A lyukas óra
Osztálytalálkozóra meghívót hozott a postás. Örültem, mert nem a személytelen e –mail közt bújt meg, és Ákos rám is csengetett.
– El ne feledkezzél róla!- kiabálja.
Rohanok a ládához. A feladó alapján tudom, hogy megint egy közös napot fogunk együtt tölteni, és a kamasz diákévek emléke újra fel fog elevenedni. Alig várom, hogy a megjelölt szeptemberi nap reggelén felébredjek, és izgatottan készülődni kezdek. Hárman öt évvel ezelőtt is jóval hamarabb érkeztünk, mint a többiek, már akik vették a fáradságot, és hadra foghatók voltak. A nyavalya mindannyiunkat gyötri, de erre a napra el kell felejteni. Az állomáson Margó feje kitűnik a beérkező utasok közül. A gimnáziumi egyensapka kuporog az ősz frizuráján. Nevetnem kell, főleg azon, ahogy áll rajta.
– Ez meg hogyan jutott az eszébe?
– A kezembe akadt, és nem tudtam ellenállni.
– Te mindig különc voltál az öltözködésben, tudtál is vele meglepetést szerezni.
Ahogy átkarolom ,majdnem le is verem az szép fekete ködvágó sapkát, amin most is ott fityeg az aranyszínű négy zsinór.
– Megőrizted?- kérdezem.
–Te?
–Páréve még megmutattam a jelvényünkkel együtt az unokámnak, de hogy erre az alkalomra feltegyem, az meg sem fordult a fejemben.
– Csak nem gondolod, hogy így utaztam?
– Fel sem tételezném rólad.
– A fogadásotokra tettem fel, a csattok megtartják, aztán visszateszem a táskámba.
–Huncut gondolat, de én jó ötletnek tartom.
–Lívia?
–Pár perc, és ő is jönni fog. Te mit hoztál magaddal?
– A titkos naplót.
–Na, ne azt…
–Tudom, hogy számodra még ma is jobb, ha a titkainkat őrzi, pedig…
– Nem is voltak azok titkok, csak olyan fruska lányos nyavalygások, meg….
–Szerelmi csalódások hét lakat alatt őrizve. Különben nagyon jól nézel ki!- nevettek rá, és hallom, hogy a következő szerelvény érkezéséről a hangszóró bennünket is figyelmeztet.
–Szerinted egyedül jön, vagy hozza a férjét is?- kérdezem Margót.
–Talán elment az esze, hogy idecibálja. Maradjon, ott ahol van!
– Margó! Ezt ugye nem gondolod komolyan?
– Miért? Mi is egyedül jöttünk!
–Ez igaz, de mi már…
– Megözvegyültünk- mondjuk egyszerre.
Lívia komótosan lép le a peronra. Hosszasan nézelődik, aztán Margó fején, ő is meglátja a ködvágó sapkánkat.
– Hol találtad?- kérdezi köszönés nélkül.
–A szekrényembe. Te mit hoztál magaddal?
–Magamat- vágja rá, – már ha így megfelelek, no meg,- kikapja a táskájából az összecsukható kampósbotot. – Jó mi?- neveti el magát.
–Tényleg ne bolondoz, valamit csak találtál a rejtekhelyeden?
–Az a valami, amit találtam meg fog könnyeztetni.
– Mond már, mi az?- kapjuk el a karját.
– Az intőnk dokumentumát.
–Megőrültél, erről soha senkinek sem meséltünk.
–Én sem – röhög fel-, de most jó bulinak találtam.
Ködvágó sapka, titkos napló és az intőnk dokumentuma. Lesz még meglepetés, gondolom más is kirukkol valamivel. Lassan elhagyjuk a vasútállomást.
– Mi lenne, ha a rejtett úton közelítenénk, meg az iskolát- javasolja Margó.
A kukoricásnak nyoma sincs. Gondolom már jól beépült. A kis utca, ahol olyan sokat csatangoltunk, amikor lyukas óránkon kiszöktünk, biztosan meg van, de az is megváltozhatott. Észre sem vesszük, és a titkos út felénél járunk. A kis utca, hol egy eszpresszó volt, új aszfaltot kapott.
– Lám- lám – változnak az idők, se sár, se kutyaugatás- nevet fel Lívia.
– Ott! –hangosan kiálltok fel.
– Mi van ott?
– Nem látjátok, a presszó még áll!
Felgyorsítjuk a léptünket, szaladnánk, már ha tudnánk, hogy minél előbb odaérjünk. Lívia az órájára pillant.
–Még van egy óránk.
A kis presszó neon világítása a régi. A falát újra festették, de az ablakai és a kirakata semmit sem változott. Egy plakát, csüng a középső ablakon. Közelebb lépünk, alatta egy meghívó.
Titkos randevú, egy csokis fagyi, egy süti és egy bambi mellett.
–Szerintetek volt akkor valakinek annyi pénze?
–Volt-nevetünk.
Belül az ablak párkányán képeslapok, mellettük fénymásolva az írott felük néznek velünk szembe.
–Ezt az öreg Pista bácsi írta rá – jegyzi meg Margó. – Ki gondolta volna róla, amikor mindig a szájára tette kezét, és azt mutatta, hogy ő egy szót sem szól senkinek.
– Ezek szerint még is csak jegyzetelt. Álljunk csak meg! Ott az egyiken…. No, nem, csak nem az én nevem?- nevetek, vagy inkább felsikítanék.
– Most már tényleg menjünk be- javasolja Lívia.
A bútorok a régiek, a pénztárgép megkopott, a falon a plakátok hirdetménye szerint, odabent megállt az idő.
– Itt nem változott semmi?- nevetünk össze.
Én már nem bírom tovább, szaladok az ablakhoz, kezembe veszem a lapocskát. Semmi tévedés az én nevem jól kivehető. Egy férfi megáll a hátam mögött.
–Semmi tapogatás, csak nézni szabad!
– Látja, ezt,- mutatok a névre, – mit gondolna, ha csak úgy zsebre vágnám?
– Azt ne tegye! A nagyapám infarktus is kapna, ha valamelyik képeslapocska hiányozna.
–– Ez a 75-dik? Hol találta?
–A titkos fiókban a pénztárgép alatt.
–Sokan járnak ide?
– Diákokra gondol?
–Nem, csak úgy általában.
–Nem mondanám, hogy olyan rengetegen, de megélünk belőle.
– A zenegép működik, és esténként szól a gitár?
– Gitár?- meglepetten kérdi .
– Bambijuk van?
– Igen. Foglaljon helyet, gondolom, együtt vannak.
–Lyukas óránk van- nevetek és lányokhoz megyek.
.75. Képeslap: évszám, név, óra és egy megjegyzés.” Ma szomorú, gondolom intőt kapott a kisasszony, mert vörösre van sírva a szeme. Egy rigójancsit rendelt és egy bambit ívott. Szegény kis lány!!!! – mutatom a lányoknak.
– Nézzük át a többi is!- javasolja Margó.
– Hagyjuk, én is visszateszem.
–Figyelj! Ott a sarokban ül valaki, és bennünket bámul.
– Ismerős?
–Nekem nem, tinektek?
A pincérfiú visszatér az asztalhoz. Három vörösbort és rigójancsit rendelek.
– Mi van, ma mindenkinek arra van gusztusa?- nevet rám a pincér.
– Mire?- kérdez vissza Lívia.
– A rigójancsira .
–Ja, kérem, ha már az eszpresszó régimódi arcát mutatja, akkor a betérő vendégek nosztalgiáznak.
–Osztálytalálkozó? – sejtelmesen mosolyog ránk.
–Honnan gondolja?- kérdezek rá.
–Onnan- mutat az öregúr felé-. Ő is oda igyekszik.
– Őt nem ismerjük.
–Vagy csak nem ismerik fel.
–Nem, nincsen semmi tévedés, ő vele nem jártunk egy osztályba.
Összedugjuk a fejüket, óvatosan nézegetjük. Egyikünknek sem ismerős. Mire észbe kapunk feláll, és egyenesen hozzánk jön.
–Szabad?- kérdezi.
A hangja valakiéhez hasonlít, de nem rémlik, hogy ki. Végigpásztázom a lehetőségeket, semmi.
Feleletet sem vár, hozzánk tolja a szomszéd széket.
– IV.B. ,ha meg nem sértelek benneteket. Szilárd. Én jó emlékszem rátok, mert…
– Az intő- szalad ki Lívia száján. – Miattad kaptak rajta bennünket a cigin.
–Tévedtek, csak én a férfimosdóban lapultam, mert nem akartam dolgozatot írni. Ti meg…
–Várjál csak, nekünk lyukas óránk volt. Téged kerestek, és miránk találtak?
–Tudjátok, ahol hárman szívják a fecskét, ott felszáll a füst.
–Nem vettük észre, hogy nem üres a WC.
–Ha megengeditek, bocsánatot szeretnék kérni.
– Elkéstél barátocskám, nagyon is elkéstél vele.
– De, én nem voltam semminek sem az okozója, most meg már eltelt…
–45 év- mondjuk kórusban.
Margó egy nagyot lök Szilárdon, azt hiszem, hogy székestül hanyatt fog esni, de Lívia elkapja.
– Majdnem elszálltál, mint a fecske füstje.
–Lányok jól rám ijesztettek!
– Mi akkor jobb be voltunk tojva, azt hitük, hogy kivágnak bennünket, de megkegyelmeztek. Te akkor mit kaptál?
– Félévkor megbuktam matekból, mert nem mentem be a záróvizsgára.
–Odahaza, mit szóltak?
–Se mozi, se kirándulás, háromhét szobafogság és száz matek feladat… Ti?
–Kire, kire mit róttak rá a szülei. Meghúztuk magunkat, félévkor 3- as magaviselet, és utána taposhatunk, hogy helyrehozzuk a hibánkat. Én soha többet nem dohányoztam.
–Én néha egyet – egyet elszívtam- nevet fel Lívia.
Margó ránk néz.
– Én úgy eregetem most is a füstöt, mint a gőzmozdony.
– Te az érettségin jól vetted matekból az akadályt?
–Lányok tudjátok, hogy ki vagyok?
– Nem.
– Ugyan abban a gimnáziumban nyugdíj előtt álló matektanár.
–Na, ne!- nevetünk össze.
– Az élet fintora. Hol találkoztok?
–A suliban. Ti?
– Egy éteremben.
Barnakabátos férfi nyitja ki az ajtó. Mind a négyen odanézünk. Margónak eláll a lélegzete.
– Fábián-, elpirul és mélyen lehajtja a fejét. – Lányok indulnunk kell- súgja.
Lívia az órájára néz.
– Van még egy negyedóránk. Mi ütött beléd?
– Félek, hogy egy másik képeslapon rólam is megjegyzett valamit az öregúr.
–Mi? – kérdezek rá.
–A titkos randevú oldalon.
–Mikor jártál itt, amiről mi nem tudunk?
–Néha, amikor ti moziban voltatok, nekem meg sok volt a tanulnivalóm.
–Stréber! Erről soha sem meséltél.
–Csak egy kis flört volt, ami megtanított veszíteni, aztán…
–Biztos vagy benne, hogy ő?
– Ő. Van, akit soha sem tudunk kiverni a fejünkből.
–Megismert?
–Talán nem, ha meg akkor…
–Mit tennél?
–Semmit, remélem ő is kapott az élettől egy intőt.
Fábián a sarok asztalhoz ül. Újságot vesz a kezébe. Olvasni kezd, de Margó jól látja, hogy igen csak felette nézeget, szinte ugyan olyan szemekkel, mint amikor becserkészte. Az újság természetesen a napi kiadvány. Magához kéri a pincért, halkan beszélnek. Pár perc múlva a pincér poharakat és egy pezsgőt tesz az asztalunkra.
–Az úr küldi. Egészségükre! Azt űzeni ő is szeretne nosztalgiázni.
Megmozdul alattam a szék. Lívia elkapja a karom.
– Hagyd! Én odaviszek neki egy pohárral aztán… ráborítom.
–Ne bántsátok! Inkább induljunk- sziszegi Margó.
Szilárd csendben ül, majd váratlanul megszólal.
–Elkísérhetlek benneteket?
– Igen- vágom rá.
Visszalépek, és keresni kezdem Margó nevét. Nem találom. A pincér mellém lép.
–A nagyapám, sokat látott, sok könnyet próbált letörölni a gimnazistalányok arcáról. Soha sem árulta volna el őket.
–Maga?
– Én sem. Különben is egészen más világ van,tanévközben a lányok és a fiuk is telefonjukat nyomkodják, és azt mutogatják egymásnak .Sokszor kacarásznak. Nyári szünetben pedig, szinte csak nosztalgiázni járnak be a hölgyek és az urak. Aztán fogják a kabátjukat és elmennek. Őszintén régen volt már olyan vendégem, aki megtalálta a nevét a képeslapon, de az is lehet, hogy csak nem árulta el. Köszönöm, hogy maga megtette, és nem haragszik érte a nagyapámra.
–Bár láthatnám- fordulok meg.
– Parancsoljon!- nyitja ki előttem egy befelé tartó idős úr az ajtót. Kezében kampósbot, és a fején lévő a kalap régimódi. Fekete felöltőt visel ,és rám nevet. Egy pillanatra összeér a tekintetünk. Megszólítanám, de Lívia rám kiállt.
– El fogunk késni!
A következő órák az elmúlt találkozók jegyében zajlik. Fecsegünk erről és arról. A titkos napló végig ott lapul a táskámban. Ráérek vele. Margó tényleg telefüstölte volna a termet. Éjfél elmúlik, amikor lassan szétszéledünk. Mi hárman elmegyünk a szállodába , ahol egy kis szobát béreltünk. Sokáig csevegünk. Kicsit beleolvasok a naplómban arról, amikor titokban hallgattuk a Luxemburg rádió adásait, ami után Ferdinánd állandóan gyakorolta a szólókat. Éjszaka arra ébredünk, hogy kintről behallatszik a gitár hangja. Andalító dallamok szaladnak szét az éjszakába. Nem gyújtom fel a villanyt. Margó a függöny mögött áll. Azt hiszem, Ferdinándra gondol.
–Hallottad?- kérdez rám.
–Talán, de az is lehet, hogy csak álmodjuk az egészet.
– Tévedsz. Felismerem, Ferdinánd ma is mellényúl egyik- másik akkordnak.
– Akkor ez egy régen elmulasztott szerenád lenne?
– Lehet, hogy kísérti a múlt.
– Beírjuk a titkos naplóba?
– Hagyd! Ennek már semmi jelentősége sincsen.
Visszafekszünk az ágyunkba. Ködös, párás reggelre ébredünk. A vonatnál elválunk. Margó a sapkájával integet.
– Lányok, kitartás! Öt év múlva, ugyan itt várlak benneteket!