egzotikus szépségű, fiatalos felesége, aki olyan volt, akár egy földre szállt égi jelenség. Óvatosan odalopakodott férje mögé, és kíváncsian szemlélte irodalmi szövegeinek vázlatait, melyken éppen dolgozgatott.
Az író pedig, mintha azonnal megérezte volna asszonya jelenlétét, mert kezei hirtelen a levegőben megpihentek, majd tett egy fél fordulatot a háta mögé, és akkor látta meg, hogy imádott felesége huncut mosolya valósággal beragyogja az egész helyiséget.
– Szia édesem! Min dolgozgatsz?! – érdeklődött kedvesen.
– Drága Isabelle! Ha a jóság angyal volna rólad mintázták volna meg! – igyekezett bókolni egyfolytában, hiszen ez is hozzátartozott romantikus személetmódjához.
– Annyira drága vagy Cristobal, hogy ilyen kedves szavakat mondasz! Hoztam neked egy kis krumplipürét és roston sült csirkét, mert az a kedvenced! Úgy is ebédidő van! Mit szólnál, ha együtt ennénk meg?!
Az író kissé meghökkent. – De hát drága Isabelle itt mindenki minket néz!
– Ugyan már szerelmem! Nem kell róluk tudomást venni! – vallotta a gyönyörű fiatalasszony, és máris gondoskodni vágyó, pedáns háziasszonyként már meg is terítette a közvetlenül az író melletti szabad asztalt; gondosan kipakolva a főétkezés kellékeit. Szeretett szépen, igényesen, ugyanakkor nagyon is esztétikusan megteríteni.
Alig öt perc múltán már készen is állt az ünnepi ebéd.
– Hagyd egy kicsit abba az írást Cristobal, és együnk egy keveset! Neked is jót fog tenni, majd meglátod! – A gyönyörű feleség kicsit mindig hajlamos volt úgy beszélni urához, mintha egy kisgyerek volna, akinek elkél az útmutatás, vagy épp a babusgatás, és az író ugyanakkor ezt egy csöppet sem vette zokon tőle.
– Hát… nem bánom… együnk… – emelte fel a kéziratpapírból boglyas fejét az író, majd sóhajtott egyet, és igyekezett kinyújtóztatni macskásodásnak indult végtagjait.
– Na látod drága férjem! Így már mindjárt más! – gyönyörű, hosszú kezeivel máris szedett férjének tányérjára egy-egy falat krumplipürét és ínycsiklandó sültcsirkét, majd még csalamádét is vett elő. – Tessék, édesem! Fogyaszd jó étvággyal!
– Köszönöm drága Isabelle! Mihez is kezdenék nélküled?! Jó étvágyakat!
Azzal mindketten nyugodtan, harmonikusan eszegetni kezdtek, míg a kávézóbbéi vendégek többsége valósággal megrészegülten, és kíváncsiskodva továbbra is bámulta közös jelenetüket.
Amikor végeztek az ebéddel a gyönyörű feleség szépen gondosan visszacsomagolta az elhasznált kellékeket szatyrába, adott egy kifejező puszit férje enyhén borostás arcára.
– További jó munkát drágám! Ne dolgozz sokat! Várlak haza! – közölte, majd fürge gazellaszökkenések kíséretében kilépett a kávézóból.
A vendégek persze azonnal szóvá is tették ezt a kisebbfajta jelenetet önmaguk között.
– Láttátok Izabellet! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy vajon mit eszik egy ennyire egzotikus nő egy olyasvalakin, mint Don Cristobal?! – kérdezgették sokan.
– Ugyan menj már a hülyeségiddel! Meglehet, hogy csupán csak azért tartott ki mellette, mert Don Cristo dúsgazdag nemesi családból származik, és van bőven vagyona.
– Ugyan már! Ez nem lehet az egyetlen indok! – vélekedtek sokan.
– Szerintem Isabelle egy fantasztikusan talpraesett, és csupaszív nő, és roppant intelligens. Elvégre szegény családból származott és ő ment a családtagjai közül egyedül a Salamancai egyetemre. Azért az nem semmi!
– …És mire vitte, hadd kérdezzem meg?! Egy kótyagos írónak lett a háziasszony felesége! Nem egy álomi élet az én mondom!
Így beszélgettek egyesek, miközben az író asztalát szinte teljesen elborították a már megírt, vagy átgépelt kéziratok tetszetős kupacai.
Aztán kora délután felé az író felállt az asztalától, összecsomagolta gondosan táskaírógépét, és fűzős mappába tette már elkészült kéziratkupacait, igyekezett meginni időközben kihűlt tejeskávéját és elfogyasztani a reggelről megmaradt péksüteményét, majd meghajtotta magát elegánsan a kis kávézó fiatal, egyetemista hölgyeinek, megköszönte a szíveslátást, és kilépett a kávézóból mindenki legnagyobb megdöbbenésére.
Miközben hazafelé sétált néhány utcán focizgató gyerkőc csapódott a nyomába, akik szívesen segítettek neki.
– Szervusztok, gyerekek! Vihetitek az írógépet, de szépen kérlek benneteket, hogy nagyon óvatosan, mert nem játékszer! – kötötte a lelkükre. A lelkes gyerekcsapat már úgy hordozta az író előtt az írógépet, mintha felbecsülhetetlen nemzeti ereklyét, vagy műtárgyat kellene egyik helyről a másikra vinniük, méghozzá teljesen sértetlenül. Útközben az egyik virágárusnál vett egy csokor szép színes, friss virágot.
Amikor az író hazaért tengerparton álló, komfortos kis házikójába, melynek a berendezését felesége érdeme volt minden gyerek kapott egy kis édességet, meg cukorkát és fejenként öt eurót. Megköszönték majd mentek vissza focizni.
– Isabelle, hazajöttem! – közölte, amikor belépett jó hűvös téglaházba.
– Szervusz, drágám! Remélem nem dolgoztál sokat! – érdeklődött kissé aggodó hangon a gyönyörűséges fiatalasszony, és a virágcsokor láttán újra megjelent arcán az a nagyon is beszédes, és nagyon sok mindent kifejező sugárzó mennyország-mosoly.
– Drága Isabelle! Muszáj megkérdezzelek egy fontos kérdésben… – kezdte kissé elfógodottan.
– Megijesztesz drága Cristobal! Csak nincs valami nagy baj?! Történt valami?! – törölgette kezét konyhai ruhájába az asszony.
– Isabelle! Boldog vagy-e mellettem?!
– Hát persze drágám! Én vagyok a világ legboldogabb, és legszerencsésebb asszonya, hogy ilyen fantasztikusan kreatív és sokoldalú férjem van! – válaszolta.
– Még akkor is, ha csupán szerény körülmények között élünk, és nem adhatok neked többet?! – fogalmazott egyértelműen az író, és érződött hangján, hogy nagyon bánja azt, hogy egész életében sehogy sem bírt változtatni életkörülményein, bárhogy is szerette volna.
– Veled bárhol boldog lennék édes uram! – felelte a gyönyörű fiatal nő.
Később együtt nézték a tengerpartról a balzsamos levegőben a fantasztikus szemkápráztató naplementét. Isabelle nagyon szeretett alkonyattájt fürdeni a tenger hűsítő habjaiban. Kétrészes fürdőruhát vett fel, és akár egy csintalan kislány máris eszeveszett tempóban rohanni kezdett a nyugodt hullámok felé, míg az író pár pillanatig nézte, ahogy imádott kedvese pancsol, hogy aztán később ő is követhesse.
