Ülök a tűz mellett, és nézem, miként harapóznak el a lángok, hogyan kapnak lángra egymás után a lapok, kartonok s egyéb fölös kellékei a múltnak.
Nini, egy levél! Éppen most kezd feketén kunkorodni. Azt írja benne a kedves, hogy hiányzom neki, és hogy most beszélt édesanyámmal, neki is hiányzom. Biztos akkor voltam katonai alapkiképzésen.
Milyen könnyű volt akkor még hinni a holnapban. Egy levél végén egy mondat, egy kimondott szó, egy majdani találkozás ígérete – s az ember máris tudta, hogy lesz folytatás.
A levél széle lángot fog. Egy pillanatig még olvasni lehet egy sort, aztán a betűk összekunkorodnak, elsötétednek, és eltűnnek.
Az meg ott egy értekezés. Színesen, jól dokumentált, sikeres dolgozat volt. Volt! Hamvadhat. Mennyi munka, mennyi gondolat, mennyi remény volt benne. Akkor még fontosnak hittem, és talán az is volt. Amit az ember egyszer komolyan vesz, ahhoz valahogy a szavát is adja. Nem mondja ki hangosan, de benne van: ezt folytatni fogom, ezt még megmutatom, ebből még lesz valami.
Aztán az idő másként rendezte a dolgokat.
Amott egy doboz zsugorodik a tűzben. Masni kötötte át. Ajándékot őrzött a belseje. Karácsonyi ajándékot.
Már nem is emlékszem pontosan, mi volt benne. Csak a masnira emlékszem. Arra, hogy valaki akkor örömet akart szerezni vele. Egy kis doboz, egy ajándék, egy kimondott vagy ki sem mondott szeretet. Az ilyen dolgokhoz már nem ígéret kell. Az ember egyszerűen adja a szavát: nem felejti el.
A doboz oldala megbarnul, aztán lángra kap.
Nézem a repdeső pernyét, az ég felé szálló füstöt. Mintha minden egyre könnyebb volna. Ami tegnap még papír volt, tárgy volt, emlék volt, most már csak hamu.
Talán ezért kell néha elégetni a múltat. Nem azért, mert megtagadjuk, hanem mert nem vihetjük magunkkal mindenestől. Van, amit meg kell őrizni, és van, amit el kell engedni. S van, amit az ember csak akkor tud igazán elengedni, amikor már a saját kezével teszi a tűzre.
Fölfelé, az égfelé száll a füst. Elfogadta Isten az áldozatot.
Múltamat raktam az áldozati oltárra.
Nem könnyű dolog lemondani arról, ami egykor fontos volt. De talán a fogadalom éppen itt kezdődik: amikor az ember már nem azt ígéri, hogy visszanéz, hanem azt, hogy tovább megy. Nem felejtve, csak szabadabban. A jövőért!
„Holnap jó szél lesz,
kifuthatnak hajóink a kikötőből…”
