A sültfagylalt
Minden pedagógusnak ad az élet olyan feledhetetlen történéseket, amelyekre igazi derűvel gondol vissza, s emelkedett hangulatban szívesen felidéz a volt kollégákkal és diákokkal való közös találkozások alkalmával. Mint a sors kegyeltje, harmincnyolc évesen igazgató lettem egy olyan iskolában, ahol megfordult a kereskedelem és a vendéglátás tudományát elsajátítani hivatott diákság színe-java és annak fonákja: szorgalmasak és bliccelők, vagányok és balfácánok, elhivatottak és érdektelenek – pontosan úgy, ahogy az egy szakiskolában ősidők óta lenni szokott. Vezetői próbaköveim közé tartozott a fegyelem és a rend biztosítása, mégpedig úgy, hogy se én ne tegyek kárt őbennük, se ők énbennem!
Jócskán elmúltak már azok a régi idők, amikor az volt a legfontosabb, hogy fegyelmezzünk bármi áron, bármilyen eszközzel. Mint a szakoktatás edzett hősei, mi már próbáltuk türelemmel, szép szóval és kellő pedagógiai szakértelemmel elérni a fegyelmet, ami többé-kevésbé sikerült is.
Történt, hogy az egyik alkalommal segítséget kérve jött hozzám az elsős pincérek kezdő osztályfőnöke, mondván: az egyik tanulója minden hétfőn az első órákon alszik, mint a havasi mormota, de nem tudja, mi lehet az oka, s neki nem is árulja el. Az osztályfőnököknek a legkényelmesebb ilyen esetekben az igazgatóhoz rendelni a diákot: derítse ki az okát, és tegyen valamit.
Nos, megjelent az irodámban a szelíd képű, tizennégy éves pincérpalánta. Nem volt egy szálfa termet, talán ha valamivel több lehetett másfél méternél. Az igazgatói tekintély s a büntetéstől való félelem gyorsan megoldotta a nyelvét. Kibökte, hogy vasárnaponként késő éjszakába nyúlóan lakodalmakban segít felszolgálni, ezért olyan álmos. Már kezdtem megsajnálni, gondolván, egy kis mellékstallumért, a zsebpénze kiegészítése a cél, de azért rákérdeztem, hogy miért csinálja, mi az ellenszolgáltatás? Némi tétovázás után hetykén kivágta:
– Kaja, pia, nő!
Elfordultam, hogy ne lássa a széles mosolyomat, de aztán erőt vettem magamon. Visszafordulva szigorúan ráparancsoltam, hogy többet ilyen ne forduljon elő, mert lemarad a tananyaggal.
Valószínűleg az a végzős pincértanuló is jó néhány órát átaludhatott, és még többet elbliccelhetett, akinek a vizsgáján jómagam is részt vettem a vizsgabizottság tagjaként. Tudvalévő, hogy a pincértanulóknak is ismerniük kell a cukrász- és ételismeret alapjait, hiszen csak így tudják a vendéget tájékoztatni a rendelésfelvétel alkalmával. Nos, a húzott tételek igencsak megizzasztották a fiút; mondott ugyan néha vad dolgokat, de előfordult helyes válasz is.
A nagytekintélyű Barát tanár úr jó szándékkal feltett egy könnyűnek vélt kérdést, aminek a megválaszolása a laikusok előtt igen imponáló lehetett:
– Milyen az a sült fagylalt?
Azonnal látszott a fiú ijedt képén, hogy fogalma sincs róla, de azért magabiztosan rávágta:
– Olyan, mint a pirított hógolyó!
Szellemes volt a válasz, és volt is némi valóságtartalma, az elkészítéséről viszont már nem sokat tudott. Megköszöntük a feleletét, s a bizottsági értekezletre bíztuk a döntést, hogy kap-e bizonyítványt vagy sem. Én a szellemességét díjazva amellett voksoltam, hogy kapjon bizonyítványt, annak ellenére, hogy komoly hiányosságok voltak a feleletében. Máig bizakodom, hogy ezért a döntésemért legalább száz esztendőt elenged nekem a Mindenható majdan a purgatóriumban!
A többi, hasonlóan derűs történetet e helyütt most nem írom meg, talán majd egy másik alkalommal.